Mivel lehet tenni a szegénység ellen? Nagyon egyszerű. A hátrányos helyzetű embereknek oktatást kell nyújtani, munkát és lakást adni. Így jó életkörülmények közül tudnak munkába járni, dolgozni a piacképes szakmájukban és sokat keresni. Jó életet élhetnek ők is, és gyerekeik is.
Ez azonban sajnos nem megy. A társadalom nem tud mindenkinek lakást, munkát adni, de az sem igaz, hogy ne lenne feladata ezzel. Egy dolgot mindenképp tehet: minden lehetséges eszközzel megerősíteni a nehezebb körülmények közé született tagjait, bizalmat szavazni nekik, lehetőségekhez juttatni, segíteni őket abban, hogy önmagukban higgyenek, hogy merjenek, hogy küzdjenek. Hogy ne törődjenek bele az eleve elrendeltbe. Egészen addig folytatni ezt minden szinten, amíg az érintettek ki nem küzdik a méltó oktatást, az elfogadható munkahelyet, a normális lakhatási körülményeket.
Velük és értük: tíz év a romatelepen
Erőssé tenni: ez a tíz éve működő Bagázs Közhasznú Egyesület fő célkitűzése, amivel a szegénytelepek lakóihoz közelít azért, hogy az ott élők kitörhessenek az alacsony képzettség, munkanélküliség, pénztelenség ördögi köréből. Nem csupán filantrópiából teszik ezt; meggyőződésük, hogy ha a velünk élő kisebbségeknek jó, attól a többségnek is jobb lesz. Szakmaibban mondva: az integráció mindenki közös érdeke. Módszerük szerint minden szinten kínálnak programokat két kistelepülésen: gyerekeknek, családoknak, idősebbeknek. Tartanak gyerekfoglalkozásokat, táborokat, iskolai felzárkóztatást, nyújtanak családgondozást, van munkaprogramjuk. Igyekeznek úgy dolgozni, hogy a jobb helyzetű falusiak és a távolabb élő városiak is magukénak érezzék a célt: a leszakadó térségek felemelését.
Nem egy bizonyos programot ismételgetnek évről évre, hanem igyekeznek folyamatosan reagálni az igényekre. Nemrég kezdtek el egy újszerű dolgot: azt látták, hogy a telepen élő nőknek nem ártana több önbecsülés, már csak azért is, hogy ne keveredjenek bele bántalmazó kapcsolatokba, vagy ha ez már megtörtént, ki tudjanak szakadni belőle.
Ebből a gondolatból született meg a bagi „Erőcsoport”: hetente hét tizenhét és huszonkét év közötti fiatal lány találkozik, körbe ülnek, és beszélgetnek, különféle vezetett játékokban, gyakorlatokban vesznek részt. Nem hangzik nagy dolognak, nekik mégis sokat számít. Sokkal többet ad nekik, mint csupán megelőzést, védelmet az elnyomó kapcsolatok ellen: együttérzést, megértést, figyelmet, tiszteletet, egymással törődést. Csupa olyasmit, amitől társas lény az ember, és ami olykor hiánycikk egy olyan térségben, ahol túl sokszor az a legfontosabb kérdés, hogy mi jut vacsorára, vagy hogy mivel pótolják a hiányzó ablaküveget.
Különösen szükség van erre egy olyan közösségben, ami jellemzően tradicionálisan gondolkodik a férfi-női viszonyról. Sok családban féltik a lányokat az ismeretlentől, emiatt nem nézik jó szemmel, ha továbbtanulnak, és a háztartáson kívül is dolgoznának. Ugyanakkor rászorulnak arra, hogy az anyák is munkát vállaljanak, így azért ez már változóban van. Ugyanígy számít a változásban, hogy a fiatalok sokszor már nem követik a hagyomány szabta irányokat. Ahogy a filmekből, zenékből beszivárog a szabadság képe, egyre kevesebben látják úgy, hogy már csak egyféleképpen lehetnek boldogok (fiatalon házasodva, sok gyerekkel, háztartásbeliként, kevés önállósággal). A szerepek változása magával hozza az erősebb női öntudatot, azonban nem árt, ha ebben egymást is megerősítik a fiatal lányok. Ezért ül tehát össze hetente Nóri, Zita, vagyis Bencsik Nóra szociológus és Jámbor Zita gyógypedagógus facilitátor a bagi lányokkal. Most is épp egy ilyen alkalmon vagyunk. Kint nagy a forróság, a Bagázs konténerében valamivel jobb a levegő. Kis hely, de minden van benne a minikonyhától a vécén át az asztalokig. Arra pont jó, hogy a helyiek összejöjjenek.
