- Interjúnk különleges felállásban készült, szerzőnk nővérét kérdezte a koraszülésről.
- Az interjúban nemcsak az orvosi, de a lelki oldala is erőteljesen megjelenik ennek az embert próbáló időszaknak.
- Az interjú végén az is kiderül, hogy van ma a legkisebb hős, Lili.
Amikor este nyolckor megérkeztem az interjú helyszínére, Annáék otthonába, Lilike már aludt, Anna és férje, Levi szívélyesen megkínáltak egy csésze teával, amit boldogan el is fogadtam, majd leültünk az étkezőasztalhoz. Anna megnyugtató tekintetével jelezte, hogy feltehetem az első kérdést.
Hogyan élted meg a terhességet?
Váratlanul. Először meglepődtem, aztán megijedtem, aztán örültem. Utána meg már nem volt időm foglalkozni vele. Úgyhogy utólag visszagondolva bánom, hogy egyáltalán nem éltem meg a terhességemet. Igazából úgy jött a koraszülés, hogy nekem kimaradt, hogy kismama vagyok.
Mi váltotta ki a koraszülést?
Spontán levált a méhlepényem. Azt nem tudni, hogy miért. Általában, amikor leválik egy nagy darab a méhlepényből, az elkezd vérezni, és nálam ennek a vérzésnek nem volt jele kifelé. Pedig az esetek nagy százalékában rögtön kifelé vérzéssel jelentkezik ez, és így van esély arra, hogy meg lehessen tartani és szépen ki lehessen hordani a babát. De nekem nem volt kifele vérzés, csak fájdogált a derekam, meg fáradékonyabb voltam. Először azt hittem, hogy valamilyen veseproblémám van vagy felfáztam. Később a kórházban egy gyors rutinvizsgálat után közölték, hogy sürgősségi császármetszéssel meg kell szakítani a terhességemet. Tehát azért lett koraszülött Lili, mert el kellett állítani a belső vérzést, azért, hogy ne haljunk bele.
Hányadik hétben voltál, amikor ez megtörtént?
A 24. hétben voltam.
A műtét pillanataiból emlékszel valamire?
Igen, az első emlékem, hogy bevittek a műtőbe, feltettek az asztalra, az aneszteziológus fogta a homlokomat és mondta, hogy ne aggódjak, mert vigyázni fog ránk. Jobb oldalt pedig volt egy nővérke, aki körülbelül egy méter magasságból locsolta rám a kétliteres jódot, mert már nem volt idő másfajta érzéstelenítésre. Az orvos meg már állt felettem a szikével a kezében. Néztem a műtőslámpát a fejem fölött, és annyit hajtogattam magamban, csak gyorsan altassanak el, mert nem akarom érezni, ahogy felvágnak.
Mi volt az első gondolatod, amikor megláttad a picit?
Én először nem mertem megnézni. A saját szülésznőm fogta meg a kezemet, és mondta, hogy menjünk be, nézzük meg. Végül bementünk, és nagyon pici volt a Lili, tényleg, mint egy félliteres teásüveg. Benne volt az inkubátorban, volt rajta egy kis sapka, ráhúzva a szemére. Igazából láttam belőle egy icipici arcocskát, meg a száját, de ugye mesterségesen lélegeztetve volt, ezért kiállt belőle egy nagy cső. A pelenka a hóna aljáig ért. A kis karjai és a lábai úgy néztek ki, mint a pelenkából kiálló két-két kis pálcika. Arra, hogy mi volt az első gondolatom, nem emlékszem, szerintem valami olyasmi, hogy én ezt nem akarom, ez nem történhetett meg, és nem lehetséges, hogy neki ott kell lennie.
Mi volt ekkor orvosok szakvéleménye a baba jövőjével kapcsolatban?
Először csupán fiziológiai adatokat mondtak, mint például, hogy most vesz levegőt, tudott enni két csepp tejet. Jövőbe mutató dolgokat nem nagyon mondtak, hanem hagyták, hogy ott lehessek csendben. Aztán közölték, hogy nagyon kevés esély van arra, hogy Lili túlélje az elkövetkezendő heteket. Pár hét múlva pedig, hogy nagyon beteg lesz.
