Vallomás: „Vagdostam magam. Ilyen az élet a sebhelyekkel”

2021. augusztus 14. |

„Minden évben, amikor közeledik a nyári ruhák szezonja, nemcsak öntudatosabbá válok, de kicsit depressziós is leszek” – mondta a fiatal nő, akinek karján örök mementóként maradnak ott a tinédzserkori önbántalmazás nyomai. Nemcsak a testi, hanem a lelki hegek is. Vallomásában azt is elmondja, mit válaszol ma, több mint tíz év gyógyulás után arra a kérdésre: miért vannak sebhelyek a karodon?

Miután beoltottak, egy parkban találkoztam egy barátommal. Az időjárás meleg volt és párás, éreztem, ahogy az izzadtságcseppek csorognak a hátamon. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy a barátom a bal karomat nézi, a sebhelyeket, melyek a csuklómnál kezdődnek, és folytatódnak majdnem a könyökhajlatom magasságáig. Nyáron a bőröm lebarnul, a csuklómon lévő sebhelyek viszont világosak maradnak, így még fényesebbnek látszanak, egészen kiemelkednek, mint a veszélyes útkereszteződés előtti figyelmeztető csíkok. 

A legnagyobb sebhely a könyökhajlatomban van. Egészen téglalap alakú, amit halvány pöttyök vesznek körbe, korábbi varratok nyomai. Viszont a két nagy nyom, amit égő cigarettával hagytam a bal kézfejemen, már rég eltűnt. 

onbantalmazas-vagdosas-sebhely-vallomas

Kényelmetlenül érzem magam ilyenkor. Minden évben, amikor közeledik a nyári ruhák szezonja, nemcsak öntudatosabbá válok, de kicsit depressziós is leszek. Én megszoktam már a sebhelyeimet, ám más emberek még nem. Hosszú ujjút viselek, hogy elfedjem őket, így vannak, akiket ugyan évek óta ismerek, mégsem tudják, hogy egykor vagdostam magam. A hosszú ujjú megvéd, és megvédi a többi embert is attól, hogy látniuk kelljen annak nyomait, ahogy 14 éves koromtól bántalmaztam önmagam. 

Évekig nem is tudtam, hogy létezik a vagdosás szó, bár már rutinszerűen bántottam saját magamat. A kilencvenes években tudtam meg, hogy létezik az önbántalmazásnak ez a formája, amikor lógtam az iskolából, és egy délelőtti talk show-t néztem. A téma a tinédzserek voltak, akik emo zenét hallgatnak. Tejfehér bőrű tizenévesek fekete kapucnis pulcsiban ültek aggódó szüleik mellett. Annyi idősek voltak, és akár a barátaim is lehettek volna. Egy Slayer-album borítójával próbálták bebizonyítani, hogy a zene, amit hallgatnak, minden rossz okozója. Teljesen sokkolt a látvány, amikor megmutatták a zenekar nevét egyikük karjába vágva. Az jutott eszembe: én is csinálhatok ilyet magammal?

Nem meglepő, hogy a felgyülemlett haragomat magam ellen fordítottam. Mély félelem volt bennem, magány és nem tudtam kifejezni sehogy a traumát, ami otthon történt.

Elővettem egy biztosító tűt, és addig karcoltam a bőröm, míg meg nem jelent egy apró, vörös vércsepp. Büszke voltam rá, hogy kibírtam a fájdalmat, félre tudtam tenni a félelmemet, hogy így fejezzem ki azt, amit szavakkal lehetetlen volt. Hosszú idő után először éreztem úgy, van erőm.

Használtam ollót, konyhai kést, borotvapengét a rendszeressé vált vagdosáshoz. Akkor még le tudtam tagadni, hogy ez az egész segélykiáltás volt, pedig valójában könyörgés volt inkább. Azt akartam, hogy a körülöttem lévő felnőttek észrevegyék, hogy fáj. 

Az édesapám néhány évvel korábban halt meg, az anyám nem sokkal ezután újraházasodott. A mostohaapám borzalmas ember volt, az a fajta, aki azt mondta anyámnak, hülye. Erőszakos volt, drogfüggő és alkoholista, kaszinóban játszotta el a pénzt. 

Az iskolai pszichológus érezte, hogy valami nincs rendben. Nem jártam be, és amikor igen, akkor kötések voltak a csuklómon. Elkezdtem tanácsadásra járni hozzá, és az első alkalommal aláíratott velem egy papírt, hogy megígérem, azonnal beszélek valakivel, ha úgy érzem, bántanom kell magam. Nem ő volt a megfelelő számomra, akkoriban még mélyebb vágásokat ejtettem, mint korábban.

A következő terapeutám valószínűleg megmentette az életemet. Kedves volt és okosabb, mint én. A foglalkozásainkon Kalahát játszottunk. Lassan megnyíltam neki. 

Hallottam, hogy vannak, akik azért vagdossák magukat, mert teljesen fásultnak érzik magukat, mintha kőből lennének, és ha látják, hogy képesek vérezni, ez emlékezteti őket arra, hogy élnek. Én nem éreztem magam élettelennek. Haragot éreztem. 

