- Egy felsőoktatásban tanuló mongol diákkal interjúztunk arról, milyen nehézségei és szépségei vannak a budapesti létnek.
- Gegee mindennapjainak része a verbális bántalmazás, melyet egyértelműen az ázsiai származása miatt kap.
- Mindezek ellenére mégis Magyarországon szeretné befejezni a képzését – az interjúból kiderül, miért.
Hogyan kerültél Magyarországra?
A Budapesti Corvinus Egyetemen tanulok, kommunikáció és médiatudomány szakon. Tavaly nemzetközi tanulmányok alapszakon voltam, de annak érdekében, hogy ne önköltséges tanuló legyek, idén megint elsőévesként kellett kezdenem az évet egy új szakon.
2021 szeptemberében költöztem Budapestre, mindössze azért, mert Magyarország volt a legkényelmesebb választás, hiszen az Ázsiában népszerű Stipendium Hungaricum ösztöndíj által lehetőségem lett volna támogatott diákként tanulni ebben az országban, ami végül sajnos csak a második évemre lesz érvényes adminisztrációs problémák miatt. De jelenleg már büszkélkedhetek ezzel az ösztöndíjjal. Az ösztöndíj érvényes az egész alapszakos képzés idejére, így addig tervezek Budapesten maradni.
Milyen elképzeléseid voltak Magyarországról, amikor ide költöztél?
Mint egy 19 éves, aki még sohasem volt azelőtt Európában, fogalmam sem volt róla, hogy Magyarország miben különbözhet a többi európai országtól, de azt vártam, hogy közép-európai elhelyezkedése miatt nagyon változatos, internacionális ország lesz. A magyarokat barátságosnak és nyitottnak képzeltem, azt gondoltam, hogy hamar be fogok tudni illeszkedni.
Miben különbözik a legjobban Magyarország Mongóliától?
Az időjárás Magyarországon egyértelműen kellemesebb. Itt is nagyon hideg van persze télen, de otthon, Ulánbátorban így december elejére már mínusz húsz fokok is lehetnek. Itt egyértelműen nem fagyoskodok annyit, mint otthon. Egy másik nagy különbség számomra, a szagok az utcán. A mongol fővárosban majdnem kétmillióan élünk, és tegyük hozzá azt is, hogy egy fejlődő ország, még sincs ennyi kellemetlen szag az utcán. Nagyon fura dolog, de ezt megfigyeltem.
Egy másik fura és meglepő dolognak azt mondanám, hogy mennyire nem szeretnek egyes magyarok itt élni. Sokan furcsállják, hogy miért pont Budapestet választottam az európai nagyvárosok közül, mert elmondásuk szerint ők biztosan nem ezt a döntést hozták volna. De hogy valami jót is mondjak még, nagyon tetszik a tömegközlekedési rendszer Budapesten, az egyik legjobb, amit valaha láttam.
Gegee Otgonbayar
Mi a kedvenc magyar ételed?
Egyértelműen a kürtőskalács. Sokszor veszek magamnak, imádom az ízét és a textúráját, a kedvencem a fahéjas és a vaníliás. Most decemberben pedig az egyik tanárom szervez egy gulyásleves-kóstoló programot, azt is már nagyon várom, sok jót hallottam erről az ételről.
Voltál már vidéken?
Igen, voltam Székesfehérváron és Szolnokon, két szaktársam szülővárosában, jól éreztem magam ott is, otthonos volt a hangulat, de nyilván Budapestet sokkal izgalmasabbnak találom. A Balatonon is voltam anyukámmal, amikor meglátogatott, azt viszont imádtam, szerettem a csendes környezetet. Azonban egyértelműen városi csaj vagyok, vidéken biztos hamar elunnám magam.
Nehéz számodra magyarokkal barátkozni?
Többnyire igen. Ugyan szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy sikerült több magyar barátot is szereznem, de sajnos ez nem mondható el a legtöbb külföldi diákról. Én a csacsogós személyiségem miatt mindig barátságos vagyok a magyar szaktársaimmal is, még akkor is, ha ők nem nyitnak felém, ezáltal sikerült egy-két magyar barátra is szert tennem az egyetemen.
A magyarok többnyire zárt köröket alkotnak, amikbe ritkán vesznek be külföldieket, egy évfolyamon és szakon belül nem egy nagy csoportcseten kommunikálnak, amiben mindenki benne lehet, hanem van egy külön a magyaroknak, ahová többnyire nem is vesznek be külföldieket, így ők lemaradnak néha kulcsfontosságú információkról is. A probléma abban rejlik szerintem, hogy a magyarok mindig klikkeket alkotnak az osztályban, csak magyarul beszélgetnek mindenről, esélyt sem adva nekünk, hogy hozzászóljunk a témához.
Külföldi diákként sokszor érzem magam kizárva az egyetemi életből.
Milyen más diszkriminatív megnyilvánulásokat tapasztaltál Budapesten?
Mindennap felkészülök arra érzelmileg, hogy ne vegyek semmilyen sértést személyesnek, mert Budapesten az esetek kilencvenkilenc százalékában láthatatlan vagy, de a maradék egy százalékban meg nagyon is látható annak a pár embernek, akik csak a rasszodként látnak. Sokan vagy lenéznek vagy pedig fetisizálnak. Szerintem az ázsiai emberek nagy része Budapesten ezt majdnem mindennap átéli, sok ember szemében csak egy értéktelen „kínai” vagy, akit ching chongnak szólítanak és más kínai szavakat kiabálnak feléd.
Amikor pincérnőként dolgoztam, a vendégek gyakran ahelyett, hogy tiszteletteljesen megkérdezték volna, hogy mi a nemzetiségem, egyből kínainak feltételeztek, mintha csak az az egy nemzet élne Ázsiában. Ilyenkor mindig visszafogtam magam, hogy ne mondjak semmit, hiszen ezeket az embereket úgysem érdekli, hogy valójában honnan is származom, miért nem vagyok „kínai”.
Gegee Otgonbayar
Említetted, hogy sokszor fetisizálják az ázsiai embereket, te tapasztaltad már ezt személyesen?
Igen, traumatizálódtam ettől a jelenségtől. Egy rövid kapcsolatomban a srác, akivel együtt voltam, bevallotta, hogy csak azért tetszettem neki, mert a „listáján” voltam, velem kipipálhatta az ázsiai barátnő pontot, mintha valami egzotikus tárgy lennék, amit valaki megkaphat. Ezek után ez a rossz tapasztalat mindig mélyen ott volt bennem, amikor találkoztam valakivel, mindig megkérdőjeleztem az indítékát, hogy vajon én, mint személy nyertem-e el az érdeklődését, vagy csak az „egzotikum” vonzza, csak „ki akar pipálni a listájáról”.
Tudnál még kicsit mesélni a munkahelyi diszkriminációról, amit tapasztaltál?
Korábban pincérnőként dolgoztam egy étteremben, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy milyen rasszista hely. Például arról is nyíltan beszéltek, hogy feketék csak is mosogatói munkát végezhetnek, annak érdekében, hogy ne kerüljenek a vendégek szemei elé. Engem egyszer személyesen is megalázott a menedzser minden más alkalmazott előtt, mert elfogadtam egy 200 forintos borravalót egy vendégtől. Ezen a munkahelyen azt tapasztaltam, hogy a kisebbségi rasszokkal sokkal több mindent megengedtek maguknak a munkaadók, míg a magyar alkalmazottakkal kesztyűs kézzel bántak.
Valaha megvédett téged valaki ezekben a szituációkban?
A legtöbb esetben én szoktam megvédeni magam. Az utcai zaklatások ellen nincs mit tenni, amikor valaki kínai szavakat kiabál nekem, általában csak figyelmen kívül hagyom. De volt olyan eset is, hogy egy kisboltban értek ilyen atrocitások.
Pár szintén mongol barátommal vásároltunk, semmi különöset nem csináltunk, erre két ott dolgozó hangosan megjegyezte angolul, a szemüket forgatva, hogy „Ezek az ázsiaiak…”, ott például megvédtem magam és megkérdeztem, hogy ez mégis mit akar jelenteni, és hogy mi miért nem érdemeljük ugyanazt a bánásmódot, mint az összes többi vásárló. De nem mindig állok ki magamért, nagyon fárasztó egy idő után kezelni ezeket a helyzeteket.
Van úgy, hogy azt érzem, nem látnak engem szívesen ebben az országban.
Szerinted van remény arra, hogy változzon a helyzeted?
Igen, úgy gondolom, van remény. Az egyetlen ok, amiért még mindig itt vagyok és nem hagytam el az országot, az a barátaim, akiket itt ismertem meg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan magyar barátaim vannak, akik támogatnak és egy szebb képet adnak át nekem az országról és a magyarokról, emiatt gondolom azt, hogy nincs minden veszve. Ugyan nem minden magyar lát engem szívesen ebben az országban, de vannak olyanok, legfőképpen fiatalok, akik nagyon is szívesen látnak és megbecsülnek.
Szerző: Kulcsár-Szabó Hanga, az ELTE BTK kommunikáció és média szakos hallgatója, Fotó: A szerző sajátja
