Szandra 42 éves, két gyerek érdesanyja. Mint meséli, körülbelül két évvel ezelőtt tudatosult benne, milyen is volt valójában a gyerekkora. A szülei, különösen az apja, rendszeresen bántalmazta – ez sosem volt kérdés. Ám ez a bántás és az apja viselkedése Szandra számára teljesen normális, természetes volt. Ebbe nőtt bele. Számára ilyen volt a szülői „szeretet”.
Ma már tudja, vagy legalábbis sejti, hogy az apja narcisztikus személyiségzavarban szenvedhetett. Megértette, hogy mindaz, ami vele történt gyerekként, egyáltalán nem volt rendben.
Felmérések szerint a narcisztikus személyiségzavarral küzdők között magasabb a férfiak aránya, mint a nőké. A szakértők szerint ennek a többi között az lehet az oka, hogy a fiúk neveltetése és szocializálása sokkal inkább tereli a gyerekeket a narcisztikus személyiségjegyek elsajátítása felé, mint a lányoké.
A narcisztikus szülők gyerekeinek általában évekre, évtizedekre van szükségük, hogy felnőve ráeszméljenek, valami nem volt rendben a családjukban. Nálad hogyan történt meg ez a felismerés?
Körülbelül két évvel ezelőtt történt, amikor egy olyan bántalmazó kapcsolatban éltem, ahol már az életem volt a tét. Nyolc évig éltem ebben a kapcsolatban, és két évvel ezelőtt ébredtem fel, akkor láttam meg, hogy ha benne maradok ebben a kapcsolatban, akkor a párom az őrületbe kerget az abúzussal és a manipulálással. A felismerés magából a bántalmazásból való kilépés volt tulajdonképpen. Kétségbe estem, nem értettem, hogy miért egy narcisztikus, pszichopata ember a párom, hogy hogyan választhattam én őt, hogyan kerültem a fogságába. Egy éjjel beírtam a Google-be azt, hogy miért büntet a párom. És hihetetlen dolgokat dobott erre ki. Akkor kezdtem megismerkedni ezekkel a személyiségzavarokkal, és akkor kezdtem el gondolkodni a gyerekkoromon is.
Egészen addig, a felismerésig, milyen kép élt benned a gyerekkorodról és az apádról?
Negyven éven keresztül a gyermeki énem elhitette velem, hogy engem az apám szeretett, hogy ő így tudott szeretni. Még büszke is voltam rá, hogy engem az apám szeretett, és csak azért bántott, mert ő így tudta kimutatni. Ez egy hatalmas csalása a gyermeki elmének. Alkalmazkodik a helyzethez, hogy túléljen. Egy kisgyerek egyszerűen nem tudja beismerni azt, hogy ő nincs szeretve. Helyette kitalál rá valami elfogadható indokot. De a tehetetlenség, a magány, a lelke mélyén ott van, és tudja, hogy ő nincs szeretve, csak ezt nem akarja elhinni, mert abba belepusztulna.
Tudnál mesélni kicsit a gyerekkorodról? Milyen volt egy narcisztikus apa mellett felnőni?
Az apám egy agresszív, antiszociális ember volt, aki gyötört, kínzott engem és anyukámat is. Naponta vert bennünket, nem fogadott el soha, mindig másnak kellett lennem, mint aki vagyok. Azt sem fogadta el, hogy lány vagyok, azt sem fogadta el, hogy egyáltalán életben vagyok. Egy narcisztikus szülő gyerekének folyton tojáshéjon kell járkálni, meg kell tagadni önmagát. Minden érzésünket el kell nyomni, mindig azt kell nézni, hogy neki mi a jó. A kedvében kellett járni, hogy ne bántsa az anyámat, hogy ne fojtogasson. Láthatatlanná kellett válnunk, vagy azt mutatni felé, hogy rajongok érte és imádom. Minden rossz érzést, minden valódi érzést elnyomtam. Másképp nem lehetett túlélni, úgy gondolom, ez egy védelmi mechanizmus .
