Milyen érzés volt, amikor tudatosult benned, hogy előtted olyan emberek tanultak az intézmény falai között, mint Marilyn Monroe vagy Al Pacino?
Az egyik tanárom úgy kezdte az órát, hogy „jó, akkor mielőtt belevágunk a munkába, szeretném, ha mindenki tudatosítaná magában, hogy ugyanebben a teremben tanult Angelina Jolie is”. Nagyon motiváló, megtisztelve érzem magam, hogy itt lehetek, és hálás vagyok az életnek, hogy ezt megadta nekem. Még mindig nem fogtam fel, hogy tényleg megtörténik.
Turizmus-vendéglátás szakon tanultál itthon. Mikor jött a felismerés, hogy inkább színész szeretnél lenni?
Eredetileg azért mentem az oroszlányi Silhouette Táncegyüttesbe Csáky Máriához hétévesen, mert már akkor is színész akartam lenni, de a városban nem volt rá lehetőségem. A tánc viszont nagyon erős volt, és most is sokat segít a színészetben. Korábban nem volt önbizalmam, ezért nem mertem lépni. Végzős gimnazista voltam, amikor elmentem egy fesztiválra, ahol először hallottam az Anna and the Barbiestól a Márti dalát, ami nagyon szíven ütött. „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni majd az unokáknak…” Akkor elképzeltem magam 80 évesen, amint az unokámnak mesélem, hogy a nagypapának volt egy álma, de sosem mert tenni érte és megpróbálni. Ekkor döntöttem el, hogy küzdeni fogok az álmaimért.
Itthon is megpróbáltad a felvételit?
A családommal kötöttünk egy egyezséget, hogy legyen egy diplomám, vagyis B tervem. Elmentem a Gazdasági Egyetemre turizmust tanulni, közben az első évben forgatásokon statisztáltam. Az egyik forgatáson találkoztam egy lánnyal, aki mesélt egy budapesti tanodáról, én pedig jelentkeztem, mert össze tudtam egyeztetni az egyetemmel. Gali László volt az osztályvezető tanárom, akivel megfogtam az Isten lábát, mert ő egy aranyember szakmailag és emberileg is. A tanoda végén kaptam is munkát egy színházban, de tudtam, hogy még képeznem kell magam. Egyszer jelentkeztem utána a Színművészeti Egyetemre, de nem vettek fel.
A forgatásokon vagy Amerikában találkoztál hírességekkel?
Az első filmforgatásomon találkoztam Penélope Cruzzal. Statiszta voltam az egyik jelenetében és nagyon közelről láthattam. Nem mehettem oda hozzá, de így is nagyon jó élmény volt. New Yorkban egyszer találkoztam Lady Gaga anyukájával, itt Los Angelesben pedig láttam Anthony Hopkinst és Jason Momoát az utcán.
Honnan jött az ötlet, hogy még egy színműs felvételi helyett inkább a Lee Strasbergre jelentkezz?
Az egyik nyáron kijöttem Amerikába dolgozni, és a szabadnapjaimon bementem New Yorkba. Megfogadtam, hogy egyszer majd visszajövök és csak utazgatni fogok. Az egyetem után elkezdtem dolgozni, lett spórolt pénzem és szerettem volna visszajönni az Egyesült Államokba, de kellett a pénz a Színműre, amit szintén nagyon szerettem volna. Végül az SZFE-t választottam. Nem vettek fel, amit nagyon rosszul éltem meg, de megvigasztaltam magam egy New York-i repülőjeggyel. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy itt szeretnék tanulni, amikor a suliban tanultunk erről az intézetről – csak akkor még nem mertem ekkorát álmodni. De ha már New Yorkban voltam, gondoltam, hogy muszáj legalább megnéznem az iskola ottani épületét. Odamentem, és bekopogtam az ajtón. Kijött egy nő, akinek elmondtam, hogy szeretnék itt tanulni, hogy színész legyen belőlem, de nem tudom kifizetni a tandíjat. Megadta a telefonszámát, hogy hívjam fel másnap, és szervezett nekem egy iskolalátogatást is. Körbevezettek, megmutatta a termeket és mesélt az anyagiakról, illetve az ösztöndíjról. A hátizsákos utazást Los Angelesben fejeztem be, ahol szintén bekopogtattam az iskola helyi kampuszára. Amikor hazajöttem, azonnal elkezdtem a jelentkezésre való felkészülést.
