Mindössze néhány hete kapható a Hullámtánc című féldokumentum-regény, a szerző Fejes Krisztina. De ezeknél az adatoknál informatívabb az apró betűs rész: „Hogyan lettem átlagos lányból a maffia titkos embere – megtörtént események alapján.”
A képen egy huszonéves, vékony, vagány szőke lány (ekkor még nem tudjuk, hogy valóban a szerzőt ábrázolja), a hátsó portrén pedig egy negyvenes forma nő látható. „Nem egy hétköznapi könyvet fogsz a kezedben” – olvasható az ajánlóban, és ha minden igaz, amit a borító ígér, akkor ez vitathatatlanul így van.
Egy fiatal nő, aki megmártózik az alvilág bugyraiban, aztán kijőve belőle húsz év után megírja a memoárját: izgalmasan hangzik. Ugyanakkor kétkedni is kezdünk: vajon mennyire veszélyesek és valósak azok a helyzetek, amelyeket csak úgy könyvbe lehet foglalni és nyilvánossá tenni – még ha évtizedek múltán is?
Ha elolvassuk a könyvet, az csak félig-meddig teszi élesebbé a képet, merthogy végig átlengi valamiféle homályban tartás: kevés konkrétum derül ki, és itt most nem arra gondolunk, hogy a neveket értelemszerűen megváltoztatták. Látomásszerűen haladunk előre az események sorában, de néha nehéz értelmezni, hogy pontosan honnan hová. Nem könnyű eligazodni a karakterek, viszonyok, motivációk között. Talán pontosan így volt vele maga Fejes Krisztina is (merthogy – mint találkozásunkkor állítja – azonos a főszereplővel, ahogyan minden esemény is a valósággal). Tudatossága és ereje ellenére csak sodródott az eseményekkel, és nem volt benne biztos, hogy ez vele történik vagy csak egy efféle regényt olvas. Talán ebben segített az az alkoholmennyiség is, amelynek elfogyasztása végigkíséri a cselekménysort, hiszen a főszereplő lány, barátai és üzletfelei gyakran kezdik vagy fejezik be a jelenetet egy (két-három) pohár whiskey eltüntetésével.
A szereplők és díszletek tulajdonképpen beleillenek abba a világba, amilyennek képzeljük, amikor egy dekoratív nő nehéz gyerekkora utáni útkeresésében mindennel próbálkozik, belecsúszik fél-legális dolgokba, egyre nehezebb nehézfiúkkal ismerkedik meg egészen addig, míg a rendes (eleve pénzes) állása mellett szabadidejében a szürke zónából is gyarapszik, és kapcsolatai révén egyszer csak a felső tízezer közelében tart. Sok pénz, elegáns ház, jó kocsi, szép ruhák, luxusprogramok és csillogás… a képbe csak kicsit rondít bele egy-egy autós üldözés, tűzharc, elzárás a rendőrségen. Szintén nehezen illesztjük be fejben Kriszta (vagy Kris, ahogy a könyvben szerepel) kislányának karakterét – ő a leírt események idején még egészen kicsi volt. A nő ekkor már egyedülálló, így volt férjére vagy bébiszitterre számíthat, amikor „bevetés” van „a csapattal”, ahogy ő mondja.
Hogy mikor és hol mozgunk, az sem teljesen egyértelmű, de interjúnkkor Krisztina segít nekem eligazodni: a könyv elején az olasz maffia fejéhez van szerencsénk, valamikor a kilencvenes évek táján, aztán átjövünk Magyarországra, ahol belelátunk a szerb maffia belső köreibe, majd kis kitérőt teszünk az orosz alvilág emberei felé is, hogy végül az egésznek egy hosszabb spanyolországi tartózkodással mondjon búcsút Kriszta és kislánya. Nem rossz forgatókönyv – dokumentumregényként kissé zavarba ejtő.
Eggyel érthetőbb a dolog, ha hozzávesszük, hogy magánkiadásról van szó, és a szerző első művéről. Kriszta maga találta ki a címet („a hullám az az életem, a tánc meg a táncos múltamra utal”), maga tervezte a borítót („én ilyen kreatívkodó ember vagyok”). A többit pedig így próbáltam megfejteni vele:
Három hét – bizonyára már kaptál reakciókat, különösen, mivel a könyv végén ott a mélcímed.