Egy olyan társadalomban, ahol a lányok nem fejezhetik ki a haragjukat, nem csoda, ha magam ellen fordítottam a dühömet. 

Amikor a mostohaapám ismét megszegte a távoltartási rendelkezést, olyan mélyen megvágtam a könyökhajlatomnál, hogy össze kellett varrni. A nővéreim látták meg a vért, az anyám kiabált, hogy azonnal szálljak be a kocsiba. Sírva állt a testvérem a kapuban, amikor elhajtottunk. Most először tudatosult bennem, hogy azzal, hogy magamat bántom, másokat is bántok. 

Soha nem felejtem el az orvost, aki összevarrta a karomat. „Biztosan jobbkezes vagy” – mondta. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, viccelni próbált. Ránéztem a jobb kezemre, és láttam, hogy azon csak néhány sebhely van. Magamban megjegyeztem, hogy legközelebb ott kell vágnom.

„Mit szeretnél csinálni, ha felnősz?” – kérdezte. „Írni” – válaszoltam. „Elméletben lehet egy kézzel írni, de kettővel valószínűleg gyorsabb” – mondta, miközben a gépelés mozdulatait utánozta. „Nézd – folytatta. – Folytathatod, míg valóban végzetes sérülést nem okozol magadnak. Az ujjaid például soha többé nem lennének képesek ugyanúgy mozogni, ha kicsit mélyebbre vágsz.”Olyan volt, mint egy jó apa, aki törődik a gyerekével. Amikor indultuk haza azt mondta: „Nem akarlak itt látni többet.” Bólogattam, hogy lássa, értettem a célzást. 

Bárcsak azt mondhatnám, hogy többé nem vágtam meg magam, de nem lenne igaz. Azon a napon hagytam abba, amikor a mostohaapám meghalt. 17 éves voltam. Megkönnyebbültem. Az anyám, a nővérem, az öcsém és én biztonságban voltunk végre. Többé már nem fenyegethetett meg minket. 

onbantalmazas-vagdosas-sebhely-vallomas

A legtöbben nem kérdeznek a sebhelyeimről. Ám amikor – általában férfiak – kérdezgetnek, mit történt (macska karmolt meg, megégettem), nehéz megmondani, vajon csak naivak vagy gúnyolódnak. Amikor megkérdezik, mi történt a karommal, két választásom van. Rajtam áll, elmondom-e az igazságot. Általában a könnyebb utat választom, és azt mondom, pékségben dolgoztam, és egy sütőrács megégette a karomat. 

Tudom, mit látnak az emberek, amikor teljesen csupasz a karom. Tudom, hogy nem szép látvány. Egyszer elmondtam az igazat. Boldogtalan tinédzser voltam, aki az öngyilkosság gondolatával játszott. Nagy csend lett. 

Voltak olyan megjegyzések, melyek teljesen váratlanul értek, például az a srác, aki szerint menők a sebhelyeim. Fekete bőrnadrágot viselt, az orrában hatalmas karikát és piercingek beillesztésével foglalkozott. Rosszul lettem tőle, hogy azt gondolja, borotvával vagdosni magam valami fajta fétis számomra. 

Egy másik alkalommal egy Afrikából származó férfi mutatott rá a metrón a sebhelyeimre, és megkérdezte, honnan származom. Barátságos volt, és elmondta, hogy a sebhelyek gyakoriak a falujában, ahonnan jött, de soha nem látott az enyémhez hasonlókat. Olyan kedves és nyitott volt, hogy először gondoltam úgy a sebhelyeimre, mint az átkelés rítusára. 

A kedvencem mégis az a tinisrác volt, aki szembejött az utcán egy haverjával, és miután elhaladtak mellettem, hallottam, hogy azt mondja a másik fiúnak: „láttad annak a csajnak a sebhelyeit? Úgy néztek ki, mint a tigrisharapás.” Hangosan felnevettem rajta, de nagyon tetszett a gondolat, hogy tigrisharapás nyomai.

A rövidujjú ruhák időszakában visszajönnek az emlékeim. Ilyenkor érzem a legsebezhetőbbnek magam. Örülnék, ha az lehetne ennek a vallomásnak a címe: Hogyan szerettem meg a sebhelyeimet? De nem lenne igaz. Gondolkoztam, hogy tetoválással fedjem el, de attól félek, még feltűnőbbek lennének. Egy valamit szeretek azonban a vágásnyomokkal kapcsolatban. A tényt, hogy túléltem. A legtöbb tinédzserhez hasonlóan csak azt akartam, hogy biztonságban és szeretve érezzem magam.

Az elmúlt évben sokkal elfogadóbb lettem magammal és másokkal szemben is. Ha ma valaki a sebhelyeimmel kapcsolatban kérdezne, ahelyett, hogy elküldeném őket, elmondanám az igazat: vagdostam magam tiniként. És hozzátenném, hogy ha ismernek valakit, akinek fáj, mondják el neki, hogy van segítség. Hiszem, hogy a járvány sokkal inkább a mentális egészségre irányította az emberek figyelmét, és remélem, meggyógyulhatunk, ha őszinték vagyunk azzal kapcsolatban, ami fáj.

Forrás: The Huffington Post Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód