„Mindkét szülőmet elvesztettem 30 éves korom előtt. Ki vagyok én nélkülük?”

2022. július 12. |

„Ki vagyok én a szüleim nélkül? A szüleim elvesztése hogyan fogja befolyásolja a saját gyerekeimmel való kapcsolatomat?” - a többi között ezekre a kérdésekre keresi a választ vallomásában a háromgyerekes édesanya, Molly.

Amikor elmondtam a 3 éves fiamnak, hogy az anyukám, az ő nagyija, nem fog már hazajönni a kórházból, azt hittem, mindenre fel vagyok készülve. Elvégre 10 évvel korábban már elvesztettem az apámat, nem ez volt az első tragédia az életemben. A helyzet azonban most más volt. Most már nem csak gyerek, hanem szülő is voltam. A gyász mellett felelősséget is kellett vállalnom. Ott álltam 29 évesen, kétgyermekes anyaként, két halott szülővel.

no-egyedul

Mivel apámat már eltemettem, azt gondoltam, most majd tapasztaltabb leszek. A gyakorlatban igazam is lett: tudtam jól, hogyan kell megszervezni egy temetést, intézni a papírmunkát, megírni a gyászjelentést… De anyám halála után egy új feladat is a nyakamba szakadt. Az második szülőm elvesztésével saját magamat is meg kellett gyászolnom. Már nem voltam többé valakinek a gyereke. Féltem, hogy az identitásom egy része ezzel örökre elveszett. Ki vagyok én a szüleim nélkül? És a szüleim elvesztése hogyan fogja befolyásolja a saját gyerekeimmel való kapcsolatomat?

Az emberek általában felnőttként szoktak szembesülni a ténnyel, hogy a szüleiknek annak idején bizony sok mindenben igazuk volt. A viharos tinédzserévek után a húszas években jön el a lehetőség, hogy a szülők és gyerekek újra egymásra találjanak, hogy a felek megenyhüljenek, és végre sokkal mélyebben megértsék egymást. Apámat 19 évesen vesztettem el, ami azt jelentette, hogy vele még csak lehetőségem sem volt kialakítani ezt a kapcsolatot. Anyámmal ugyan végre egymásra találhattunk, de ez a harmonikusan működő felnőtt gyerek és szülő kapcsolat nem lehetett hosszú életű.

Amikor a tinédzser korom végén és a húszas éveim elején a tanulással, bulizással, és persze pasizással voltam elfoglalva, eszembe sem jutott, hogy az időmet akár azzal is tölthetném, hogy jobban megismerjem a szüleimet. Egy fiatal felnőtt számára nem feltétlenül ez a prioritás – és egyébként is, általában mindannyian azt feltételezzük, hogy az ilyen beszélgetésekre bőven lesz majd időn. Majd ha idősebbek leszünk, ha ők nyugdíjba mennek, mi pedig belépünk a középkorúságba.

Azzal, hogy végül mindketten ilyen korán meghaltak, az élet egy fontos lehetőséget vett el tőlem: soha sem fogom őket igazán megismerni. A korai haláluk örökre egy dimenzióba szorította a szüleimről alkotott képemet. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap ennyire vágyni fogok majd arra, hogy végtelen kérdéseket tehessek fel nekik a gyerekkoromról, vagy hogy felfedezhessem, kik is voltak ők valójában, milyen volt a személyiségük, a szülői szerepükön kívül.

Ahogy a kortársaim is szépen sorban elkezdik elveszíteni a szüleiket, azt kell látnom, hogy sokan mennyire felkészültebbnek tűnnek nálam. Nekik volt egy nagy előnyük: az idő. Volt idejük érettebbé válni, gondolkodni, beszélgetni. Volt idejük azokra a beszélgetésekre a szüleikkel, amelyekre én olyan kétségbeesetten vágyom.

Mindkét idősebb gyermekem kifejezetten érzékenyen reagál a halálra. Van, hogy az egész mesekönyvet félbehagyják, ha érzik, hogy az egyik szereplő meg fog halni. Máskor a biztonság kedvéért inkább előre lapoznak a későbbi fejezetekig, hogy felkészíthessék magukat a legrosszabbra. Néha azt kívánom, bárcsak én is ezt tehettem volna – bárcsak előre lapozhattam volna, és belekukkanthattam volna a jövőbe, úgy ahogy a gyerekeim is teszik. Bárcsak tudtam volna, hogy sokkal hamarabb el fogom őket veszíteni,  mint ahogyan azt elképzeltem.

Gyerekként az énképünk összefonódik a szüleinkével. A tőlük való fokozatos leválás, és a saját önálló egyéniségünk kifejlődése akár évtizedekig is eltarthat. Azzal, hogy én mindkét szülőmet ilyen korán elveszítettem, úgy érzem, a fejlődési folyamatom is megszakadt hirtelen. Most már tudom, hogy mindig is kissé befejezetlennek fogom érezni magam, mintha lebegnék, mintha még mindig próbálnék kapaszkodni valamibe. .

Évek teltek már el anyám halála óta, de vannak kérdések, amikre még ma sem tudom a választ. Tavaly megszületett a harmadik gyermekemet. Vajon milyen szülő vált volna belőlem, ha én nem veszítem el az enyémet? Más lenne a kapcsolatunk? És én más ember lennék?

Ma már csak abban reménykedem, hogy a gyerekeimnek tengernyi ideje lesz feltenni azokat a kérdéseket, amelyek számomra megválaszoltalanok maradtak.

Forrás: Huffpost Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód