Sokszor az a benyomásunk, hogy az extrovertáltak világában élünk, és kilóg a sorból mindenki, aki nem felel bizonyos szociális elvárásoknak. Pedig semmi rendellenes nincsen abban, ha valaki nem szeret a társaság középpontjában lenni, szerepelni, vicceskedni. A megfelelő emberek bizalmas körében valójában mindenki a maga módján extrovertált.
Megkérdeztünk néhány szerkesztőségi tagot, hogy ők hogyan élik introvertált mindennapjaikat.
Egyértelműen introvertáltnak tartjátok magatokat?
A: Igen, teljesen. A barátaimmal is Messenger-üzenetekben szeretem tartani a kapcsolatot, még telefonálni sem szeretek. Ráadásul csak külön-külön szeretek velük találkozni, akkor is csak korlátozott ideig.
B: Nálam nem ennyire egyértelmű a dolog, akikkel egy a rezgésem és biztonságban érzem magam, például a szűk baráti köröm, azokkal könnyen tudok extrovertált lenni. A hétköznapokban introvertált vagyok.
C: Szerintem az introvertáltság és az extrovertáltság között vagyok, ez helyzettől függ. Barátaim között felszabadult vagyok, de más emberekkel másként viselkedem. Csevegni random emberekkel például egyáltalán nem tudok.
Amikor társaságban vagytok, szoktátok-e azt érezni, hogy kiég a „szociális körtétek”?
A: Abszolút, elég gyorsan.
B: Igen, mindenképpen, de nekem ezt még megfejeli a figyelemzavarom. Nagyon hamar elfáradok a sokféle információtól, legyenek azok hangok, színek, emberek, helyzetek, szagok, bármi. Alig várom, hogy menjek haza az ingerszegény lakásomba, ahol maximum egy cica van, aki társaságot nyújt.
C: Imádok hazamenni és befeküdni a tévé elé, begubózni. Ha teljesen leszívja az agyam a külvilág és teljesen lefáradok, úgy érzem, utána egy hétig nem akarok sehova menni. Ha megvan a szociális interakció-adagom, utána nem akarok egy darabig senkivel se találkozni.
Mire van szükségetek ahhoz, hogy szabadulni tudjatok egy számotokra kényelmetlen helyzetből?
A: Szülői értekezleteken például közvetlenül az ajtó melletti székre szoktam ülni. Régen, ha színházba, moziba mentem, akkor is a kijárathoz legközelebbi székre voltam hajlandó csak leülni. Mindig kell, hogy legyen szabad utam, és általában el is jövök mindennek a vége előtt, mert nem bírom tovább. Ha mindenképpen maradni kell, akkor tejesen kilépek mentálisan, és elkezdek a környezetemre figyelni.
B: Ilyen esetekben annyira elfáradok, hogy egy idő után nem jönnek a szavak. Ha tehetem, mindenhová biciklivel megyek, mert megnyugtat a tudat, hogy ott van a biciklim a ház előtt, és bármikor el lehet tekerni gyorsan.
Mit tehet más, hogy a kellemetlen szituáció ne legyen rosszabb számotokra?
A: Hagyja, hogy hazamenjek, amikor haza akarok menni. Ne kezdje el mondogatni, hogy „Jajj, maradjál még”. Azért utáltam egyetemistaként bulizni járni, mert elkezdték az embereket nyaggatni, ha mondjuk éjfélkor haza akartak menni. „Még el sem kezdődött a buli rendesen!” – nekem már véget is ért.
B: Nagyon sok munkám van abban, hogy elfogadjam, hogy ilyen vagyok, és ez tök rendben van. Nagyon sokat piszkált a környezetem, megkaptam a fura lány jelzőt, pedig csak annyi volt, hogy nagyon hamar lemerültem, nem tudtam élvezni ezeket a társas szituációkat.
Sokáig furinak éreztem magam és azt hittem, hogy rosszul működök, pedig csak másképp.
Szerencsére elkezdtem erről beszélni a baráti körömben, és nagyon elfogadóak, megértőek voltak. Nekem ez a legnagyobb támogatás, hogy nem akarják, hogy én is olyan legyek, mint ők.
C: Ne hagyjanak magamra. Például más családjába nehezen tudok beilleszkedni, és akkor legyen ott mellettem az, akivel megyek, hogy ne nekem kelljen beszélnem. Számomra ez a segítség, hogyha nem hagy magamra. Ha idegen helyre megyek valakivel, akkor ő maradjon ott velem, és ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy nekem kelljen másokkal csevegnem.
Hogyan tudtok feltöltődni, miután elfáradtatok a társasági élettől?
A. Hazamegyek, leülök a férjemmel, nem szól egyikünk sem a másikhoz, és csendben eszünk. A férjem is teljesen introvertált, így nagyon jól tudunk csendben létezni egymás mellett. Ez a legjobb érzés. Vagy napi egy óra jóga. A gyerekek is tudják, hogy ilyenkor nem szól senki hozzám.
