„A húszas éveim végén kezdtem gondolkodni a filmen, de nem volt még meg hozzá sem a szakmai hátterem, sem lelkierőm, ahhoz hogy megosszam a világgal, ami velem történt. Az áldozatok nagyon sok negatív visszajelzést kapnak előítéletekkel rendelkező emberektől, és én nem akartam még ezzel is tetézni a traumámat.”
Így kezdünk beszélgetni Klaudiával, a jelen felől visszafejtve a múltat, hogy aztán majd elkezdjük elmesélni elölről, egészen onnan, hogy a hatvanas években Egerben két ember megismerkedik.
„Senki nem sebezhetetlen teljesen, de vártam addig, amíg eljutok egy ahhoz közeli pontra, ahol már annak érzem magam. Csaknem huszonöt évembe tellett. Emellett mostanra találtam olyan bizonyítékokat az ügyemben, amelyek kívülről nézve is megkérdőjelezhetetlenné teszik a történteket. Nekem ez nagyon fontos volt, különösen, mivel az abúzerem, az apám még él. Ezzel együtt kapcsolatban állok több ügyvéddel Magyarországon és itt, Kaliforniában is. Ez megnyugtat még akkor is, ha a filmemet nem »igaz történetként« aposztrofálom majd, hanem így: »igaz történet alapján«. Húszéves korom óta járok terápiára, azóta beszélek folyamatosan a velem történtekről és annak hatásairól, de csak most jutottam el odáig, hogy sírás nélkül tudom megtenni ezt. A terápiám elején volt, hogy csak ültem és zokogtam. Úgy érzem, kell egyfajta stabilitás, mert kisírt szemekkel nem állhatok ki a nyilvánosság elé – már csak más áldozatok érdekében sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem fáj, főleg, amikor egyedül vagyok.”
Kérdezem, a film vajon a terápia része-e. „Nem, de bizonyára van terápiás hatása, hiszen ez is egyfajta feldolgozási mód. Filmesként kézenfekvő hogy most már ehhez a témához nyúljak, hiszen minden alkotó magáról, a saját élményeiről tud a legjobban beszélni.”
Szerencsétlen döntések
A világbajnok, többszörös magyar válogatott, ünnepelt egri úszó, Erdélyi Éva a hatvanas években jött össze a nála idősebb, magas, kisportolt, fizika-matek-testnevelés szakos professzorral. Összeházasodtak, és kislányuk született: Klaudia.
A kapcsolatuk kezdettől fogva küzdelmes volt. Még a házasságuk előtt, amikor Éva 1964-ben kijutott a tokiói olimpiára, szülei megvették a környék első televíziókészülékét, hogy azon nézzék a versenyeket. A fél város ott nyüzsgött a házukban és a környékén: nagy esemény volt ez akkoriban is. Éva vőlegénye azonban inkább az udvaron jött-ment azon morgolódva, hogy a menyasszonya hogy gondolta, hogy ilyen messzire elmegy tőle, egy férfit egyedül hagyva – legalábbis így mesélték a nagyszülők.
Klaudia az édesanyjával
A házasságnak néhány év múlva vége lett, Klaudia apja az akkori NSZK-ba disszidált, a kislány Magyarországon maradt az édesanyjával – nyugodt, idilli életük volt kettesben.
Súlyos baleset történt március 11-én, szombaton, a késő esti órákban Egerben, a Kodály Zoltán utca első toronyházának második emeletén. Erdélyi É. harmincnégy éves egri lakos… – így kezdődik a korabeli újsághír a tragédiáról, ami örökre meghatározta Klaudia életét. Édesanyja bekapcsolta a gázbojlert, de az őrláng elaludt. Meg akarta gyújtani gyufával, amire a szivárgó gáz berobbant. „Emlékszem, láttam anyámat megégve. A szomszédoktól tudom, hogy rám dőlt a fal, úgy szedtek ki a téglák alól.”
Klaudia elvesztette az édesanyját, 1978-at írunk, hatéves volt ekkor. A kislány az anyai nagymamájához került, aki lelkileg belerokkant abba, hogy meghalt az egyetlen gyereke. „A vele töltött hét év jobban traumatizált, mint az édesanyám balesete, mert súlyos anginás szívrohamai voltak éjjelente. Gyakran kellett rohanni gyógyszerért, orvosért, mindig attól féltem, hogy ő is meg fog halni a szemem láttára. A gázrobbanás egyszeri tragédia volt, de a nagymamám betegsége miatti szorongás rányomta a bélyegét a gyerekkoromra.”
