Harminc éve nem voltunk kettesben. Na jó, egy-két éjszakás kiruccanások azért voltak, sőt elmentünk egyszer egy egyhetes gyerekmentes nyaralásra Olaszországba… De úgy igazán kettesben, teljesen egyedül azóta nem voltunk a férjemmel, hogy három évtizeddel ezelőtt belevágtunk a családalapításba. A legnagyobbik már 10 éve elköltözött, a második néhány évvel később követte – a kicsi azonban még utána is itt élt velünk. Egészen mostanáig. Nemrég ő is kirepült, és a családi házunk kiürült.
Vajon mi volt annak idején kezdő szülőként a tervünk, az elképzelésünk? Gondolkoztunk-e egyáltalán azon, hogy mi lesz velünk majd egyszer, a gyerekek nélkül? Tudtuk jól, hogy ez a nap is el fog jönni, de mindketten azt gondolhattuk, hogy a változás, amit a gyerek nélküli élet magával fog hozni, biztosan nem lesz majd olyan drámai. Hogy alig fogjuk észrevenni. Ha egyszer kirepülnek, a ház biztosan csendesebb lesz egy kicsit – gondoltuk. Nem lesznek szanaszét dobálva a ruhák. Talán a tejesdoboz sem lesz többé üresen visszatéve a hűtőbe.
Ezekben mind igazunk is lett. A ház tényleg csendesebb lett. A székek, az ágyak és a kanapé nincsenek többé megpakolva levetett pulóverekkel és zoknikkal. A hűtőben sem álldogálnak üres tejesdobozok. Ám ez a hirtelen jött csend a harmadik gyerekem kirepülése után mégsem tudott megnyugtatni. Túlságosan is intenzívnek és áthatónak éreztem. A házban uralkodó rend és tisztaság sem adott elégtételt. Inkább szomorúsággal, vágyakozással töltött el. Őszinte leszek: kicsit sem voltam erre felkészülve. Harminc éven át próbáltam a lehető legjobb anyává válni, és közben sosem foglalkoztam igazán azzal, mi lesz vajon majd ezután. Úgy, ahogy a szülőség előtti életem is olyan távolinak és homályosnak tűnt, az utána következő életszakasz is egy sötét ködbe burkolózott. Olyan megfoghatatlan volt és messzi, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer tényleg beköszönthet.
Persze attól, hogy a gyerekek kirepültek, nem számoltam le végleg az anyasággal. Nem szűntem meg szülőnek lenni. Ezután is szükségük lehet rám, haza fognak látogatni, rendszeresen fogunk beszélni. A szimbiózis, amiben éltünk, azonban végleg megszűnt. Már megvan a saját életük, megvannak a saját kapcsolataik és a saját otthonuk. A gyerekek kirepülésével egy új, eddig fel nem fedezett életszakaszba léptünk. Magellánnak érzem magam – egy olyan Magellánnak, akit idő előtt dobtak egy hajóra, térkép és mentőmellény nélkül.
Szerencsére léteznek könyvek, amelyek azt ígérik, hogy segítenek zökkenőmentesen átevickélni az üres fészek szindrómán. A probléma csak az, hogy ezeknek a könyveknek a nagy részében nem igazán tudtam magamra ismerni. A szerzők mintha kizárólag az idősebb szülőkre koncentráltak volna, akiknek abban próbálnak segítséget nyújtani, hogyan evezzenek át a szülőségből a nyugdíjaskorba. De mi van velünk, akik sokkal korábban vágtunk bele a gyerekvállalásba, és most, hogy kirepültek a gyerekeink, még csak a 40-es, 50-es éveinkben járunk? Még nincs szükségem műfogsorra, ízületi problémákkal sem küzdök, nincsenek időskori igényeim, amikkel meg kellene küzdenem. Egyszerűen csak rohadt magányosnak érzem magam a gyerekeim nélkül. Be kellett látnom, hogy a legtöbb könyv nem nekem íródott. A szerzők általában azt is feltételezték, hogy – mivel a lázadó tinédzserekkel sok szülőnek megromlik a viszonya – mindannyian megkönnyebbülten sóhajtunk fel, amikor a gyerekek végre kilépnek a házunk ajtaján. De mi van akkor, ha én – legalábbis az idő nagy részében – igenis élveztem az anyaságomat? Mintha erre az eshetőségre a könyvek nem gondoltak volna.
Talán nem kellett volna minden hobbimat sutba vágnom a gyerekek megszületésével, és akkor a kirepülésük sem hagyott volna maguk után ilyen óriási űrt. De a munkám mellett harminc éven át annyira elmerültem az anyaságban, hogy nem is nagyon lett volna időm mással foglalkozni. Vajon miről beszélgettünk a férjemmel 30 éve? Azelőtt, hogy szülőkké váltunk? Vajon ezután csak és kizárólag a visszaemlékezések, a családi anekdoták adják majd a közös témát, miközben azt találgatjuk, melyik gyerek mit csinálhat éppen? Vagy ezt a hirtelen nyakunkba szakadt időt azzal kellene töltenünk, hogy ismét egymásra találjunk? Feléleszteni a romantikát, visszatérni a gyertyafényes vacsorákhoz? És mi lenne, ha egyszerűen csak élvezném az egyedüllétet? Nem tudok kiverni a fejemből egy korábban olvasott tudományos cikket: a nők inkább végeznék bármilyen külsődleges tevékenységeket, minthogy akár 15 percet is azzal töltsenek, hogy semmi mást nem csinálnak, csak gondolkodnak. A kutatás szerint a nők 25 százaléka inkább elviselne egy áramütést, minthogy 15 percet egyedül töltsön a gondolataival….
Rengeteget tépelődtem ezeken a kérdéseket az elmúlt hónapokban. De minél többet gondolkodtam, végül annál tisztábban láttam: az anyaságom célja pontosan ez volt. Hogy a gyerekek kirepüljenek.
Ha a fiókák képesek elhagyni a fészket és önállóan repülni, az azt jelenti, hogy anyaként sikeresen teljesítettem, sikeresen fel tudtam nevelni a gyerekeimet. A hátra maradt üres fészek nem más, mint a szülői munkám elismerése. Talán könnyebb lett volna mindezt feldolgoznom, ha már akkor tudatosítottuk volna magunkban, hogy pontosan mi is a cél, mielőtt odaálltunk volna a rajtkockára…
Ami pedig a hirtelen kiürült otthonom miatti szomorúságomat illeti: lehet, hogy a gyerekek már nem töltik meg az életemet, de észre kell vennem, hogy rengeteg lehetőség állhat még előttem. A legfontosabb, hogy újra felfedezzem önmagam, megértsem ki vagyok én az anyaszerepemen túl, és megpróbáljam minél önazonosabban élni a hátralevő életem.
Forrás: huffpost.com Fotó: Getty Images