Úristen, meglepődtem, hogy mennyit… anyák, felnőtt nők, fiatal lányok olyan szépeket írtak nekem…! Hogy tetszik nekik, és köszönik, hogy megírtam. Kellett is a visszajelzés, mert nagyon izgultam.
Régóta készülsz rá?
Úgy tíz éve. Azóta mondják rokonok, ismerősök, hogy írjam meg az életem, mert biztos bestseller lesz. Bár igazából ők is csak annyit láttak belőle, hogy mindig pörgök, jó kocsikkal járok, jó körülmények között élek. Mondogattam is, hogy oké, egyszer megírom, de ehhez helyre kellett rázódni, ennek most volt itt az ideje. Azt hiszem, egy rólam szóló leírás adta meg a végső lökést. Az ötvenedik születésnapomra kaptam kollégáktól és barátoktól. Azt írják, hogy egész életemben fehér párducként láttak engem. Ez az állat ritka és különleges. Nagyon erős, de csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát. Ahogy én. Mindig mentem, megcsináltam, túléltem.
A könyv egy táncos karrier leírásával kezdődik. Hivatásos táncos voltál?
Igen, akrobatikus táncos és tánctanár, ORI-vizsgával. Egy balettkarral bejártam Európát, fél éveket töltöttünk egy-egy országban. Klasszikus és modern showtáncot adtunk elő. De voltam egy híres görög énekes szólótáncosa is.
A könyv szerint már ekkor is részed volt a „jó életben”, elsősorban akkori olasz barátod révén. Később azonban saját jogon is magas fokú egzisztenciát teremtettél banki hiteltanácsadóként. Táncos és hiteltanácsadó… mi mindenhez értesz még?
Végeztem egészségügyi szakközepet, housekeeping menedzser diplomát szereztem, műkörmös és pedikűrös tanfolyamot végeztem, voltam vendéglátós… Nem tudok unatkozni, mindig kell csinálnom valamit.
Az ismerőseid bestsellernek jósolták a könyved, de valahogy úgy érzem, neked kevésbé az anyagi megtérülés volt a fontos. Talán nem is szorulsz rá…
Jól vagyunk, de nem vagyunk milliomosok.
Voltak idők, amikor utóbbit is elmondhattad magadról. Hol magad, hol a párkapcsolataid jogán.
Ezek nem párkapcsolatok voltak, hanem üzletiek. Meg barátságok.
Az olasz ember…
Ő volt az egyetlen párkapcsolat köztük, a Tonino.
Mondjuk ki: maffiózó – a könyv szerint.
A milánói maffiának volt a feje, igen, de én erről sokáig nem tudtam. Nem jelentette be, amikor udvarolt.
Aztán ott volt a szerb illető…
Az egy véletlennel indult, egy átlagos buliba mentem el, ahol az embere szemtelenkedni kezdett velem, és ő megvédett. Egész éjjel beszélgettünk, aztán kialakult köztünk egy jó baráti kapcsolat.
A magyarországi szerb maffia vezetőjével.
Igen. Aztán jött az orosz… Odaadtam a barátnőmnek az autómat, mert pénzre volt szüksége. De azt nem tudtam, hogy az oroszokról kért uzsorára. Na, mondom, se pénz, se autó, ez nem jó buli! Hát persze, hogy a szerbekhez fordultam segítségért. De ez, hogy maffiózó… ennek nagyon rossz csengése van. Ők nem feltétlen rossz emberek, nem vágják el a torkod, nem tesznek lófejet az ágyadba… ugyanúgy élik az életüket, mint bárki.
A nem legális életüket.
Hát igen, belenyúlnak dolgokba, de nem trancsíroznak fel mindenkit, ahhoz már nagyon csúnya dolgot kellene tenni. A szerbnek letettem annyit az asztalra, amiért hálával tartozott nekem. Megtudta, hol az autóm, és akkor elmentünk érte éles fegyverekkel.
Mindeközben naponta bejártál az irodába. Elég szürreális.
Igen, állásban voltam, és nem is rosszban. Telefonhasználat, kocsi… most sincs akkora nettóm, mint akkor – sok pénzt kerestem havonta. De azon túl napi szinten együtt volt a mag. Amikor valakinek szüksége volt a másikra, ugrottunk. Itt nem volt nemet mondás, úgy voltunk, mint a testvérek.
Ebben a „magban” úgy tűnik, nem nagyon vannak nők.