„Végre lettek barátaim”
„Az elejétől fogva járok a csoportba” – meséli Bella, aki először érkezik. Törékeny, kicsit bizonytalan, de ahogy feloldódik, már csacsog megállás nélkül. Azt mondja, az elején voltak problémái a csoportba való beilleszkedéssel, „csendes voltam a csajokhoz képest”, de mostanra összecsiszolódtak, és jól érzi magát köztük. „Ez egy olyan hely, ahol meghallgatnak, tanácsot adnak, és végre lettek barátaim is, akikre számíthatok” – magyarázza. Mint mondja, előtte nem sok ilyen volt, „nagyon bizalmatlan vagyok az emberekkel, és így nehéz”.
És hogy honnan a bizalmatlanság? „A sulikban – mivel hátrányos helyzetű vagyok, vagyis nem gazdag családból jövök – mindig kirekesztettek. A ruháim miatt, a külsőm miatt. Vagy mert többet tudtam náluk. Itt, a női csoportban nem számít, hogy nézünk ki.”
Bella az első nő a telepen, akinek meglett az érettségije, igaz, „csak hármasokra”, ezért szeretne javítóvizsgát tenni. Egy fővárosi raktárba ingázik, de szeretne inkább valamilyen szellemi munkát végezni, könyvtárban, tanárasszisztensként vagy óvónőként tudná magát elképzelni. Csak hát – mint mondja – az apja nem venné jó néven, ha harmincéves koráig tanulna. „De győzködöm” – teszi hozzá, és már van is reménye egy esetleges ösztöndíjra.
Apja már a második házat építi fel, az előzőt felgyújtották, „nem lehetett tudni, hogy ki”. Itt van Bellának külön szobája, a másikban a szülei és két testvére együtt laknak.
A családja hasznosabbnak tartaná, ha tanulás helyett pénzt keresne, mivel szüleinek nincs meg a nyolc általánosa, így nehezebben találnak munkát. Ráadásul édesanyja most otthon van a húgával. „Szükség van a bevételre – mondja Bella. – Napibérben vagyok, a felét odaadom a családnak.”
Az Erőcsoportba járók biztatják őt, hogy tanuljon, annak ellenére, hogy nem fűződnek túl jó emlékei az iskolához. „Alsóban nem volt támogató az osztályfőnököm, majdnem kisegítőbe kerültem. A sulik után először vegyésznek készültem, de nem engem választottak szakmai gyakorlatra. Hiába sikerültek kiválóan a tesztjeim, a másik lány vonzóbb volt és csinosabb. Nekem nem voltak olyan jó ruháim, mint neki…”
Bella azt mondja, ha megtalálja a párját, lehet, hogy alapítana családot, bár szerinte „nem feltétlenül ez a boldogság csúcsa”. Egyszer már volt barátja, de azt mondja, jobban érzi magát egyedül.
Linda annyiban más eset, hogy ő nem itt született, de mivel már többeket is ismert a környékről, nem volt nehéz neki megszoknia itt. Szintén megvan az érettségije, és szeretne továbbtanulni is – bűnügyi nyomozónak. „Emberekkel foglalkozni, csak másképp segíteni nekik” – mondja. Utána pedig talán jöhetne a családalapítás. Linda magabiztos, tudatos, persze lehet, hogy ez is már az Erőcsoport hatása. „Vannak céljaim, és nem igazán lehet kizökkenteni” – mondja. Ilyen cél például az is, hogy egyszer azért továbbálljon innen. Maradna a közelben, de nagyobb városban képzeli el magát. „Ha elköltöznénk, már nem igazán szólhatna bele senki az életembe” – magyarázza. Neki abban segített az Erőcsoport, hogy jobban kijöjjön a nőkkel, mert korábban inkább a fiúkkal találta meg a hangot.
Híd két világ között
Hogy kell legyen csapata a női összetartásnak és önbecsülésnek, az tulajdonképp nem is a Bagázsnál, hanem a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesületnél fogalmazódott meg. Ők indítottak facilitátorképzést két évvel ezelőtt olyanoknak, akik terepmunkájuk során használni tudják ezt a módszert.
Zita és Nóra két kollégájukkal a képzés elvégzése után indították el a csoportot Bagon, a telepi körülményekhez igazítva. Úgy gondolták, leginkább a fiatal lányokat lehet elérni, akiknek még könnyebb elszakadni otthonról, akiknek nem kell gyerekekre felügyelniük. A résztvevők közül hárman párkapcsolatban élnek. Zitáéknak persze nemcsak róluk van bőséges tapasztalatuk, de arról a közegről is, ahol felnőnek. Az alapkérdésem hozzájuk az volt: milyen ma nőként létezni egy szeparált romaközösségben.
