Bence – vagy ahogy a közösségi médiában ismerik: benceiam – nem csupán öltözködésében más. Többféle módon is megtöri az egyhangú átlagot: származását és szexuális identitását tekintve is kisebbségekhez tartozik. Ha úgy nézzük, sokféleképpen hátrányos helyzetű, de úgy is mondhatnánk, többféleképpen izgalmas. Neki sem volt egyszerű az előbbi érzéstől eljutni az utóbbiig – az elbújástól az öntudatosságig.
Ma már szívesen megmutatja magát – legyen szó akár modellmunkákról, akár „szosölről”, ahogy ő mondja. Naná, hogy látványos az Instája, és pörög a TikTokja, amiben egy-két jó ötletnek és talán csoda szép barátnőinek is van szerepe. Nagy nézettsége volt például a magyar popdalokat parodizáló autós videóiknak vagy azoknak, amikben vicceket meséltek behéliumozott hangon – na, erre már ő is azt mondja, hogy csak „baromkodás”.
Amire mindenképp jó ránézni, azok a divatfotó-sorozatok, illetve a különféle outfitek – mondhatnánk, hogy ünnepiek és hétköznapiak, de Bencénél ugyebár az utóbbi nem létezik…
Fotó: Belényesi Alexandra; smink, styling: Schaub Vivien
Ketten egyedül
Az egész sztori a kilencvenes évek végén kezdődik, amikor találkozott két nagyon más hátterű, más kultúrájú ember. Egyikük Magyarországon, másikuk Európában is az átlagtól eltérőnek számít. A vegyes házasság ajándéka lett Bence, egy olyan külsejű srác, akiről csak találgatni tudják, hogy vajon arab, török, mexikói, afrikai, esetleg roma származású-e. Ő maga nem is szeretne felvilágosítani, azt mondja, a nagy közösségimédia-jelenlét ellenére van néhány dolog, amit szeretne megtartani magából, magának. Ebbe a belső burokba utalta például a származását, de anyakönyvezett nevét is. Utóbbi már csak azért is szent számára, mert azonos fiatalon elhunyt édesapjáéval. És amióta nevével csúfolták az általános iskolában, azóta mindenáron védi a külvilágtól, és vele apja emlékét.
Az idősebb Bence jó fizikumú sportoló volt, és már fiatalon sikeres vállalkozóként dolgozott, így biztosítani tudta, hogy felesége otthon maradhasson a kisfiával második kerületi kertes házukban. Mindössze huszonöt éves volt, amikor esős időben kisodródott az autójával, és villanyoszlopnak csapódott.
Bence édesanyja nem tudta feldolgozni férje halálát, depressziós lett, amiből nehezen lábalt ki. Sokáig munkát sem kapott, így el kellett költözniük, és kevés pénzből éltek. Ez az időszak összekovácsolta őket. Az anya máig meghatódva emlegeti, hogy kisfia csak annyit kérdezett a boltban: „Egyszer, ha lesz pénzünk, kaphatok túró rudit?” Értette a helyzetüket, már három-négy évesen is. „Tudtam, hogy magunk vagyunk, hogy kettőnkért csináljuk. Én tartottam benne a lelket.”
Útkeresés traumával
Bencénél az általános iskolai évek a tanulás mellett stíluskeresgéléssel teltek. „Már akkor voltak érdekes divatmegmozdulásaim. Egy zöld gatya, egy szegecses póló, minél több ékszer… persze vannak képek, amik láttán ma már fogom a fejem…”
Középiskolába egy művészeti suliba került, tánc- és drámatagozatra. Ez igazán neki való volt, itt tudott kiteljesedni mind a divat, mind a szexuális identitás terén. „Először nem tudtam hova tenni, nem mertem nyitni, mélyre zuhantam. Nekem nem voltak meleg ismerőseim, a családban nem volt téma.”
Szinte kódolt veszélybe sodorta az ötlet, hogy tizennégy évesen egy társkereső applikáción próbáljon tapasztaltabb melegekkel beszélgetni a témáról, megismerni ezt a szubkultúrát, eligazodni benne, és önmagában. Egy harmincas férfi hívta el teázni, de amikor a teaház tele volt, a fölötte lévő lakását ajánlotta a beszélgetésre. Kedvesnek, jó fejnek tűnt, így Bence belement a dologba. A tea elfogyasztása után azonban indulnia kellett, időben kellett hazaérnie, hogy semmi ne derüljön ki. „Lekísért a buszmegállóba. Ott már nagyon rosszul lettem, valószínűleg elvesztettem az eszméletemet, mert otthon, az ágyamban ébredtem. Az előző este teljesen kiesett.”
Másnap, balettóra előtt az öltözőben kérdeztek rá az osztálytársak, mik azok a kék-zöld foltok rajta. „Fogalmam sem volt. Csak azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok.” Az iskolából kilépve az előző napi férfi várta Bencét a kapuban – kérdőre vonva, miért nem válaszol az üzeneteire. „Hogyhogy miért, megmondtam, hogy nem kapcsolatot akarok, csak beszélgetni, és különben is, mi volt tegnap, nem tudok semmit… akkor a szemembe üvöltötte, hogy mi volt. Hogy beginázott, aztán visszavitt a lakásába, és kidobott az utcára, amikor végzett. Mint később kiderült, egy osztálytársam apja vitt haza, mert őket hívtam a villamosról, hogy nem tudom, hol vagyok. Erről nagyon nehezen beszélek. Akkor még senki nem tudta rólam, hogy meleg vagyok, úgyhogy segítséget kérni sem mertem. Mélypontra kerültem. Alkohol, drogok…”
Ötévnyi titkolózás
Bence összesen öt éven át élt kettős szerepben. „A magánéletben megpróbáltam szeretni és bízni, anyukámék felé pedig egy átlagos heteró srác képét sugározni. De ötévnyi színjáték borzasztóan megterhelő.”