Klaudia és nagymamája
Menekülésből bántás
Amikor a nagymama is eltávozott, Klaudia tizennégy évesen újra magára maradt. Édesanyja egyik baratnője vállalta a gyámságot, de közben egyfolytában ott lebegett a feje felett a lehetőség, hogy állami gondozásba kerül. „Elviselhetetlennek tűnt számomra, ezt mindenáron el akartam kerülni” – mondja erről.
Akkorra Klaudia apja Hamburgban telepedett le. Képzőművész lett belőle, újranősült, második házasságából egy kislánya született. Klaudia elhatározta, hogy megkeresi az apját, akivel addig néhány levélváltáson és pár órás találkozáson túl nem volt kapcsolata. Tizennégy évesen kiutazott Hamburgba, látogatóba. És innentől minden furcsán alakult. Először csak furcsán, nem oda illőn.
Az apja városnézésre vitte – elsőként a Reeperbahnra, az úgynevezett piros lámpás negyedbe. Klaudia elmondása szerint az apja a prostituált nőket mustrálta, és arról beszélt neki, milyen jó ez a szabadság, az, hogy ezek a nők maguk rendelkezhetnek a testükkel. Mint meséli, egész ott tartózkodása átszexualizált légkörben zajlott, apja esetenként meztelenül járt a lakásban, és aktképeket mutatott neki, köztük akkori feleségéről.
„A testvérem körülbelül hároméves volt akkor. Ő feküdt az ágyunk felső részén, én pedig alul. Már sötét volt, amikor bejött apám, fölém hajolt, és megcsókolt. Ez volt az első olyan történés, ami félreérthetetlen. Lefagytam, nem mertem kiáltani. A kicsi már aludt, apám felesége pedig a szomszéd szobában… Megpróbált magához húzni. Magas, erős ember volt. Később próbált kényszeríteni is dolgokra…”
Klaudia azóta sokat olvasott az abúzus természetrajzáról, azt mondja, az ő esetében is tetten érhető az úgynevezett grooming, vagyis behálózás, amikor nem hirtelen történik egy erőszakcselekmény, hanem fokozatos előkészítéssel, amely lassan mossa el a határokat, megzavarva a gyereket.
De volt még egy momentum, ami miatt Klaudia képtelen volt az ellenkezésre. Mindenáron meg akart felelni az apjának azért, hogy az elvállalja a gyámságot, ne küldje állami gondozásba. „Úgy voltam vele, hogy minden, amit az apám kér tőlem, az megment valami még rosszabb helyzettől. Akkor ott nekem nem voltak kérdőjelek, hogy megteszem-e vagy sem. Csak a félelem volt.”
Klaudiát sosem ütötte meg az apja, de a testvérét bántotta. Elmondása szerint méterekről a falhoz vágta a kishúgát, majd mikor az sírt, újra meg akarta tenni. „Ekkor ugrottam közéjük, féltem, hogy különben belehalna a másodikba. Egyszer nagyon kedves volt, máskor ordított. Érzelmi hullámvasúton ültünk.”
Amikor Klaudia erről beszél, könnyes lesz a szeme, most először. „Sokkal nehezebben beszélek másnak a traumájáról. A sajátomhoz már hozzászoktam.”
Utak előre és vissza
Az első németországi látogatás után Klaudia visszament Egerbe, ahol – nem sokkal később – a kislány gyámja le akart mondani a gyámszülői szerepről. Így a gyámhatóság megkereste Klaudia apját mint legközelebbi rokont azzal, hogy vállalja-e a nevelését, de ő nemet mondott. Azt kérte, vegyék állami gondozásba a gyereket, ami paradox módon a lányában okozott bűntudatot: „Azt éreztem, hogy nem feleltem meg, nem voltam elég jó kislány. Nem tettem eleget azért, hogy az apám elvállaljon. Nem érdemeltem ki, hogy szeressenek.”
Végül a nagybátyjához – apja testvéréhez – és annak feleségéhez került Budapestre. Egy évnél tovább azonban ők sem vállalták, tizenhat évesen ki kellett költöznie, innentől saját magát látta el. Amikor az iskolában megkérdezték, miért saját maga írja alá az ellenőrzőjét, azt válaszolta, nincs más, aki aláírhatná…
Nemsokára újra Németországba utazott, hogy meggyőzze az apját, vállalja el a gyámságot legalább papíron, csak a hátralévő kis időre, nagykorúságáig, hogy elkerülje az állami otthonba vételt. Ekkor érte a második abúzuscselekmény. „Az első után a lelkem megfagyott. Ezért sem tudtam megfelelően reagálni, megvédeni magam, amikor a következő történt. Azt hiszem, az első bántás kiölt bennem minden olyan normális reakcióképességet, ami megvédhetett volna.”