„Ezen a telepen sokan élnek bántalmazó kapcsolatban. Nem csoda, hiszen egy patriarchális társadalomban hátrányos helyzetű rétegekben nagyobb eséllyel van jelen az alá-fölérendeltség. A nélkülözés komoly stressz, és az is számít, hogy a nők itt hamar kiesnek az oktatásból, így nagyobb a kockázata annak, hogy kiszolgáltatottá válnak. Sok férfi aggódik, hogy ha a párja kikerül a külvilágba, új dolgokat lát, elvágyódik, és nem marad majd mellette. Az viszont már az ellátórendszer hibája is, hogy ezeket a fiatal lányokat nem tudja benn tartani az oktatásban.”
Érdekes, hogy bár ezekben a tradicionális, zárt közösségekben a nőknek leggyakrabban a háztartásbeli szerepe jut, ezen a környéken jó néhányan vannak, akik dolgoznak, sőt, olykor ők tartják el a családot. Mellettük sokan vannak olyanok is, akik korán gyereket vállalnak, és később általános iskolás végzettséggel és kisgyerekekkel már szinte lehetetlen elhelyezkedniük az eleve nem igazán rugalmas munkaerőpiacon.
A csoport védelmi funkciója nemcsak annyi, hogy a résztvevők nincsenek egyedül, ha krízisbe kerülnének, de jobban odafigyelnek az ismerőseik, szomszédaik életére is.
„Ha történik valami a közösségben, elmondják, és beszélünk róla, hogyan lehetne változtatni rajta. Ilyen volt például az, amikor egy tagunk elmesélte, hogy látott kirohanni a házból egy zilált ruházatú nőt, a férje pedig kiabált utána. Nehéz eldönteni, ilyenkor mennyire avatkozzunk be, ráadásul régi tapasztalat, hogy a telepi romák nehezen kapnak segítséget hivatalos szervektől. A rendőrség lényegében nem végzi a munkáját, nem nyújt védelmet, ha róluk van szó.”
Új vágyak, régi fékek
Az itteni fiatalok közösségi és társkereső oldalakon ismerkednek, mint bárki más, meg persze egymás között is. „Sok a bizonytalanság bennük. Egyikük például minket kérdezett, hogy az rendben van-e, hogy már elmúlt húszéves, de még nem akar gyereket. Ezekben meg kell erősíteni őket. Ma már tudatosabbak ebben, ki merik mondani, ha valamit nem szeretnének, és nem az az első, hogy mindenáron megfeleljenek a külvilágnak. Persze nem könnyű nekik, hiszen nagy a nyomás rajtuk: akkor vagy értékes, ha szülsz, vezeted a háztartást és gondoskodsz a családról.”
„Amióta viszont irányítottan beszélgetünk, egyre inkább megjelennek olyan vágyak, mint tanulás, karrier, utazás, sőt, már tapasztaljuk az elvágyódást is: fontos nekik, hogy ne helyben legyen a munkahely. Hogy máshol is tölthessenek időt, új emberekkel találkozzanak, jogosítványt szerezzenek. Vagyis független emberek legyenek.”
„Amikor egyikük tavaly, huszonegy évesen leérettségizett, a csoport nagyon támogatta. Azt mondták: milyen jó, hogy te továbbtanulhatsz… az egyik lány annak idején állatorvosi asszisztens szeretett volna lenni, és most úgy érzi, ha valaki akkor így fogta volna a kezét, talán neki is sikerül.”
Itt nem elég, ha tehetséges valaki, még az sem, hogy szorgalmas. Sokat számít a környezet. „Az egyik lány például nagyon jól kézilabdázott, de mivel a szülei nem vitték el soha a hétvégi versenyekre, előbb-utóbb kimaradt a csapatból. Másikuk jól focizott, de letiltották róla, mondván, az olyan fiús. Miközben ez az egy volt neki, amiben önmaga lehetett…” „Ez nagyon rossz, de itt most legalább látnak jó példákat. Egyikük például a többiek biztatására fog most elkezdeni egy műkörmös tanfolyamot, már meg is vette az eszközöket.”
De ezen a környéken még egy érettségi is nagy érték. „Előfordul, hogy olyasmit játszunk, amiben szavakat kell leírni, és olyankor iszonyú szégyenérzet van bennük, ha csak hibásan sikerül. Aki évek óta nem ült iskolapadban, és nem is lát senkit maga körül, aki továbbtanulna, az bele tud ragadni ebbe a tehetetlenségbe, amihez az oktatási rendszer is asszisztál.”
