Kérlek, mesélj egy kicsit arról, hogy mivel foglalkozik egy irodalomtudós.
A mi pályánkon egy adott munkahelyből ritkán lehet megélni, ezért sok minden mást is csinálunk mellette. Maga a szakma is sokoldalú: aki irodalomtudománnyal foglalkozik, az nagyon hamar fordítani, szerkeszteni kezd, kritikát, tanulmányokat ír, konferencián ad elő és rendezvényeket szervez. Én is a doktori mellett kritikákat és tanulmányokat publikáltam folyóiratokban és tanulmánykötetekben, megjelent egy könyvem is, irodalomtudományi szövegeket fordítottam, szerkesztettem, tanítottam és irodalmi rendezvényeket, például a József Attila Kör műfordító táborát vagy az ELTE szabadegyetemét, a Pesti Bölcsész Akadémiát szerveztem. A doktori vége felé kezdtem el a Műútnál dolgozni, ahol a mai napig a kritikarovat szerkesztője vagyok – ettől búcsúzom most május elsejétől, és ez a legnagyobb váltás jelenleg. Emellett a Balassi Intézet műfordító képzésén tartok órát a kortárs magyar prózáról, ezt megtartom.
Mi vitt erre a pályára?
Hároméves koromtól kezdve imádtam a betűket. Mindig is nagyon szerettem olvasni, magamtól tanultam meg, kérdezgetve mindenkit a környezetemben, a gimnáziumban is humán osztályba jártam. Egyértelmű volt, hogy az egyetem felé megyek tovább, és az is, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni. Magyar-történelem szakon tanultam az ELTE-n, ekkor kerültem Budapestre. Egy év után rátaláltam az összehasonlító irodalomtudomány szakra, ami iszonyatosan izgalmas volt, és azonnal tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Itt találtam magamra, és innen egyenes út vezetett az irodalomtudományi doktori felé, amelynek keretében tanítottam is. Nagyon szerettem ezt az időszakot.
Jól gondolom, hogy még mindig nagyon szereted?
Igen, nagyon. Végre a nyilvánosságban beszélünk arról, hogy a tanárok nincsenek megfizetve. A mi szakmánkban sok esetben még rosszabb a helyzet, mert itt sokszor nincs állandó fizetés. Folyóiratként minden évben pályáznunk kell, a pályázati kiírások egyre jobban késnek, így egyre hosszabb a fizetetlen időszak, miközben azért a munkát, a folyamatokat fenn kell tartani. A könyvszerkesztést is alacsony áron fizetik meg, mert a kiadóknak nincs rá megfelelő kerete. Ez állandó bizonytalanságot és alulfizetettséget szül. Eljutottam oda, hogy egy számomra nagyon kedves folyóiratnál vagyok a kritikarovat szerkesztője, amit az elejétől fogva imádtam. Emellett egy nagyon nívós és fontos kiadónál, a Kijárat Kiadónál szerkesztek könyveket, és ebből a kettőből sem tudtam összehozni, hogy havonta biztos megélhetésem legyen, miközben agyondolgoztam magam. Rájöttem, hogy kell egy B terv, egy teljesen más munka, ahol nem a gép előtt ülök napi 12 órán keresztül, élvezem is és mellette még a szakmában is maradhatok.
Akkor a váltás inkább racionális, mint érzelmi döntés volt?
Érzelmi döntés is volt, mert nagyon sok stressz, konfliktus, mindennapi nehézség jár ezzel együtt. A kiégés is közrejátszott benne. Nagyon sok munkát, fellépést, eseményszervezést vállaltam el, közben pedig nem tudtam eleget olvasni, írni, pedig emiatt választottam ezt a szakmát. Nagyon kevés idő jutott a saját kreatív alkotó tevékenységemre. Most az a tervem, hogy a kiadványszerkesztést elengedem, és csak olyat fogok elvállalni, ami számomra izgalmas és kreatív feladat.
Tavaly végezted el a kutyatrénerképzést. Volt a döntésednek bármiféle köze a járványhoz és a bezártsághoz?
Talán annyi köze volt hozzá, hogy a férjemmel van két vizslánk. A második 2020 nyarán, tehát a járvány idején érkezett hozzánk, és nem tudtunk vele elmenni kutyasuliba. Amikor egy kicsit enyhülni kezdett a járvány, kerestem kutyaiskolát. Rátaláltam a Láthatatlan Póráz Módszerre, és iszonyatosan megtetszett a naprakész szemléletmódja, a felépítése és a szakmaisága. Amikor megláttam, hogy oktatóképzést is tartanak, elkezdtem felé kacsintgatni.
Miben volt más ez a képzés, mint a többi?