Már eleve az probléma volt, hogy lány vagyok. Minek születtem így meg? Szerinte fiúnak kellett volna születnem, ezért hát elhatároztam, hogy akkor én fiú leszek. Egészen deviáns dolgok történtek az agyamban. Nem viseltem szoknyát, nem lányként viselkedtem, nem lányos játékokkal játszottam, csak azért, hogy apám elvárásának megfeleljek. Bántott azért is, hogy balkezes vagyok. Megtiltotta, hogy használjam a bal kezemet. Ezt a mai napig túlkompenzálom.
Van testvéred? Vele milyen volt a kapcsolatod?
Van, ő volt az aranygyerek. Nagyon nem jöttünk ki egymással. Engem sem apám, sem az ő családja nem fogadott el, míg a testvéremet elfogadták. Ő volt a tökéletes gyerek a szemükben, pedig ő is lány volt. Annyi különbséggel, hogy ő arcra az apámra és a családjára hasonlított. Én meg az anyám vonásait örököltem, ezért én lettem a fekete bárány. Engem kirekesztettek.
A szakértők általában azt mondják, hogy sokat segít egy narcisztikus szülő gyerekén, ha van egy olyan felnőtt az életében, aki a normalitást tudja képviselni. Akihez tud kötődni, akibe tud kapaszkodni. Neked volt ilyen személy az életedben, esetleg az édesanyád?
Az anyámat testileg és lelkileg is megnyomorította az apám, ott is volt a szexuális abúzustól kezdve a fizikai, lelki bántalmazásig minden. Nálunk mindennapos volt, hogy félelemben, rettegésben éltünk, és mindig csöndben kellett lenni, mindig suttogva beszéltünk. Anyám mindig titkokat sugdosott a fülembe, hogy hogyan kell viselkedni, hogy ne menj oda, meg se szólalj. Az anyám nem tudott segíteni, mert olyan fizikai, lelki erőszak áldozata lett, hogy beleroppant. Nem igazán volt senkim. A bölcsődében a gondozónőre tudok visszaemlékezni, meg az óvónénire, akik által életemben először megtapasztaltam, hogy valaki szeret.
Barátokat tudtál szerezni?
Barátaim nem voltak. Olyanok voltak, akikhez szerettem volna tartozni. Volt, ahova néha elmehettem iskola után, de szerintem ott a szülők láthatták, hogy én más vagyok, mint az ő gyerekeik, és szerintem ők maguk sem engedték, hogy velem barátkozzanak. Lehet, hogy ők is féltek, és inkább azt mondták a gyereküknek, hogy ne foglalkozzanak velem. Éreztem, hogy sokan sajnálnak, mert tudták, hogy valami nálunk otthon nincs rendben. De abban az időben nem volt szabad beszélni az otthoni dolgokról, nem volt szabad másoknak beleavatkozni. Nem volt segítség, mert ha láttak is valamit, csak sajnálatot tudtak érezni. Segítséget senki nem adott, rendőrt soha senki nem hívott, hiába hallották, hogy ütnek-vernek. Egy 60 lakásos társasházban soha senki nem hallott semmit.
Gyerekként neked nem tűnt fel, hogy mennyire más a többi családban a szülő-gyerek dinamika?
De, láttam, hogy más anyuka örül a gyerekének, szépen, kedvesen beszél vele és megsimogatja.
Hogy tudtad ezt értelmezni? Nem kezdtél el rajta gondolkodni, hogy vajon nálatok miért más a helyzet?
Nem igazán, csak elfogadtam, hogy nekem ez jutott.
A narcisztikus szülők gyakran felvesznek egy szerepet a külvilág előtt, és mintaapának, illetve -anyának állítják be magukat. Ez a te apádra is igaz volt?
Nálunk ez nem igazán volta meg, mert szerintem az apám nemcsak narcisztikus volt, hanem egy szociopata is. Számára magától értetődő volt, hogy ő az isten, aki bármit megtehet, neki már nem kell titkolni semmit, nem kell lepleznie. Talán a haverjai körében mutatta csak ezt a mintaapa szerepet. Nekik úgy állította be, mintha ő tökéletesen ellátná az apai feladatait, sőt, még engem is gyakran magával vitt a kocsmába, hogy igazolja, ő igenis törődik velem. Ott voltam vele a bűnben, mert ezzel mutatta azt, hogy ő egy szerető apa. Közben volt olyan, hogy az óvodába nem jött értem, mert annyira be volt rúgva, mert természetesen alkoholista volt. A szenvedélybetegségek is hozzátartoznak a narcizmushoz. A narcisztikus ember nem fejlődni szeretne, hanem inkább belefojtja az alkoholba, a gyógyszerekbe, a játékfüggőségbe a belső frusztráltságát. Számtalanszor volt olyan, hogy már este volt, a csillagok fönt voltak az égen, és apám nem jött értem az óvodába. Anyám pedig dolgozott.
