Néhány hete debütált a Netflix legújabb párkeresős realityje, Az ultimátum: házasság vagy szakítás címmel. A műsort ugyanaz a csapat készítette, amely a szintén Netflixen elérhető, nagy sikerű Vak szerelem című társkeresőt is összehozta, ám ezúttal csavartak egyet a jól megszokott recepten és a változatosság kedvéért most nem ismeretlen embereket próbálnak meg összeboronálni. Helyette olyan, kapcsolatban élő párokat mutatnak be, akiknél az egyik fél már nagyon vágyna házasságra, a másik viszont kevésbé. Ahogy arra a műsor címe is utal, a házasodni kívánó fél ultimátumot ad a párjának, akinek a műsor végére döntenie kell.
De hogy ennyire se legyen egyszerű a dolog, a készítők egy másik csavart is beleszőttek a sztoriba: a műsorba jelentkező hat párnak egy időre partnert kell cserélni egymással, majd mindenkinek férj és feleség módjára össze kell költöznie az új párjával, hogy leteszteljék a kompatibilitásukat. A nyolchetes kísérlet végén minden versenyzőnek három lehetősége van: vagy eljegyzik az eredeti párjukat, vagy új kapcsolatba kezdenek a „próbaférjükkel, illetve feleségükkel”, netán szinglik lesznek.
Elsőre sokkolónak tűnhet a dolog, de ha jobban belegondolunk, ez a felállás sem bizarrabb annál, mint amikor idegenek néhány nap után látatlanul eljegyzik egymást (Vak szerelem), vagy amikor egy egzotikus szigeten cölibátusra kényszerítenek konvencionálisan vonzó embereket. (Ellenállhatatlan kísértés). Az ultimátum nem az abszurd formátuma miatt volt – legalábbis számomra – annyira megdöbbentő. A nők ábrázolása tette igazán azzá. A műsor teljes forgatókönyve olyan frusztráló nemi sztereotípiákra épül, amelyek a való életből az elmúlt évtizedekben (szerencsére) egyre inkább kezdtek kikopni. Statisztikai adatok is alátámasztják, hogy az előző generációkhoz képest a milleniál nők világszerte – és nálunk, Magyarországon is – később csapnak bele a házasságba és a családalapításba: a húszas éveik eleje helyett a 30 éveik elején. A Netflix új realityjét nézve mégis olyan érzése lesz az embernek, mintha visszarepültünk volna az 1950-es évek Amerikájába. Mindezt pedig csak tovább tetézte, hogy az ultimátum olyan házsártos hárpiának állította be a nőket, akiknek az egyetlen cél az életükben, hogy – ha kell, erőszakkal, de – az oltár elé vonszoljanak egy férfit.
A házasság, az ultimátum készítőinek felfogásában, nem több egy végzetes kelepcénél, amibe a kétségbeesett nők mindenféle fondorlat segítségével próbálják becsalni a párjaikat.
Összesen hat pár vett részt a műsorban, az ultimátumot pedig négy esetben a pár női tagjai adták: April, Shanique, Alexis és Rae. Nekik köszönhetően a többi között megtudhatjuk, hogy egy házasságban a nőknek a legfőbb feladata, hogy minden szempontból gondoskodjanak a férjeikről: főzzenek rájuk, takarítsanak utánuk, és persze szexuálisan is elégítsék ki őket. Amikor a producerek megkérdezik Rae-t – aki egyébként 24 éves –, hogy miért érzi úgy, hogy készen áll a házasságra, ő ezt feleli: „Edzőterembe járok, megszereztem a diplomámat, főzök, takarítok, és tudom, hogyan kell jól dugni.” A készítők kérdésére később egyetlen olyan tulajdonságot sem tud megnevezni, amellyel meg tudná indokolni, hogy ugyan mitől is lenne a párja, Zay az igazi a számára. Rae egyetlen célja az életben, hogy pontról pontra teljesítse azokat a mérföldkövet, amiket a társadalom a nők számára előír. „Nem így szokott ez mindig menni? Egyetem, eljegyzés, házasság és gyerekek?” – teszi fel a kérdést.
Egy másik versenyző, a 23 éves April is őszintén bevallja, hogy az egyetlen vágya, hogy gyűrűt húzzanak az ujjára, és gyereket szülhessen. Ezzel persze nincs is semmi baj, a műsor mégis úgy mutatja be April céljait, mintha azok mérhetetlenül önzők és felszínesek lennének. Rögtön az első epizódok egyikében nyilvánvalóvá válik például, hogy a pasijának, Jake-nek gyakorlatilag semmilyen beleszólása nem volt és nincs is azokba a tervekbe, amiket April szövöget kettejükről. „Gyereket akarsz, házat és házasságot, mindent most azonnal. De azt még egyszer sem kérdezted meg, hogy én mégis mit akarnék ettől a kibaszott kapcsolattól” – vágta April fejéhez egy veszekedés alkalmával Jake.