Nekem szerencsére nagyon kevés tapasztalatom van azzal, hogy a kutyát fizikai bántalmazással vesszük rá, hogy megcsináljon valamit, de a gazdijaimtól azt hallom, hogy több képzésen is fegyelmező, büntető módszereket alkalmaznak. A nagyobb kutyusunkkal elmentünk egy 15–20 fős kutyasuliba, ahol az első alkalommal a tréner azt mondta, hogy ha nem marad ülve a kutya, miközben megkerülöm (nálunk ez a feladat a 7. hét programja), rántsam felfelé a pórázt a nyakánál. Ezt nagyon nehezen csináltam meg, és közben az mondtam a kutyámnak, hogy „ne haragudj, Zengő, ettől nagyon szeretlek, bocsánat”, erre kinevetett az oktató. Talán ebből is látszik, hogy tőlem ez rendkívül idegen, nem is mentünk többet. A mi sulinknak nagyon fontos hitvallása, hogy jutalom- és örömelven dolgozunk. A programunk lépésről lépésre halad egy tízalkalmas tréningen. Nem engedelmességet, hanem együttműködést tanítunk a kutyusnak. Ingerszegény környezetben kezdünk, és amikor ezek a feladatok már stabilan mennek, kivisszük őket az életbe, a városba, a plázába, az erdőbe. Mindig igyekszem az adott gazdihoz szabni ezeket a helyzeteket, aszerint, hogy kinek mire van jobban szüksége. Ahogy az is rendkívül fontos, hogy rendszerben gondolkodunk, nem tüneteket kezelünk, hanem felmérjük a kutyus és a gazdi összefüggésrendszerét, életvezetését, minden létező körülményt igyekszünk feltérképezni, ami közrejátszhat abban, ahogy a kutya létezik, viselkedik. Ezt segíti elő, hogy eleve egy 2–3 órás beszélgetéssel kezdem a tréningfolyamatot, amikor elmegyek a gazdihoz, és egy viselkedés-kérdőív segítségével együtt felmérjük ezeket az életösszefüggéseket, hogy honnan is indulunk, mire érdemes különös figyelmet szentelnünk.
Emlékszel egy olyan pontra, amikor azt érezted, hogy most belevágsz és eltávolodsz az irodalomtudósi pályától?
Igen. Az egyik ilyen pont az volt, amikor annyira sok munkám volt, hogy totálisan kiégtem, lemerültem, mégsem volt elég a megfelelő megélhetéshez, ekkor mondtam azt, hogy kell valami az irodalom mellé. A következő pont az volt, amikor elkezdtem az oktatóképzést és megérkeztem a veresegyházi erdőbe, ahol az egész napos tréningek zajlottak, és itt kiegyensúlyozottságot éreztem, és azt, hogy egy támogató közegben vagyok, ahol odafigyelünk egymásra, ráadásul a természetben, a kutyáimmal. A harmadik fordulóponthoz akkor érkeztem el, amikor júliusban végeztem az oktató képzésen. Akartam egy fél évet várni a mestertréner-képzéssel, hogy egy kicsit pihenjek, és elkezdjek praktizálni. A záróalkalmon azonban kiderült, hogy át fogják szabni a képzést, így mégis belevágtam, és ekkor döntöttem úgy, hogy csak azt hagyom meg az irodalomtudósi szakmámból, ami feltölt, kreatív és pozitívan járul hozzá az életemhez. A mestertréner-képzés során sokat beszélgettünk arról, hogy a kutya teljes életéhez elengedhetetlen az életvezetési szabályok nyújtotta keret, amelyben az együttműködés és a kontroll mellett ugyanolyan fontosak a jelenlét és az aktivitások – azt kérték tőlünk, hogy ezt vetítsük magunkra, gondoljuk át például, hogy aktivitásként mi mit szeretnénk csinálni. Az első a listámon az volt, hogy pihenni. Itt megálltam, rájöttem, hogy gondok vannak.
Mit szólt a szűkebb és tágabb környezeted a váltáshoz?
Mindenkinek nagyon tetszik. A barátaim végig mellettem voltak, a férjem és a szüleim szintén. Látták, hogy elaprózódom, felemészt a munka és félévekre eltűnök, mert annyira le vagyok terhelve. Egyedül a nagyapám kérdezte azt, hogy „egy éve avattunk doktorrá, és most elmész kutyázni?” Ő nagyon várta már a doktori címet, nagyon büszke volt rám. Elmondtam neki, hogy miért döntöttem így, és azt is, hogy nem hagyom ott teljesen a szakmát. Végül ő is elfogadta és megértette a döntésemet.
Hogy érzed magad azóta, hogy már látod, tényleg nagyon rövid időn belül csak azzal fogsz foglalkozni, ami épít?