Hogyan hatott a személyiségedre gyerekként, hogy egy narcisztikus apa nevelt?
Rossz gyerek voltam, legalábbis mindig azt mondták, hogy rossz gyerek vagyok. Problémás gyerek voltam az iskolában, de a tanárok nem is próbáltak mögé nézni, hogy vajon mi okozhatja a viselkedésemet. Csak panaszkodtak rám a szülői értekezleten, hogy nem tanulok rendesen, nem viselkedek, nem tudok egy helyben ülni, nem tudok figyelni. Azt nem látták, hogy nem kapok megfelelő neveltetést, csak azt szűrték le, hogy trehány és lusta vagyok. A tanulási nehézségeim a mai napig megvannak, soha nem tudtam, hogy hogyan kell tanulni.
Miként alakult a későbbiekben a kapcsolatod az apáddal?
Az apám hétéves koromban szerencsére meghalt az alkohol miatt.
Mit éreztél a halálkor?
Az apám halálakor fájdalmat, hihetetlen nagy fájdalmat éreztem, mert ugye elhitettem magammal még piciként, hogy az apám szerettet. Egy hatalmas csapás volt elveszíteni az apámat. Hittem abban, hogy ő szeretett, és akkor elveszítettem. Nekem egy kapaszkodó volt, hogy minden nap verve voltam, és azt gondoltam, hogy ez így normális. És a halála után ez megszűnt. Más lett az életünk, csend lett körülöttünk, amit nem is értettem, nem is tudtam hova tenni.
Apád halála után megváltozott a családi légkör? Jobb lett?
Anyám teljesen belezuhant a depresszióba és közben magára vette azt a 10 évig tartó terrort, amiben előtte ő is élt. Egy idő után elkezdett bántani, pedig előtte sose bántott. Gyűlöltem érte anyámat, nem tudtam elképzelni, hogy teheti ezt. Nem volt elég abból a sok szenvedésből, most ő is folytatja… Menekültem otthonról, és lázadtam, olyan társaságba keveredtem, amibe – ma már tudom –, hogy nem lett volna szabad. Bulizni jártam, elkezdtem inni, de nem züllöttem le úgy, mint az apám.
A beszélgetésünk elején mondtad, hogy egy bántalmazó kapcsolatod hatására eszméltél rá a gyerekkorod abnormalitásaira. Továbbvitted a párkapcsolataidban azt a mintát, amit otthon megtanultál?
Igen, az egész életemre kihatással volt ez a bántalmazott gyermekkor. Azt a szülői mintát, amit ott kaptam, azt követve folyamatosan bántalmazó kapcsolatokba sikerült beletalálnom. És még akkor is ezt a mintát követtem, amikor megszületett a lányom. Sajnos én magam is verni kezdtem a gyerekemet, míg nem egyszer észbe kaptam. A lányom ma már 24 éves és szerencsére megbocsájtott, de elfelejteni nem tudja. Nem is tudom, miért bántottam, csak az elfojtott dühömet irányítottam szegénykémre. De még akkor, amikor egészen pici volt, rájöttem, hogy ezt nem csinálhatom tovább, és elmentünk együtt pszichológushoz. Talán még időben beláttam, hogy az egész életét tönkre fogom tenni, ha pont úgy viselkedem vele, ahogy velem viselkedtek. Gyerekként nem tudtam megtanulni, hogyan kell szeretni.
Szerencsém van, hogy ilyen lányom van. Ő mindig mellettem áll, és megértette, hogy tulajdonképpen nem akartam bántani, de én magam is sérült voltam.