Nem sok. Kell egy erős karakter, hogy ilyen kaliberű férfiak mellett kivívd a tiszteletet. Ne az eltartottja legyél valakinek, hanem a kollégája, ugyanolyan értékű, csak nő. Akkoriban mindenki tudta azokban a körökben, hogy ki az a Kris…
Azóta, hogy ajándékba kaptál egy medencét az egyik fejestől?
Igen, egy kamion hozta, hálából, mert futárként segítettem visszavásárolni valamit. Nyilván üzleteltünk, amiből én sem maradtam ki. Ez így működik. Mindenkinek meg volt a maga feladata.
Van még kapcsolatod ezekkel az emberekkel? Az olasz exedről azt írod, hogy lelőtték egy tűzharcban, a többiek…
…már nincsenek az életemben, nem tudok róluk semmit, és nem is szabad tudnom.
És megírni szabad? Nincs benned félelem?
Akkor sem féltem, és most sem. Nem írtam senkiről rosszat, csak a színtiszta igazságot a nevük megváltoztatásával. Ha valaki magára ismer: jó. Ha nem, úgy is.
A saját nevedet viszont vállalod.
Nem akartam elbújni, mert az nem hiteles. Ez egy elég erős sztori, szóval kellett hozzá az arcom.
Nőkre jellemző a ’belekeveredés’ fogalma a kriminológia szerint, vagyis nagyobb arányban kerülnek mások befolyása alá, és lesznek társtettesek, segítők, háttéremberek. A te sztorid kicsit erre emlékeztet.
Hát, voltak benne ilyenek… mint egy hógolyó, ami elindul, egyre vadabb a helyzet, és azt mondod, úristen, ez már sok… de a könyvnek inkább az a mondanivalója, hogy mivé váltam. Hogy honnan hova jutottam. Meg talán figyelmeztetés a fiataloknak. Mert sztárok akarnak lenni, pénz legyen, drogozzunk, lopjunk el egy autót… de ennek súlyos ára van. Jó lenne, ha felébrednének.
A pénz, és a rajta vehető értékek egy időben neked is fontosak voltak, ahogy olvasható.
De nem a shoppingolás. Nekem mindenem megvolt, ami akkor menőnek számított. Ha mindent megvehetsz, akkor már nem érdekes semmi. Akkor jön az, hogy igyunk, bulizzunk…
Akkor te végre meg tudod válaszolni nekünk a régi kérdést: boldogít a pénz?
Jó, ha van. Boldog nem leszel tőle, mert magányossá tesz. Nem tudod, kiben bízhatsz, kik a barátaid, ki miért kér kölcsön… mert általában kölcsönkérnek. És persze nem tudják visszaadni. Egy idő után már azt mondtam, nem adok, mert akkor össze fogunk veszni. Vagy azt mondtam: figyelj, adok, a tied, ne add vissza.
Meglepő, hogy mindezt a lányoddal csináltad végig. Egyrészt könnyebb, mert nem voltál egyedül, másrészt azért nem ez a tipikus felállás ilyen körökben, gondolom, gyengíti az embert minden kötődés.
Évekig nem tudtam, mi az a gyengeség, és most sem tudom. Igazából sosem engedhettem meg magamnak.
Luxuslét, karrierépítés, üzletelés, magánélet… nehéz lehetett lavírozni a szerepek között.
Ez mind egyben volt. Én voltam az apa, az anya, a családfenntartó, minden.
A lányod hogyan viselte ezt az időszakot?
Beleszokott ebbe, így nőtt fel. Ma már huszonkilenc éves. Nagyon büszke vagyok rá, egy éttermet visz Ausztriában.
Azt gondolnánk, egy gyerekkor a szülő maffiakapcsolataival színezve nem éppen egyszerű. Ám a tied ennél is nehezebb volt – sokszor magadra hagyva, csavarogva…
…egy pokoli környezetben.
Kaptál törődést egyáltalán?
Édesanyámtól, amikor józan volt. De az nem sokszor volt. Nem tudta feldolgozni, hogy apám elment, lesüllyedt, a végén meg ez lett, hogy megölték. Nem sokat tudok, mert pici volt a lányom, nem akartam belefolyni, a tárgyalásra sem mentem el. Az iratokban az volt, hogy Siófokon buliztak, összevitatkoztak, és az az ember szétrúgta anyukám fejét. Otthagyta a kertben, a járókelők hívták reggel a mentőt. Öt nap múlva mentem volna hozzá a születésnapjára.
És apád?