Végül minden lelkierejét összeszedve, egy üveg pezsgő elfogyasztása után leült beszélgetni az anyjával. „Arra gondoltam, hogy az sem érdekel, ha azonnal össze kell pakolnom, de én ezt már nem bírtam folytatni. Nagyon sírt. Nem amiatt, amit elmondtam, hanem hogy ennyi ideig kellett hallgatnom, és hogy nem oszthattam meg senkivel, amin keresztülmentem. Azt mondta, sajnálja, hogy ő ezt váltotta ki belőlem. Tudod, nem voltak homofóbok a szüleim, inkább csak nem segítette a hozzáállásukat az a torz kép, amit például a tévé mutatott a Pride-felvonulásokról. Most gondold el: mit lát mondjuk egy idősebb, falusi keresztény ember? Hogy a meleg az, aki bőrszerkóban láncra verve állatkodik. Miközben azért megy valaki utcára, hogy hirdesse: nincsenek tematikák, a világ mindenkié. Az én családom végül helyére tudta tenni ezt az egészet, és ma már teljes mértékben elfogadnak és támogatnak. De sajnos sok embernek ez nem adatik meg.”
Fotó: Belényesi Alexandra; smink, styling: Schaub Vivien
Bencének sokat segített az a három év is, amit táncos-műsorvezetőként töltött egy LMBT-klubban. „Ott tapasztaltam meg, milyen szabad emberként élni úgy, hogy csak te számítasz.”
Ugyanakkor nagy volt a kontraszt e védett hely és az utca között. „Mint Narnia: belépsz a gardróbszekrénybe, és ott megnyílik egy másik világ. Meg kellett tanulnom váltani. Hiszen itthon elég elnyomó társadalomban élünk, és én nem vagyok egy basic kinézetű ember. A barátaim szokták is kérdezni, nem zavar, hogy megbámulnak? Mindig úgy álltam hozzá, hogy kell legyen a világban a feketében egy színfolt. Én szeretnék lenni az a színfolt. Aki nem foglalkozik a feketeséggel.”
Fotó: magánarchívum
A csend nem opció
Eleinte azért nem volt könnyű nem foglalkozni a támadásokkal. Azóta épített maga köré egy láthatatlan falat. „Talán nem is akarom leépíteni. Afféle „ne szólj hozzám” kisugárzás. Mire egy nagydarab kopasz beszólna nekem, én már rég tovább sétáltam.” Pedig volt minden a „hülye buzi”-tól kezdve az „análisan akasztanálak fel”-ig. „Utóbbit egy ötven feletti nő írta, kommentben. Civilben egyébként egy oktatási intézmény igazgatója. Azt hiszem, leginkább az a sajnálatra méltó, akiben ennyi elfojtás és önutálat van. Mint például abban a közéleti szereplőben, aki nyilvánosan homofób, de a magánéletében férfiakhoz jár.”
Bence azt mondja, ettől függetlenül megérti az embereket, mert aki itthon sokáig a hagyományos neveltetésben nőtt fel, az nehezen dolgozza fel a másságot. De… „ez olyan, mint hogy te szereted a rántottát, én nem, de ezért nem foglak elítélni. Ez a szeretet lényege.”
Bence szerint a bántásokban talán lehet egy kis féltékenység is. „Szeretne ő is valamilyen lenni” – mondja, és arra biztat mindenkit, hogy merjenek „színfolttá” válni: „Merj önmagad lenni. Vagy akár önmagadhoz sok lenni!”
Fotó: magánarchívum
Ő nagyon szereti a bő cuccokat, a bőrnadrágokat, az ékszereket, de stílusa a mai napig változik. Azzal nem feltétlenül foglalkozik, hogy egy ruha női vagy férfi-e. „Cher és Lady Gaga nagy divatikonok számomra.”
Ezen túl is mindent zenékhez köt. „Nálam mindig szól valami. Úgy tudok elmélyülni, gondolkodni, kicsit kizárni. Nekem a csend nem opció.”
Van egy rakás tetoválása is, maga sem tudja, mennyi, úgy harminc körül. „Látod, ez a teli kar, ez az elnyomott érzelmeké, ezt egyszerre csináltattam. Itt a kimerültség, a csalódás, látod, a törött pohár…”
Megjegyzem, hogy csupa negatívum, erre azt mondja, ez őt csak erősíti, mint az élete korábbi történései is.
A középiskolát végül nem fejezte be, mert lesérült a táncban. Dolgozott eladóként, pultosként, szinkronstúdióban… jelenleg szabadúszó, próbál élni mindig az épp adódó lehetőséggel.
Édesanyja azóta párra talált, és külön költözött, Bence pedig a nagyszüleitől örökölt lakásban lakik. „Felépítettek maguknak egy életet, de az nem az én életem. Meghagyom nekik” – mondja erről.
Most épp egyedül él, de ha van is kapcsolata, nem szokott posztolni róla. Tart a bántásoktól. Kérdezem, tud-e bízni a férfiakban, rögtön rávágja, hogy nem. Pedig szeretne egyszer családot. „Jó lenne egy biztos pont az életemben, és nyugalom. Szeretnék én is szeretni, és szeretve lenni. De ha az emberekben akkor is ennyi gyűlölet lesz, akkor nem hiszem, hogy szeretnék erre a világra gyereket nevelni.”