Milyen volt a felvételi?
Pályázatot kellett írnom, ami fotókból, önéletrajzból, két ajánlólevélből és egy motivációs levélből állt. Egy speciális nyelvvizsgát is kellett csinálnom, hogy felmérjék a nyelvtudásomat. Sok könyvet elolvastam, beleástam magam az iskola és az alapító történetébe, mert éreztem a zsigereimben, hogy itt akarok tanulni. Lee Strasberg egyébként az Osztrák–Magyar Monarchia területén született. A második rosta egy Zoom-interjú volt, ahol csak rólam beszélgettünk. Meghallgatott az iskola igazgatója, Lee Strasberg fia, David Strasberg (aki egyébként Al Pacino keresztfia), illetve az a nő is, akinek 2019-ben bemutatkoztam, amikor bekopogtattam az iskolába.
Nem hátrány, hogy magyar vagy?
Az akcentusom egyáltalán nem számít – minden tanár azt mondta, hogy amíg érthető, amit mondok, addig senkit nem érdekel. Egy másik kultúrában nőttem fel, a zsigereimben más vagyok, mint egy amerikai, de ezt én inkább előnynek élem meg. Ide nem kellett verseket, monológokat és dalokat hoznom, csak arra voltak kíváncsiak, hogy ki vagyok, mik a céljaim és miért ebbe az iskolába akarok járni. A személyes interjún sem kellett produkálnom magam. Az iskola alapítója soha nem felvételiztetett, mindig a jelentkezőt akarta megismerni. Ő azt vallotta, hogy tehetség mindenkiben van, azért jövünk ide, hogy tanuljunk, előtte pedig senkitől sem lehet ilyen dolgokat elvárni.
Eltér valamiben a kinti képzés az itthoni iskoláktól?
Az egyetemi program kétéves. Ez a legmagasabb szint, de utána maradhatunk még, és annyi szemesztert végezhetünk el, amennyit csak akarunk, hiszen mindig van hova fejlődnünk. Én konzervatóriumi programra járok. Nálunk egy szemeszter három hónap, egy év pedig három szemeszter. Január 10-én kezdődött az iskola, azóta nem volt szünetünk, és nem is lesz egészen június utolsó hetéig. Folyamatosan, minden napra készülnünk kell.
Miután elnyerted az ösztöndíjat, közösségi gyűjtést indítottál a social médiában, hogy ki tudj menni az Egyesült Államokba. Honnan jött az ötlet, hogy az ismerőseid segítségét kérd?
A nyilvánosság és a magánemberek voltak az utolsók, akikhez fordulni akartam, de valahonnan muszáj volt pénzt szereznem, mert hiába spóroltam az évek alatt, ekkora összeget nem sikerült összegyűjtenem. 2020-ban megcsináltam az El Caminót, ami régi álmom volt, aztán kint ragadtam Spanyolországban a pandémia közepén. Nagyon sokan írtak, hogy meséljek, milyen volt az utazás. Ahelyett, hogy mindenkinek egyesével írtam volna, készítettem egy nagy dokumentumot, majd azt kezdtem mindenkinek küldözgetni. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam, ezért azt gondoltam, hogy talán mást is érdekelne az utazás, így Facebookon is megosztottam. Mindig megírtam, ha fontosabb dolgok történtek velem. Például azt, amikor a lezárások miatt Spanyolországban hajléktalan lettem és utcaművészkedtem, hogy pénzt tudjak keresni. Végül óriási sikere lett, és vadidegen emberek írtak, hogy mennyire motiválja őket a történetem. Amikor felvettek a Los Angeles-i iskolába, akkor gondoltam, hogy azt is kiposztolom, és a végére odaírom a bankszámlaszámomat, hátha valakinek van kedve segíteni. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember el fogja olvasni és még segítenek is. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki anyagilag, érzelmileg vagy bármilyen formában támogatott engem, mert nélkülük nem lehetnék most itt.