Ő elég korán eltűnt az életemből. Aztán, már felnőttkoromban bocsánatot kért. Azt mondta, fantasztikus, hogy mi lettem akkora hátrányból.
Megbocsátottál?
Meg. Sokáig haragudtam rá, nem is beszéltem vele. De ez az ő terhe, ezzel neki kell elszámolni. Én meg majd a sajátjaimmal.
Említetted édesanyád alkoholizmusát. Alkoholista szülők gyermekei általában vagy maguk is függők lesznek, vagy nem isznak egy kortyot sem.
Elég sokat ittam, igen, de nyolc éve egy kortyot sem. Nagybátyám, anyukám, nagymamám… mindenki küzdött vele, szóval én is veszélyeztetett vagyok.
Az ügyeket, amikben benne voltál, talán nem is lehet szerek nélkül bírni.
Volt, aki nem fogyasztott semmit. Más drogozott, én azt soha, de az italt nem bántuk. Persze akkor nem ittunk, amikor helyzet volt.
Ma már talán beszélhetsz erről: volt a tetteitek között olyasmi, ami bűncselekménynek minősül?
Nem nyilatkozom… A lényeg, hogy időben kell kiszállni. Amikor érzi az ember, hogy most már baj lesz. És ott egy kicsi gyerek, akinek csak én vagyok. Nálam ez volt az a pont, amikor összetéptem a telefonkönyvemet, kidobtam a mobilomat, összepakoltam, és elutaztunk külföldre. Öt év után jöttünk vissza.
A könyv szerint utánad nyúltak.
Megpróbáltak, majdnem belehúztak egy ügybe. De tényleg semmi közöm nem volt az egészhez. Az volt a szerencsém, hogy egy tanú azt vallotta, életében nem látott. Különben minden rám mutatott, olyan ügyesen megcsinálták. Még az aláírásom is stimmelt. Egyébként ha megkérdeznél, én ma már a rendőrségnek drukkolok. Rengeteget fejlődtek, óriási munkát végeznek.
Szóval Spanyolország: fogtad a vagyont, amit évek alatt összeraktál, és nyugodt életetek volt egy tengerparti villában?
Ellenkezőleg. Az volt a mélypont. Egy fillér nélkül mentem, lényegében elhagytam a jólétet a biztonságért cserébe. Pincérkedtem. Mindig tojást ettünk, mert csak azt tudtam megvenni. Már hányingerem volt tőle… Nem volt fűtés, betakaróztunk, és hajszárítóval fújtunk a takaró alá. Végül a gazdasági válság miatt kellett hazajönnünk: már a spanyoloknak sem volt munka…
Huszonkét év telt el azóta, hogy a másik oldalon álltál. Találkoztál azóta valakivel a régiek közül, akár véletlenül?
Soha, senkivel. Bár múlt héten kaptam egy furcsa telefonhívást. Nem volt semmi rosszindulat, csak megkérdezte az illető, hogy hogy vagyok, mit csinálok mostanában…
A könyv miatt?
Azt nem mondta, de azért érdekes egybeesés.
Mostani barátoddal nyolc éve vagy együtt. Ő mennyit tudott a dolgaidról?
Semmit. Különben talán nem is mert volna közeledni hozzám, mint ahogy korábban nem is nagyon mertek a férfiak.
Ha lehetne, választanád ismét a luxuséletet?
Nem. Legyen elég, amit kapunk a sorstól. És mindig az marad meg, amiért megdolgozol. Mostanság tárgyakat tervezek, de a kicsi házunkat is saját kezünkkel építettük fel. A lányom, a párom, a kutyám – ezek többet érnek, mint bármi más.
A történetedben van még egy tanulság, az, hogy válogassuk meg a barátainkat. Ma már ügyesebb vagy ebben?
Jobb emberismerő lettem, de még mindig a jót látom mindenkiben, ezért könnyen becsaphatnak.
Te hibáztál bármiben?
Hibázni lehet, az a kérdés, hogy tudsz-e korrigálni, azt mondani: ezt elszúrtam. Én a mai napig megteszem.
Van, amit bánsz a múltadból?
Azt, hogy nem voltam ott a nagymamám halálánál. Pedig hívott, csak nem vettem fel a telefont. Annyira sok minden volt akkor is…
Mikor féltél utoljára?
Gyerekkoromban, mikor a kinti vécé tetején aludtam, mert a hóban oda kergettek fel. Szerintem akkor.
Olvass tovább!