Milyen volt a mentális egészséged a Lili koraszületése utáni hetekben, hónapokban?
Az első héten még benn voltam a kórházban, aztán saját felelősségre hazamehettem, mert három-négy perc sétára laktunk a kórháztól. Elsősorban azért kértem magamat haza, mert nagyon rosszul voltam mentálisan, nagyon befordultam, főleg miután kiderült, hogy Lili már a koraszületés utáni második nap agyvérzést kapott. Ezután másfél hónapig mély depresszióban voltam. Feküdtem az ágyban, néztem a plafont, aztán feküdtem a kanapén, néztem a falat, este pedig, mint egy zombi, bementem a gyerekhez, ültem az inkubátor mellett síri csendben, nem bírtam beszélni hozzá. Azt éreztem, hogy ez az egész egy kínzás, amit a Lilivel csinálnak, hogy ő nem akar itt lenni, neki nem kéne ezt csinálnia. Az egész ellen tiltakoztam, mert azt éreztem, hogy ez neki nem jó és csak az van, hogy egy bürokratikus rendszer miatt életben tartjuk gépekkel és egyébként meg kimondják, hogy teljesen életképtelen, és nem értettem, hogy miért kell egyszerre tönkretenni az én, a férjem és a pici életét. Ezt éreztem egészen addig, amíg át nem kerültünk az új kórházba, ahol elkezdtek jobbra fordulni a dolgok.
Hány hétig vagy hónapig kellett várnod, hogy megérinthesd a picit, és mit éreztél, mikor eljött a pillanat?
Egy hónapot. Lehetett volna hamarabb is, csak én nem akartam, nem mertem. Aztán először csak megérintettük Levivel, persze csak külön-külön, mert a Covid miatt nem lehettünk benn nála egyszerre. Aztán december huszonkilencedikén kivették, és rám tették kengurumódszerrel. Az egy nagyon aranyos pillanat volt. Érződött Lilin, hogy amint rákerült a mellkasomra, nagyon ellazult, és egyértelmű volt, hogy neki itt a helye, velünk.
Mikor jött el az a pont, amikor átfordult a depressziód?
Az nem fordult át, inkább enyhült. Felvérteztem magam, hogy majd valamit úgy is ki fogunk találni. Lehet, keresünk neki egy olyan intézményt, ahol boldog lesz, ápolni fogják és tudjuk látogatni. Kerestem valami kapaszkodót, ami egy olyan opciót jelentett, melyben mi, Levivel nem fogunk tönkremenni, és Lilinek is boldog élete lesz. Emellett biztos voltam benne, hogy én minden pillanatban ott akarok vele lenni, addig, amíg ő életben van, hogy érezze, nincs egyedül, nem fogom otthagyni. Az új kórházban pedig már kértem pszichológusi segítséget, mert nagyon rosszul voltam mentálisan. Neki folyamatosan csak hajtogattam a bennem lévő gondolatokat, amelyektől így meg tudtam szabadulni. Emellett az új kórházban teljesen máshogy kommunikáltak az orvosok meg a nővérek, ott már úgy éreztem, mintha lenne remény, pedig igazából ott volt az agyműtét, a lélegeztetőgép leszedése, ott jött ki a szondából a rendes etetésre, ott kapott egy bélelhalásos fertőzést, de mégis annyira máshogy kommunikáltak. Aztán szerencsére Lili is jobban lett. Már mutatott olyan kis jeleket, hogy lehet, lesz kis életminősége – azon kívül, amit előtte felvázoltak.
A kicsi Lili szülei.
Valamit ki tudsz emelni mint a legnagyobb segítséget a lelki felépülésedben?
Egyértelműen a pszichológust. A családtagoknak meg a férjemnek is folyamatosan mondogattam a kilátástalan gondolataimat, de azt éreztem, hogy nem akarom huszonötödjére is elmondani nekik, mert nyomasztó, fájdalmas, unalmas és nem akarom őket terhelni. Nagyon jó volt egy külső embernek elmondani, akinél nem érdekelt, hogy terheli-e a mondandóm őt, mert tudtam, hogy ez a munkája.