A visszaélés új formája volt, hogy apja pornográf fotókat készített róla, amihez – képzőművész lévén – eggyel nehezebb volt egyértelműen viszonyulni. „Olyan szép vagy, mint az anyád – ezt mondogatta közben. – Örülne, ha látná, milyen gyönyörű vagy – meséli Klaudia, hozzáteszi, apja arról is említést tett, hogy akár modell is lehetne külföldön, és ahhoz kellenek a fotók. – Amikor egy kislánynak meghal az anyja, akkor a legnagyobb vágya az, hogy olyan legyen, mint az édesanyja… talán érezte, hogy ezzel hatni tud rám.”
Innentől kezdve Klaudia amennyire csak tudta, távol tartotta magát az apjától, de kiskorú lévén nem mert nemet mondani. Sikerült kivennie egy albérletet egy ismerős lánnyal közösen, ahol meglátogatta az apja, és – mint beszámol róla – szexuálisan közeledett Klaudia előtt a lakótársához. „Ez az élmény nagyon megzavart. Utána már csak kétszer találkoztam vele, soha többé nem láttam.”
Ez a portré már az erőszak után készült
Egy ideig nem beszélt senkinek a történtekről. „Össze voltam zavarodva – mondja –, és nem volt olyan felnőtt ember, akiről úgy éreztem volna, hogy megvédene.”
A gyógyulás egy pontján, már fiatal nőként Klaudia úgy érezte, legalább azoknak el kell mondania mindent, akik részei voltak a kamaszkorának. Zokogva hívta fel nagybátyjáékat, akik meglepetésére azt válaszolták, hogy tudtak erről, látták a fotókat még annak idején. „Nekem ez óriási sokk volt, hiszen addig el sem tudtam képzelni, hogy apám bárkivel megosztotta azokat. Ráadásul családtagokkal… miért?! Erre az aberrált helyzetre én nem tudom a magyarázatot… a nagynéném szerint apám nekik azt mondta, hogy nincsenek apai érzései velem kapcsolatban, csak egy szép fiatal nőt lát. Megmutatta a felvételeket, és nem történt semmi. Meg kellett volna védjenek engem, mert hivatalosan akkor még a nagybátyám volt a gyámom. De még csak nem is szóltak róla senkinek.”
Később tudta csak szembesíteni a rokonait, megkérdezni, miért nem segítettek. „Nem tudtak egyértelmű választ adni. Állítólag beszéltek az apámmal, hogy ilyet ne tegyen, mert nem illik. Nem illik?! Nagy fájdalmat okozott nekem ez a szó. Abuzált a saját apám, és mások erre annyit mondanak, hogy nem illik, mintha arról beszélnének, hogy valaki a kapuccsínót az ebéd előtt issza, és nem a végén. Aztán azt is mondták, hogy tegyem túl magam rajta, nyomjam el magamban, hiszen olyan régen volt.”
Új élet, régi terhek
A gimnázium után Klaudia jelentkezett a Színház és Filmművészeti Főiskolára, de nem vették fel. Hallott róla, hogy keresnek valakit, aki pár hónapig vigyáz egy Los Angeles-i házra, de indulni kell egy hét múlva. Elvállalta. „Olvastam Jack Kerouac könyvét, mindig is abban az országban akartam lenni, ahol ezt a könyvet megírták.”
Nem jött haza, miután lejárt a megbízatása. Bébiszitterkedett, volt pincérnő, titkárnő, de még limuzinsofőr is. Mellette esti iskolába járt, és persze válogatásokra, mert nem adta fel, hogy színész legyen. Ha megkapott egy kisebb szerepet, betegszabadságot vett ki az aktuális munkahelyén.
Aztán lassan befogadta a szakma. Színészet helyett inkább rendezett, kezdetben színházban, majd dokumentumfilmeket. Ebben talált igazán magára. Mára harmincöt díja van, a legtöbbet A lyukas zászló (Torn from the Flag) című történelmi alkotásért kapta, amelynek készítésében Zsigmond Vilmos és Kovács László operatőr is részt vettek. Témája a hidegháború és az 1956-os magyar forradalom nemzetközi hatása. Megszólal benne Mihail Gorbacsov, Ronald Reagan, Henry Kissinger, Habsburg Ottó, Göncz Árpád és Pozsgay Imre.
Fotó: Richard Michael Johnson
Magyarországon mégis kevesen ismerik a nevét. „Tudom, a munkám nem jut el odáig – mondja. – Amerikai egyetemeken oktatási segédanyagként használják a filmemet, ezt a lehetőséget Magyarországnak is felajánlottam, de nem éltek vele.”