Egy percig sem kérdés, hogy a készítők Aprilnek – és mellette a másik három nőnek – szánták a rossz zsaru, és Jake-nek – valamint a többi férfinak – a jó zsaru szerepét. Aprilt és a nőket bélyegezik sekélyesnek és önzőnek, amiért erre a jövőre vágyik/nak, miközben szegény Jake-nek – és a többi férfinak – még beleszólása sem lehet a dolgok alakulásába.
Gonosz nők és szegény férfiak
Bennünket, nőket már egészen kislánykorunktól kezdve arra treníroz társadalom, hogy a legfőbb vágyunk az életben a házasság és a gyerekszülés legyen. A gyerekeknek már korán megtanítják, hogy a fiúknak felnőve ambiciózusnak és bátornak kell lenniük, míg a lányoknak kedvesnek és persze szépnek. És ugyanígy a heteroszexuális párkapcsolatoknak is megvannak a tradicionális szerepelosztásai: az elvárások szerint a férfiaké az irányító és kenyérkereső szerep, míg a nőktől a gondoskodó, alárendelődő viselkedésformákat várjuk el, nekik kell megteremteniük azt a bizonyos hátországot a keményen dolgozó férfiak számára. Gyerekkorunktól kezdve azt tanuljuk, hogy nekünk nőként így kell viselkednünk, erre az életre kell vágynunk. Ha pedig valaki lázadni mer az elvárások ellen, annak következménye lesz.
Adja tehát magát a kérdés: ha a nők felé igenis az az elvárás, hogy a házasság és a gyerekszülés legyen az egyetlen és legfontosabb céljuk az életben, mégis miért lesznek ők beállítva a gonosz hárpiáknak, ha aztán tényleg ennek megfelelően kezdnek viselkedni? Miért csinált a műsor a nőkből önző menyaszörnyeket, míg a férfiakból mártírokat?
Nőként nem lehet jót tenni
A társadalom előszeretettel megbünteti azokat a nőket (és egyébként férfiakat is), akik nem felelnek meg a nemi szerepeknek és sztereotípiáknak – ha tehát valaki nem szül gyereket és/vagy nem házasodik meg, szinte biztosan számíthat rá, hogy a szűkebb-tágabb környezetének lesz néhány keresetlen szava az életmódját illetően. A nőkkel szemben azonban hajlamos a társadalom még ennél is szigorúbb lenni: őket sok esetben nemcsak azért büntetik, ha nem felelnek meg egy sztereotípiának, hanem azért is, ha igen. Vegyük például azt a sztereotípiát, ami szerint a nőknek fontos, hogy a külsejükkel foglalkozzanak – és gyakorlatilag elvárás is feléjük, hogy „nőiesen” viselkedjenek és nézzenek ki. Ha valaki nem felel meg ennek a sztereotípiának, ha nem elég nőies, nem elég igényes, vagy kifinomult, akkor értelemszerűen a társadalom meg fogja szólni ezért. Ám a valóság az, hogy azt a nőt is ugyanígy megbüntetik, aki igenis alkalmazkodik az elváráshoz. Ha valaki nőiesen öltözködik, sminkel és sokat foglalkozik magával, könnyen megeshet, hogy végül egy üresfejű, buta libának bélyegzik majd, vagy túl kihívónak.
És ugyanez történt ebben az esetben is: ezek a nők is valószínűleg már kislányként megtanulták, hogy az egyik legfontosabb feladatuk a szőke hercegre várni, aki majd életük végéig királykisasszonyként fog gondoskodni róluk. Az üzenet átment, a reality szereplői tökéletesen teljesítették a nemük számára előírt feladatot, és lám-lám, a műsor készítői mégis kifigurázzák őket érte.
Nem lettünk tudatosabbak?
Ahogy korábban már írtam, számomra tényleg sokkoló volt végignézni ezt a realityt. Egyrészt az volt nagyon dühítő, ahogy a készítők a szálakat mozgatták, hogy kifejezett céljuk volt rájátszani a jó zsaru-rossz zsaru narratívára, ezzel is csak tovább erősítve a nőkkel szembeni kettős mércét. De emellett nagyon meglepődtem azon is, hogy a 21. században még mindig itt tartunk: hogy fiatal, egyetemet végzett, egyébként intelligens nők ennyire nem képesek hosszú távon tervezni. Nem gondolnak arra, hogy mi lesz velük 10-20 év múlva, ha életük szerelme esetleg meghal, netán válni szeretne, és ők ott maradnak saját kereset, félretett pénz nélkül, megtoldva 1-2-3 gyerekkel? Miért akarnak önként bevonulni az otthon négy fala közé, és pénzügyileg kizárólag a párjaik jóindulatára alapozni?
Miért teszik még mindig ennyire kiszolgáltatottá magukat a nők?
Én őszintén azt gondoltam, hogy a milleniál generáció ezen a téren már kicsit tudatosabbá vált.
Fotó: Imdb