A kórházban töltött hosszú napok hogyan teltek?
Két kórházban volt Lili. Az első kórházban, ahol született és egy hónapot eltöltött, naponta egyszer mentünk be a férjemmel. Ekkor a Covid miatt kijárási tilalom volt este, és külön papírt kellett bemutatnunk, mivel a kórházba csak ekkor tudtunk bemenni. Az inkubátorhoz is csak külön-külön mehettünk oda. Levi is és én is tíz-tíz percet tölthettünk Lili mellett, és ennyi volt a napi találkozás. Az új kórházban viszont teljesen más volt a protokoll. Ott egész nap, nyitástól zárásig, tehát reggel tíztől este hatig benn lehettünk. Az egyetlen szabály az volt, hogy a fotocellás ajtót csak minden órában egyszer nyitották ki, szóval ha ki akartam menni enni, akkor várnom kellett egy órát a visszajutással. Én ezt úgy oldottam meg, hogy reggel bementem, egész nap ott voltam és este kimentem, ezért sűrűn előfordult, hogy egész nap nem ettem, nem ittam. Amikor pedig már lehetett kenguruzni, volt, hogy naponta háromszor-négyszer kenguruztunk.
Végül mikor vihettétek haza Lilit?
Március nyolcadikán vittük haza, tehát a koraszületést követő százhatodik napon.
Hogy teltek az otthon töltött első napok?
Teljesen természetesen, bár nem voltunk felkészülve, mert én egész nap bent voltam Lilinél, Levi pedig éjjel-nappal dolgozott. Mivel Lili nagyon korán jött, megvásárolva sem volt semmi. Ráadásul egy harminc négyzetméteres lakásban laktunk. Ennek ellenére a napi rutinok nagyon jól beálltak, nyugalom volt, béke volt, Lili nagyon cukin viselkedett. Evett, aludt, nyugodt volt. Én pedig ekkor már nagyon össze voltam szokva vele, hiszen kettő és fél hónapig egész nap kettesben voltunk. Az egyetlen, ami új volt, a fürdetés és az éjszakázások. Ehhez a harmóniához az is hozzájárult, hogy mielőtt hazahoztuk Lilit, előtte befeküdhettem öt napra egy baba-mama szobába, ahol igazából egész nap ketten voltunk, de volt egy telefonvonal, amit bármikor felhívhattam. Megnyugtató hatással volt rám, hogy bár csak én vagyok a gyerekemmel, de azért, ha valami baj lenne, két emelettel alattunk ott vannak az orvosok és a nővérkék.
Milyen különbséget vagy pluszfeladatot jelent egy koraszülött baba nevelése?
Alapvetően, amikor haza hoztuk, amitől óvnunk kellett, azok a fertőzőbb közegek, mivel még az immunrendszere nem volt olyan erős. Így például később a babaúszást sem kezdtük el. Emellett ajánlották, hogy három óránként etessük. Fokozottan kellett figyelnünk a súlygyarapodásra is. Úgy tudom összefoglalni, hogy amire minden babánál figyelni kell, arra Lilinél egy picit jobban kell figyelni. Emellett pedig a mozgásfejlesztésre kell nagy figyelmet fordítani. Szerintem mi szerencsések vagyunk, mert Lili egy egészséges, jó fejlődésű gyerek, szóval akaratos, vicces, hisztis, tud szeretni, bújni, mérges lenni, szóval produkálja azt, amit minden más baba is. Azon kívül, hogy nagyon kontroll alatt van orvosok által, hogy van-e bármi eltérés a fejlődésében, semmi jelentősebb különbséget nem érzek. De tegyük hozzá, hogy mi az egy százalékba tartozunk, mivel a huszonnegyedik hétre való születéssel, kétoldali négyes fokú agyvérzéssel nem így szoktak kinézni a gyerekek. Reményeink szerint ez a jövőben is így marad, de bárhogy is lesz, mi már nagyon boldogok vagyunk Lilivel.
Szerző: Bánki Anita Ida, az ELTE BTK Kommunikáció és Média Tanszékének alapszakos hallgatója, Fotó: Anna sajátja