Az apád korán meghalt, az anyáddal milyen lett felnőttként a kapcsolatod?
Távolság volt közöttünk, de ez már az ő pszichés betegsége miatt volt inkább. Olyan mély depresszióba süllyedt, hogy leigénytelenedett, nem törődött a környezetével, gyógyszerfüggő lett. Felém sosem tudott megnyílni, az unokái felé viszont igen. Nekik meg tudta adni azt a szeretet, amit nekem nem. Ő valószínűleg tudat alatt engem okolt azért, hogy ezt a sorsot kapta. Csak képzeljük magunkat az ő helyébe: folyamatosan bántanak, megalázzák a tested-lelked, és aztán születik egy gyereked attól a férfitól, aki téged bánt. Biztosan megfogalmazódott benne, hogy ha én nem születtem volna meg, akkor már rég árkon-bokron túl lett volna, akkor nem kellett volna ezt megélnie. Tudat alatt engem vádolt, és aztán rajtam töltötte ki a tehetetlenségét. Egyébként már hat éve meghalt ő is.
Meg tudtál neki valaha is bocsájtani? És az apádnak meg lehet bocsájtani?
Sokáig nem tudtam feloldozást adni az anyámnak. Én is vádoltam őt, hogy miért nem hagyta el az apámat, miért nem menekült el. Akkor még nem értettem, nem tudtam, hogy ebből nem lehet csak úgy elmenekülni. Nagyon sokáig az volt bennem, amit az apám belém vert: hogy nekem csak apám van, az anyámat nem lehet szeretni, ő egy senki. Volt, hogy apám maga elé térdeltetett, és azt kellett mondanom, hogy utálom az anyámat. Apám annyira követelte, hogy őt feltétel nélkül szeretni kell, hogy miatta tagadtam meg az anyámat, és ezért volt előttem egy szemellenző. Persze tudom, hogy az anyám is hibázott, hogy nagyon is csúnya dolgokat tett velem, de az mind abból fakadt, hogy az apám őt is bántalmazta. Az anyámnak megbocsájtottam, igen, mert a gyerekeimet feltétel nélküli szeretettel tudta szeretni.
Az apámnak viszont nem tudtam megbocsájtani. Mindenkinek a saját döntése, hogy bántalmazóvá válik vagy sem. Én is lehetnék sorozatgyilkos és foghatnám arra, hogy milyen rossz gyerekkorom volt. De én nem döntöttem így. Ő viszont így döntött.
Felismerted és megértetted, hogy az apád egy narcisztikus bántalmazó volt, és hogy mindaz, amit korábban hittél, hazugság volt. Hova lehet innen továbblépni? Meg lehet valaha teljesen gyógyulni?
Amikor ezt két éve megértettem, elkezdtem terapeutához járni, hogy segítséget kapjak a feldolgozáshoz. Közben rengeteg könyvet olvasok személyiségzavarokról és önfejlesztésről. Ez a felismerés nekem azt hozta, hogy elkezdtem magam feltárni és az önismeret útjára léptem. Elmondhatom, hogy tényleg nagyon nagy fejlődésen mentem keresztül, a beállítottságom, a viselkedésem, az érzelmeim, a gondolatvilágom, minden megváltozott. Ma már látom, hogy az élet igenis szép. Számomra nagyon nagy lépés, hogy megláttam az élet napos oldalát. Tudok őszintén nevetni, örülni. Persze nem mondom, hogy nincsenek depressziós időszakaim, vagy hogy nem zuhanok magamba, és ne keserednék el. De alapvetően megláttam azt, hogy milyen a jelenben élni. Nem ragadtam a múltban, nem a jövőt idealizálom, hanem a mindennapjaimat próbálom szebbé, értelmessé tenni, javulni, fejlődni.
Tudom, hogy nem vagyok most sem normális, olyan értelemben, hogy hiányzik belőlem az a természetes működés, az önszeretet, amit gyerekként sajátít el az ember. Most is tanulok, kurzusokra járok és egy coachképzőbe is, mert feltett szándékom, hogy segítsek a bajba jutottaknak. Én belülről láttam, milyen egy bántalmazó családon belül élni, és rengetegen élnek hasonlóan.
Fotó: Getty Image