Számos munka után most elkészült Klaudia önéletrajzi filmjének (Flame to Flame, magyarul: Égigérő tűz) is a forgatókönyve. Ő azt szeretné, ha koprodukcióban készülő, „európai érzékenységű” film lenne. Tervei szerint édesanyját és őt ugyanaz a színésznő alakítja majd, vagyis olyat kell találnia, aki el tud játszani egy tizenéves kislányt és egy harmincas nőt is. „Az apám örökké harcolt az anyámmal. Kisebbségi érzése lehetett, mert anyám volt a sikeresebb és népszerűbb. Azt hiszem, az én bántásom ezzel függ össze.”
Amikor Klaudia az édesanyjáról beszél, érezhetően ellágyul. „Én minden nehézséget csak azért tudtam túlélni, mert nagyon jó anyám volt. Olimpikonnak lenni nagy dolog, de még jobb anyuka volt. Annak a hat évnek a stabilitásából táplálkozom a mai napig, amit vele tölthettem, és a tőle kapott sportoló mentalitás segített abban, hogy túléljem a saját gyerekkoromat.”
Építeni valami jót
Az alkotói munka jogászok és pszichológus bevonásával folyik, a film magyar szaktanácsadója Fáklya Ágnes traumatudatos szemlélettel dolgozó szociális szakember, egyben a rendező gyerekkori barátnője.
„Biztos, hogy nem lesz könnyű mindent újraélni a forgatáson, de megbirkózom vele. Felszabadító folyamat ez nekem. Nehéz, de megtisztító, aminek során a végpontra próbálok koncentrálni, arra, hogy hogyan tudom ezt a múltat konstruktívvá átformálni.”
A film mellett részben úgy, hogy aktivista szerepet vállal. Felvette a kapcsolatot a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvánnyal, a Női Érdek Szövetséggel, a brüsszeli Európai Női Lobbival. Szeretné, hogy szigorúbban büntessék az elkövetőket, és hogy semelyik országban ne legyen elévülési idő. „Hiszen az áldozatnak egy életen át kell viselni a cselekmények nyomát – mondja erről. – Annak idején nem voltam tudatában annak, hogy súlyos bűncselekményt követtek el ellenem, akkoriban erről még nem is igen esett szó. Pedig nagyon fontos, hogy minden olyan áldozat, aki már megérett rá, beszélhessen a vele történtekről. Aki pedig tud a történtekről, de hallgat, az az elkövetőt védi, amivel legalizálja az erőszakot.”
A feldolgozásban fontos kérdés volt Klaudia számára az is, hogy vajon dolga-e figyelmeztetni az apja közelében élőket. Komoly aggodalma volt például, hogy ami vele megtörtént, az esetleg a féltestvéreivel is megtörténhetett (később született egy kisfiú is apja második házasságából). Ám amikor – ma már felnőtt – húgának beszámolt a múltról, ő elzárkózott, és ezt írta neki. „Az én szüleim kiváló emberek.”
„Nem könnyű szembenézni azzal, ha valakinek az apja egy abúzer. Ahhoz egy teljes élethazugságot le kell bontani, és az emberek többsége ellenáll ennek” – véli Klaudia, aki apjával huszonöt éves korában beszélt utoljára. A férfi ma nyolcvankettő, Németországban él. Klaudia akkor hallott róla, amikor a filmje az Oscar-verseny közelébe került, apja akkor állítólag mindenkinek büszkélkedett vele. „Ehhez képest én csak pár éve jutottam el odáig, hogy már merek lámpafény nélkül aludni, ha egyedül vagyok. Pedig már más országban élek, és nincs reális esélye annak, hogy valaha is találkozzam vele. Nem is szeretnék.”
Fotó: Vanie Poyey
Klaudia feljelentette az apját, bár mint mondja, nem érez gyűlöletet iránta, inkább sajnálatot. „Annyi mindent elveszít egy ilyen ember… Lehetett volna egy jó apám. Aki megtanít az életre, aki megvéd, és akire felnézek, akit tisztelhetek. A legjobban az fáj, ami csak lehetett volna. Amiben soha nem volt részem: egy kiegyensúlyozott, egészséges apa-gyerek kapcsolat.” Klaudia azt mondja, más a harag, és más az igazság keresése.
„Az egyik legnagyobb megfosztottság, ha úgy kell élned áldozatként, hogy sosem kérnek tőled bocsánatot. És hogy még nincs, nem volt igazságszolgáltatás.”
Kérdezem, hol tart most a gyógyulási folyamatban.
„Amikor egy cseperedő fába barbár kezek belevésnek, a fa továbbra is nő, kérgesedik, kezdi betakarni a vágást, ami egy idő után már kevésbé látható. De ott marad. Az ember a saját családtörténetét nem tudja megváltoztatni. Vagy feldolgozza, és így túléli, vagy belehal, más alternatíva nincs. Én a túlélést választottam.”