Még mindig nagyon sok a munka. Ez most egy átmeneti időszak: már fel kellett futtatnom egy vállalkozást, weboldalt, miközben még csinálom a másikat, ráadásul az ősz során havilapként jelent meg a Műút. Szeptemberben kezdtem el a mestertréner-képzést, ami szerdánként reggeltől estig tartott, miközben decemberig négy lapszámot adtunk ki, továbbá ezalatt a 4 hónap alatt megszerkesztettem négy könyvet, amiket be is mutattunk. Ezalatt a két kutyával négy különböző kurzust gyakoroltam, és két ügyféllel (3 kutyával) is elkezdtem dolgozni. Most a meglévő projekteket futtatom ki, szerkesztek egy könyvet, fordítok. Múlt héten szerdán adtam le az utolsó rovatomat. Mindemellett már most felszabadító, hogy egy új élet körvonalai rajzolódnak ki, ahol felkelek reggel és a kutyáimmal futok, tudok ebédet főzni, nincs minden percem kiosztva, a természetben vagyok, másoknak segítek a kutyájukkal teljesebb életet élni, miközben felszabadultan írhatok, olvashatok, azt vállalom el, amit igazán szeretek, bármiféle elvárás nélkül. Úgy volt, hogy először a szerkesztést engedem el, de amikor elkezdtük a mestertréner-gyakorlatot, az oktatótrénerem, Dömötör Júlia, aki kidolgozta a Láthatatlan Póráz Módszert, megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy szövegekkel foglalkozom. Ő már évek óta dolgozik a könyvén, nehezen engedi el, és szüksége van egy szerkesztőre. Ezt még örömmel meg fogom szerkeszteni áprilisban, szépen összeérnek benne az életem szálai. A könyv június végén jelenik meg – nagyon várom, és mindenkinek ajánlom!
A kutyatrénerség tudatos választás volt, vagy csak azt érezted, hogy másra van szükséged és ez lett belőle?
Párhuzamosan jött. A férjemmel a korlátozások alatt egy kerti estén – mégiscsak volt még szerepe a járványnak – eljátszottunk a gondolattal, hogy mit csinálnánk, ha a munkánk mellett/helyett valami nagyon mást csinálnánk. Ő az asztalossággal szemezett (építettünk is együtt kutyaházat, könyvespolcot), én pedig a kutyatréninggel álmodoztam, mint valami csodavilággal. A szakmámban közben nem túl kedvező változások történtek, és a kutyáinkkal is igényeltük a közös munkát, így összeértek a szálak. Tehát nem tudatosan kerestem, hanem szembejött velem a lehetőség, amikor nyitott voltam rá. Szakmaváltásban ugyanakkor még nem gondolkodtam, amikor elkezdtem a képzést.
Mennyi időre volt szükséged az elhatározáshoz, hogy tényleg belevágj?
Fél évbe telt a folyamat. Ősszel kezdődött a szemezéssel és a gondolat ízlelgetésével. Közben zajlott a mestertréner-képzés, ami egyre szakmaibbá vált, és még nagyobb elköteleződést, elhivatottságot, illetve befektetett munkát igényelt.
Tudtál valamit hasznosítani a korábbi tapasztalataidból a kutyatréner munkádban?
A tanárképzésen elraktározott pedagógiai és pszichológiai ismeretek nyomot hagynak az emberen, úgy fogalmaznék, hogy az egyetem, a könyvek egyfajta látásmódot segítettek elsajátítani. Nagyon remélem, hogy az egyetemi tanulmányaim a kommunikációban is segítenek. A kutyatréner-képzésben is az tetszett, hogy kinyitotta a szememet olyan dolgokra, amiket addig nem láttam, ahogy az egyetem is. Emellett, úgy érzem, hogy az, hogy tanárként a szemináriumon mindenkit meg kell hallgatnom, és úgy kell felépítenem az órát, hogy a hallgatók hozzászólásaiból építkezem, Segít a tréning során is, ahol egészen hasonlóan kell működni: nem én mondom meg, hogy mi a megoldás, hanem kérdezgetem a gazdit, majd ő kezd el rálátni a megoldásra, és ezt követően az általa mondottakból kezdünk el építkezni.
Mit tanácsolsz azoknak, akik karrierváltáson gondolkodnak?
Vágjanak bele. Ha valakiben megfogalmazódik, hogy váltani szeretne, akkor van ott valami, ami miatt úgy érzi, hogy nem teljes az élete, valószínűleg valami hiányzik belőle. Legyen bátor, mert ez tényleg merész döntés. Egyszerre ijesztő és felszabadító, de iszonyatosan jó érzés valami újat felépíteni. Én mindenképpen azt tanácsolom, hogy mindenki gondolja át, hogy mi az, ami hiányzik neki. Hunyja le a szemét, és képzelje el, hogyan érezné jól magát.
Úgy érzed, hogy neked a váltással teljes lett az életed?
Dolgozom rajta. Ez ugyanúgy egy folyamat, mint a kutyatréning. Egy kirakós játék: kiveszek dolgokat és beviszek helyettük olyanokat, amelyekről úgy gondolom, hogy szükségem van rájuk. De úgy érzem, hogy már most teljesebb, igen.
Fotó: Dr. Varga-Nagy Adrienn, Szabó Andrea Klára, Seregi Csaba
