Az álhírek léte egyáltalán nem számít újdonságnak, már az ókorban is gyakran terjesztettek félrevezető történeteket pénzszerzés vagy befolyásolás céljából, az első ismert eset 2000 évvel ezelőttre datálható. A Julius Caesar fogadott fia, Octavianus hadvezér és Marcus Antonius, Caesar egyik legmegbízhatóbb parancsnoka közötti konfliktusból kibontakozó római polgárháborúban ugyanis meghatározó szerepet kapott a hamis tényekre épülő propaganda. Octavianus tudta, hogy hatalmának legitimálásához nem elég a háborút megnyernie, a közvéleményt is a maga oldalára kell állítania. A nép támogatásának megszerzése érdekében a hadvezér álhírek sokaságát terjesztette Marcus Antoniusról. Többek között azt állította, hogy a Kleopátrával viszonyt folytató Antonius nem tartja tiszteletben az olyan hagyományos római morális értékeket, mint a hűség és a tisztelet. A költemények és rövid, érmékre nyomott üzenetek formájában terjesztett lejárató szövegek között számos utalt arra is, hogy Antonius alkalmatlan bármilyen vezetői tisztség betöltésére, mert állandóan részeg.
De nem kell ilyen sokat visszalapoznunk a történelemkönyvekben ahhoz, hogy példát találjunk tömeges megtévesztésre. Az elmúlt évek társadalmi megosztottságát az alternatív valóságok alternatív tényeinek egyre hatékonyabb terjedése is erősítette, gondoljunk csak a laposföld-hívőkre vagy a klímaváltozást tagadókra. A közösségimédia-platformok térnyerésével ugyanis különösen egyszerűvé vált az információk (legyenek azok igazak vagy hamisak) burjánzása. Mivel az álhíreknek sokszor figyelemkeltő címük van, azok gyorsabban és szélesebb körben terjednek, mint a valós információk – bármilyen kategóriájú hírről legyen is szó.
Csábító lehet azt feltételezni, hogy a fiatal digitális bennszülöttekre ez nem érvényes, ők jól tudnak navigálni az internetes tartalmak világában, azonban sajnos ez nincs így. A Stanford History Education Group tanulmánya a Z generáció információértékelési képességéről riasztó hiányosságokat tárt fel. A kutatók közel 8000 középiskolás és főiskolás diákot vizsgáltak különböző képességmérő feladatokon keresztül. A feladatok között szerepelt a hírcikkek és véleménycikkek megkülönböztetése, szponzorált tartalmak beazonosítása, valamint weboldalak és socialmedia-posztok megbízhatóságának megállapítása is. A felmérés eredményei alapján látható, hogy a fiatalok épp olyan könnyen megtéveszthetők hamis tartalmakkal, mint szüleik vagy nagyszüleik. Így tehát jogosan merül fel a kérdés: mit lehet tenni azért, hogy tudatosabban értékeljük az Interneten látottakat? Összeszedtünk 5 módszert, ami szülőknek és gyerekeknek egyaránt hasznos lehet az álhírek beazonosításakor.
Kerüljük a hirtelen reagálást!
Az álhírek sokszor érzelmi reakciók kiváltására törekednek, hiszen egy sokkoló, megható vagy dühítő hírt ösztönösen másokkal együtt akarunk megélni, illetve szeretnénk őket tájékoztatni ezekről az információkról. Vagyis érdemes figyelnünk arra, hogy az olvasott hír által kiváltott érzelmeinket felülvizsgáljuk, és néhány racionalizáló kérdést tegyünk fel magunknak. Például: miért és kik írták meg ezt a történetet? Érdekelt a szerző vagy weboldal üzemeltetője abban, hogy meggyőzzön egy bizonyos nézőpontról? El akarnak nekem adni valamit, amit a cikk elolvasása után elengedhetetlenül fontosnak érzek?
Hallgassunk a józan eszünkre!
Az álhíreket úgy állítják össze, hogy táplálják a potenciális befogadó elfogultságait, reményeit vagy félelmeit. Azaz egy divatmániás hírfolyamába könnyen bekerülhet egy olyan cikk, ami szerint egy luxuscég ingyen osztogatja legújabb kollekciója darabjait, de akármilyen lelkesítő lenne elhinni az állítottakat, hamar belátható, hogy igen kevés realitása van egy ilyen akciónak. A legtöbb esetben persze nem ilyen átlátszóak az álhírek, így az, hogy hallgassunk a józan eszünkre, nem mindig elég önmagában, de előszűréshez elengedhetetlen!
Alkalmazzunk forráskritikát!
Ha olyan forrásból származó történetre bukkanunk, amelyről még sosem hallottunk, kutakodjunk egy kicsit! Érdemes emellett megnézni az olvasott oldal webcímét is: híres szervezetekre emlékeztető, de azok nevét elgépelve használó oldalak, illetve szokatlan kiterjesztések (például .com helyett .infonet, .offer) mind gyanússá teszik a hír forrását.
Az álhíreket és „alternatív tényeket” terjesztő emberek néha olyan weboldalakat, újságdizájnokat vagy manipulált képeket készítenek, amelyek hivatalosnak tűnnek, de nem azok. Ha tehát gyanús posztot látunk, ami első ránézésre például az Egészségügyi Világszervezettől (WHO) átvett anyagnak tűnik, ellenőrizzük a WHO hivatalos weboldalán, hogy a látott tartalom valóban ott van-e.
Tájékozódjunk több helyről!
Ha valami igazán meghatározó esemény történik, nyilvánvaló, hogy arról minden médium igyekszik beszámolni. Épp ezért érdemes megnéznünk, hogy más is felfigyelt-e a történtekre, politikai hírek esetében pedig érdemes minden nézet képviselőjének szócsövét figyelemmel kísérni, hogy elkerüljük a pártpolitikai színezet miatti elfogultság készpénznek vételét.
Az olyan professzionális hírügynökségek, mint a Reuters, a CNN és a BBC szigorú szerkesztési irányelvekkel és képzett riporterek kiterjedt hálózatával rendelkeznek, így jó kiindulópontot jelentenek hírellenőrzéskor, de persze még ezek az oldalak is hibázhatnak. Mivel sok magyar sajtóorgánum tájékozódik külföldi forrásokból, természetesen előfordulhat, hogy valamivel kapcsolatban nem kapunk megbízható információt, azonban az ilyen esetekben erre hamar fény derül, a pontatlanságokat akár perceken belül korrigálják.
Keressük a tényeket!
Egy hiteles hír sok tényt tartalmaz – például szakértőktől származó idézeteket, felmérési adatokat és hivatalos statisztikákat. Helyszíni tudósítások esetében pedig szemtanúk részletes beszámolóit, képeket, videókat. Ha ezek hiányoznak, gyanús, hogy légből kapott információkon alapulnak a hírek. Persze azt is érdemes megnézni, hogy a hivatkozott adatok mennyire tűnnek megbízhatónak, hiszen ahogy Churchill mondta: „Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.”
Források: BBC, Mindtools, everfi Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