Mit jelent az, hogy hajléktalan voltál, és hogyan jött az utcaművészkedés ötlete?
Amikor vége lett az El Caminónak, Londonba akartam menni a nővéremhez. Ekkor még minden nyitva volt, ezért egy kicsit utazgatni akartam előtte. Nagy bakancslistás álmom volt megnézni a Gibraltári-szorost, ezért kitaláltam, hogy Malagára megyek, és onnan repülök majd Londonba. Csakhogy mire odaértem, egyik napról a másik napra lezárták egész Spanyolországot, és még a szomszéd faluba sem mehettem át. Ott ragadtam két hónapra egy couchsurfer kanapéján. Megtanultam spanyolul, jelentkeztem takarítónak, és minden boltba bementem, hátha felvesznek. Takarítónak se kellettem, mert még a spanyoloknak se volt munkája. Nagyon kellemetlen volt, de a srácnak nem volt szíve kirakni engem az utcára, mert tudta, hogy az egész világ a feje tetején áll, és nekem sincs annyi pénzem, hogy kibéreljek valamit. Csak az El Caminóra vitt hátizsákom volt nálam, és törölték a repülőjáratokat, így hazajönni sem tudtam. A családom elküldött nekem egy bőröndöt a cuccaimmal, és arra kértem őket, hogy küldjék el az Aladdin jelmezemet is a csodalámpával, amit a barátaimtól és a nővéremtől kaptam szülinapomra. Éppen aznap, amikor a holmim megérkezett, apukám hívott, hogy hajnalban meghalt a nagymamám. Rám borult a gyász, egy héten keresztül nem csináltam semmit, csak a tengerparton sírtam. Aztán egyszer csak jött a felismerés, hogy a nagymamám sem örülne, ha így látna. Arra gondoltam, hogy kimegyek a főtérre, táncolok és éneklek majd, szórakoztatom a gyerekeket a lámpással – így legalább csinálok valamit, hiszen néhány euró is több, mint a semmi. Végül hatalmas sikerem volt, három hét alatt több pénzt szedtem össze, mint korábban egy hónap alatt Magyarországon. Karácsonykor Madridba utaztam, mert nem akartam zavarni a vendéglátómat, és azt gondoltam, hogy a fővárosban biztos több a lehetőség. Pókember volt a kedvenc szuperhősöm gyerekkoromban, szóval vettem egy jelmezt, így én lettem a madridi Pókember.
Mik a terveid az iskola végeztével? Itthon vagy külföldön szeretnél karriert építeni?
Szeptember végén lesz vége, és jelentkezem majd egy munkaengedélyre, hogy legálisan dolgozhassak színészként, mert most tanulói vízummal vagyok itt. Ha jókor vagyok jó helyen, ügyesen produkálom magam és a megfelelő ember lát engem, akkor kaphatok munkát és szerződést. Éppen a második szemeszterem közepén vagyok, ezért most arra koncentrálok, hogy annyit fejlődjek, amennyit csak tudok. Majd az utolsó hónapokban fogok azon gondolkodni, hogy mi legyen később. Soha ne mondd, hogy soha, de jelenleg nem tudom elképzelni, hogy minek kéne ahhoz történnie, hogy életvitelszerűen hazaköltözzek, hiszen beszélek nyelveket és feltalálom magam. Úgy érzem, hogy Spanyolországban megtaláltam önmagam, és sokkal boldogabb vagyok külföldön.