B: Nagyon tudatos voltam ebben a dologban, jártam agykontrollra, meditálni. Nagyon sokat sportolok, azokat a sportokat kedvelem, amiket egyedül lehet végezni, például úszás, futás, biciklizés, jóga. A lakásomat is úgy alakítottam ki, hogy „béke szigete” legyen, nincsenek benne villogó kütyük, semmi, ami eltereli a figyelmem. Televízióm sincs, főleg azért, mert nem tesz jót az idegrendszeremnek.
C: Legyek otthon, a kis sarkomban. Azt is nagyon szeretem, ha elmegy otthonról a barátom, például ha hazamegy a szüleihez, és nincs otthon senki. Imádok egyedül lenni, az a teljes nyugalom számomra. Nekem az a feltöltődés, hogy otthon vagyok, nézem a kedvenc sorozatom, nem kell beszélnem senkivel, és nem szól hozzám senki.
Gyerekkorotokban mennyire fogadta el a család, hogy introvertáltak vagytok?
A: Tinédzserkoromban nem fojtottam magamba, amikor elegem volt egy-egy helyzetből, és emiatt a családom számára voltak kínos pillanatok. Egy tinédzser nem tud viselkedni egy olyan helyen helyen, ahol nincs kedve ott lenni. Nálunk igazából nem akarták erőltetni, csak nem értették, hogy én miért nem élvezem a családi murikat.
A szüleim amúgy nagyon elfogadóak voltak, a 80-as években iszonyatosan furának számítottak a kötődő neveléssel, együtt alvással… Nagyon elfogadó módon neveltek. Ők igazából megérteni nem tudtak, hiába próbáltak, nem tudtam hozzájuk úgy kapcsolódni, ahogy ők tudtak, szerettek volna, mert nekem nem volt szükségem annyi kapcsolódásra. Máshogy működtünk, és elfogadták, hogy másmilyenek vagyunk, csak nem mindig vették észre időben, hogy nekem bizonyos helyzetek kényelmetlenek. Alapvetően nincs rossz élményem, inkább egy kevés megnemértettség-élményem.
B: Nálam nagyon sokáig nem fogadták el, hogy introvertált vagyok. Például anyukám nagyon szerette volna, ha extrovertált típus lennék. Szerintem anyukám mind a mai napig nem bocsátotta meg, hogy nem lettem egy Jackie Kennedy 2. Mai napig megkapom, hogy miért nem vagyok ilyen, és miért nem vagyok olyan, és ez borzasztó. Pont az anyukádtól, a szülőktől, a tekintélyszemélytől jön ez az információ, ez borzasztóan káros szerintem.
Mik az introvertáltságból fakadó erősségeitek?
A: Mivel inkább belül gondolkodom, mintsem kifelé kommunikáljak, ezért sokkal jobban átlátom a különböző lehetőségeket egy-egy problémánál. Tudok fókuszálni a megoldásra, és nem terelik el a figyelmem a különböző dolgok. Ha van egy vészhelyzet, akkor nem pánikolok közben, eltűnik minden, csak a megoldás különböző lépcsőfokaira gondolok. Jóval később jön elő a stressz, a gyomorideg. Illetve jó problémamegoldó vagyok, a barátaim is szívesen fordulnak hozzám, hogy oldjuk meg a bajaikat.
B: Nagyon békés, derűs embernek tartom magam. Jó a társaságomban lenni, mert nyugodt vagyok. Azt látom, a környezetemben ezt sokan szomjazzák. A baráti körömben én vagyok, aki nyomja, hogy menjünk túrázni, nézzük meg az erdőt testközelből, szívjunk friss levegőt, hallgassunk szép zenét, menjünk koncertre. Az introvertált emberek nagyon jó megfigyelők, éppen ezért nagyon jó közönség is vagyok. Nagyon lelkesen tapsolok, de ha nekem kéne kiállni, akkor kidőlnék.
C: Nem ijedek meg az egyedülléttől sem, jelentse ez akár azt, hogy nem élek párkapcsolatban. Szeretek egyedül lenni, nincs szükségem arra, hogy feltétlenül valaki más mellett legyek boldog, mert magamban is elvagyok.
Mit üzentek azoknak az olvasóknak, akik tudnak veletek azonosulni?
A: Nem vagyunk egyformák, nem kell mindenkinek extrovertáltnak lennie, csak érezzék jól magukat a bőrükben!
B: A sokéves önismereti munka rendkívül jót tett. Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy nincsen velem semmi baj, én így vagyok jó. Kívánom mindenkinek, hogy ezt tapasztalja meg, fogadja el önmagát ezzel a kis „furcsasággal”.
C: Menjenek el pszichológushoz. Nekem rengeteget segített, azóta tudok beszélgetni például a barátom szüleivel. A párom is megjegyezte, hogy tök jó, hogy már nem csak ülök csendben náluk. Nekem a pszichológus segít feldolgozni, hogy miért lettem ilyen – mert az én introvertáltságom (legalább részben) szerzett tulajdonság, de ez nem mindenkinél van így. Ha elkezdesz a gyerekkori dolgaiddal foglalkozni, akkor nyilván nem leszel más ember, de sokat tudsz javítani a helyzeten. Az, hogy felszabadultabb lettem, segített megszüntetni a szorongást, amit az emberek között éreztem.
Szerző: Balogh Sarolta gyakornok, Fotó: Getty Images