„Látjuk a hátrányaikat, de meg kell várni, amíg maguktól mondják el. Hogy milyen például az, amikor telepi gyerekként csak az utolsó sorban ülhetsz az osztályteremben. Hogy téged nem visznek el kirándulni, vagy hogy ma is megjegyzést kapnak a nőgyógyásznál, azt mondja, cigányhoz nem szívesen nyúl. Mert ilyen mondatot is kaptak már. Ezért aztán nem is szívesen mennek orvoshoz, szűrésekre. Most majd együtt elmegyünk.”
Köztes állapotban vannak az itteni nők. Részben viszik tovább a hozott mintát, részben már kitörnének. Gyakran az idősebb női rokonok támogatják őket, azt mondják, ha ők annak idején megtehették volna, már elköltöztek volna. Van is, aki tesz félre pénzt erre a fiatalok közül, de a család visszatartja. Azt mondják, „akkor ne is gyere vissza”.
Érdekes, hogy a hagyományos értékrend egyszerre támaszték és börtön. Tehernek érzik, de mivel ez számukra az ismerős terep, itt érzik magukat biztonságban. Ha a kamaszlányok nem játszanak együtt az utcán a fiúkkal, ha férfi fodrász nem nyúlhat a hajukhoz, és ha férjhez mennek, már nem hordanak többé nadrágot…
„És milyen jó, hogy már van olyan, aki mégis hord! És tudod, mit? Ma már inkább felnéznek rá a többiek, nem vetik ki maguk közül.”
Kicsit kiszabadulni
A sok szabály, szokás közül az egyik az, hogy egy nőnek nem illik idegen helyen aludnia. Úgyhogy érdekes volt, amikor Nóráék kitalálták, hogy háromnapos kirándulásra mennek Pécsre. Már önmagában az utazás kiverte a biztosítékot néhányaknál, de az, hogy ottalvós programra menjenek, egyenesen botrányosnak számított. Úgyhogy nem is mert eljönni mindenki, annyira rosszallta a dolgot a párjuk vagy a családtagok. „Persze nem mondták el, mi az igazi ok. Csak annyit, hogy inkább nem jönnek. Akiket pedig sikerült rábeszélni, azokat is külön »ki kellett kérni« a családtól, megígérve, hogy nem lesz bántódásuk.”
„Végül nagyon jól érezték magukat, nem vágytak haza. Már az is érték, ha csak röviden megtapasztalják, milyen nem a telepen lenni, milyen az, ha nem egy szegregátumban élsz, és azt csinálhatsz, amit szeretnél.”
„Az egyik lány szándékosan otthon hagyta a telefonját, hogy ne tudják ellenőrizni. Még az utazáson voltunk, amikor eljutott hozzá a hír, hogy a párja otthon összetörte a mobilját… Az egy nehéz pillanat volt. A lányok összezártak, próbálták erősítgetni őt, azt mondták, nem ezt érdemli.”
A csoportot vezető facilitátorok és a telepen élők között látszólag nagy a szakadék: Nóráék egyetemet végzett, fővárosi nőként igyekeznek bizalmat ébreszteni mélyszegénységben élő fiatal lányokban. Ezzel azonban mintaként is szolgálnak: láttatják, miért érdemes küzdeni, hogyan néz ki egy másféle élet. „Amikor mesélünk a gyerekeinkről, ők is elgondolkodnak, milyen jó lenne, ha az ő gyerekük is mehetne játszótérre vagy járhatna Waldorf-iskolába. Hiszen amíg nem látnak mást, el sem tudják képzelni, milyen tág a világ.”
Nóra és Zita tehát olykor magukról is beszélnek, hogy hitelesek legyenek. Ugyanakkor távolságot is kell tartaniuk, hiszen ahogy mondják: ez mégiscsak egy munka. „Nehéz bizalmat ébreszteni, de közben benne is maradni a szerepben” – vallják erről.
Támogatás, önbizalom, szerepmodell és kiszámíthatóság – a bagi Erőcsoport ezt adja a fiatal nőknek. Az utóbbi fogalom épp azért nagyon fontos, mert a bántalmazás kiszámíthatatlan. Ha sor kerül rá, kell egy biztos fogódzó.
„Volt, hogy nehéznek éreztem ezt a munkát, de utána mindig megláttam benne, hogy miért éri meg – mondja Nóra. – Például jó látni, hogy nekik is fontos ez, hogy tesznek azért, hogy itt tudjanak lenni. A sikerélményt pedig a visszajelzéseik adják, azt mondják, jó érzés, hogy nincsenek egyedül.”
Zita: „Nekem a legfontosabb az, hogy ma már úgy látják, jöhet bármiféle baj, együtt mindent meg fognak oldani. Ha jön egy fennakadás, szinte már ők nyugtatnak minket…”
Fotó: Kecskés Kala
