Mielőtt gyerekem született volna, egyszerűen fel nem tudtam fogni, miért akarna bárki is egy gyönyörű, egzotikus helyen egy sokcsillagos tengerparti szállodában pihenni, és beérni azzal, hogy a helyi árusok bodegái helyett a medencében úszó koktélbár menüjéről fogyasszon. Egy négyéves kislány anyukájaként viszont jó ideje semmi másra nem vágyom jobban. Ezen a ponton valójában már az a gondolat is szinte részegítően hat rám, hogy egy héten keresztül nem hogy konyhának, turmixgépnek, hűtőnek, de még egy vízforralónak se kelljen a közelébe mennem: elképzelem magam, ahogy üdvözült mosollyal a svédasztal felé irányítom a gyerekemet, és ha mégsem elégedett a 8 méternyi fehérabroszos ételkínálattal, csak annyit mondok neki, „hát, itt ezek vannak”. Ugyanúgy elképesztően ütős szemponttá váltak a szállodai gyerekmedence és a szervezett gyerekprogramok, meg az a tény is, hogy a tiszta lakókörnyezet igényének kielégítésére elég kitennem egy kis papírdarabot a kilincsre. Mindebből persze még nem következik, hogy egzotikus helyre kellene menni nyaralni, de simán vállalom, hogy ez az én hülyeségem: évek óta tervezgettem, hogy félreteszünk egy nagyobb családi utazásra, ami majd a szállodai rohadás és az izgalmas élmények tökéletes elegyét kínálja.
A felnőttek igényei viszonylag tisztázottak voltak: pihenni szeretnénk, viszonylag kényelmesen, de közben azért szuper lenne megnézni ezt-azt, kirándulni valami gusztustalanul szép helyen, meg enni néhány klassz új dolgot. Egy négyéves igényei viszont rendesen bonyolítják a kérdést: olyan úti célt kellett keresnünk, ami nincs pokolian messze és /vagy nem kell hidroplánokon vagy lélekvesztő ladikokon közlekedni hozzájuk, ami nem túl zsúfolt vagy veszélyes egy gyereknek és ahol lehetőleg van néhány gyerekbarát (értsd, állatos) program. Ezek persze nem általános irányelvek, csak a mi családunk elképzelései. Amikor nagyjából másfél-két évvel ezelőtt elkezdtük felmérni a terepet, majd ennek részeként ismerősökkel is beszélgetni a lehetséges úti célokról, kiderült, hogy mindenkinek sarkos véleménye van az ideális nyaralásról és legfőképpen a gyerekkel való utazásról.
Gyerekkel maximum a Balatonig
Az egyik iskola a „gyerekkel sehova” elve, ami lényegében egy fejletlen élősködőként tekint a leszármazottakra: itt az az elképzelés, hogy teljesen felesleges méregdrága egzotikus nyaralásokra cipelned a kisgyerekedet, mert:
- úgysem fog rá emlékezni
- te úgysem fogod magad jól érezni
- és ezért még egy csomó pénzt is adtál
Azt illetően nyilvánvalóan nincsenek illúzióim, hogy a gyerekes nyaralás nem fog számomra olyan élményt nyújtani, mintha gyerek nélkül mennék. Mármint hogyha gyerek nélkül mennék, mielőtt gyerekem lett volna. Mert jelen helyzetben – és ezt tényleg csak sűrű elnézések és szabadkozások után merem kimondani, azzal a mély meggyőződéssel, hogy nem egy elkötelezett hős anya vagyok, csak egy saját kötődési zavaraival küszködő ember – nem tudnám jól érezni magam egy tíznapos nyaraláson a gyerekem nélkül. Arról fogalmam sincs, hogy a gyerekem jól érezné-e magát tíz napig nélkülem, de a négy év munkája során két és fél naposra feltornázott nagymamás tartózkodások alapján ezt ha nem is kizártnak, de kétségesnek érzem. Arról nem is beszélve, hogy a még dolgozó szüleimnek sem igazán opció egy tíznapos full time babysitting-maraton. Nálunk tehát egyértelmű volt, hogy vagy családosan megyünk, vagy sehogy.
Ezen a ponton persze még mindig opció lehet a sehogy, és akkor lehet még ökölbe szorult fejjel várakozni úgy négy-öt évet, hogy végre egy arra méltó korú és idegrendszerű gyerekkel, vagy az egyedüllétre már megérett gyerek nélkül mehessünk ezekre a különleges és szép helyekre. Ez nyilván teljesen rendben van, és a magam részéről azt éreztem, hogy egyszerűen nem bírom tovább, szóval májusban indul az egész család Mauritiusra. Az úti célt hosszas (pokolian hosszas) kutatómunka és mérlegelés alapján választottuk ki úgy, hogy megfeleljen a szigorú családi szempontrendszernek: a repülőút sok hasonló úti célhoz képest relatíve rövid (két nagyjából 5 órás járat), a repülő éjszaka megy és reggelre érkezik meg, ráadásul nagyon kicsi az időeltolódás, ami kiküszöböli a jet lag problémáját. Viszonylag kicsi hely, ami nem annyira drága, lehet szép helyeken kirándulni és vannak bőven állatos programok is. Papíron nagyon úgy néz ki, hogy egy olyan hely, ahol – nyilván nem teljesen kompromisszummentesen – mindenki jól tudja majd érezni magát, de persze szülőként már megtanultam, hogy a gyerekes tervek még a lehető legalaposabban kidolgozott szülői tervezés mellett is csak ritkán alakulnak úgy, ahogy elképzeltük.
Annyi biztos, hogy mi, szülők már nagyon vágytunk egy ilyen nyaralásra, és úgy vagyunk vele, hogy ha a gyerekünk nem is fog rá emlékezni, attól mi még elég jól tudjuk magunkat érezni – ezen a ponton talán nyugodtan bevallhatjuk, hogy nem minden családi program kizárólag és mindenek felett a gyerekünk boldogságáról szól. Különben pedig attól függetlenül, hogy egy gyerek később nem tudja majd felidézni az utazás részleteit, még érezheti magát nagyon jól azon a nyaraláson. Azok az élmények pedig nyilvánvalóan őt is feltöltik, formálják, vagyis valamilyen indirekt módon mégis beépülnek a személyiségükbe – ha nem így lenne, élete első három évében nyugodtan tarthattuk volna a lányomat egy pincében.
Egészen biztos vagyok benne, hogy egy négyéves gyerek pontosan ugyanolyan jól szórakozik a Balaton partján, mint a mauritiusi homokban és hogy a szafarin látott zebra sem fogja sokkal jobban lázba hozni, mint az üvegfalon keresztül megfigyelt állatkerti példányok. De bízom benne, hogy nem fogja majd kevésbé jól érezni magát az egzotikus nyaraláson, mint a család balatoni nyaralójában, mert nekünk, szülőknek biztosan nagyobb élmény lesz, mint a siófoki strand. Vagyis hát, erre még később visszatérünk.
Fotó: Getty Images
