Szíriából menekült, olimpikon lett, most ő segít a sorstársain – interjú Juszra Mardinivel

2024. július 09.
Juszra Mardini olimpikon úszó igazi inspiráció. Mindössze 17 éves volt, amikor húgával elhagyták háború sújtotta otthonukat és elmenekültek szülőföldjükről, Szíriából. De amikor a kis motorcsónak, amin 18 másik menekülttel együtt utaztak, leállt a Földközi-tenger közepén, szintén profi úszó húgával együtt a vízbe ugrottak és biztonságos helyre vontatták a hajót. Miután partot értek és menedéket találtak Németországban, ismét visszatért az edzéshez és meg sem állt a riói, majd a tokiói olimpiáig. Történetükből még a Netflix is filmet készített A Mardini nővérek (The Swimmers) címmel, 2023-ban pedig a Time Magazine a húgával együtt a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta. Mardini a franica Marie Claire-nek adott interjút.

Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami arra késztetett, hogy elmenekülj az otthonodból?

Hogy őszinte legyek veled, nem történt konkrét esemény, csak nem volt biztonságos Szíriában élni. Elvesztettük az otthonunkat, két éve háborúban éltünk és elkezdtünk lakásokat bérelni, amik egyre drágábbak lettek és háromhavonta kellett költöznünk. Apám elment, hogy Jordániában úszóedzőként dolgozzon, hogy ahol jobb fizetést kapott. Az olimpiai medence, ahol edzettem, állandó célpont volt, mert katonai bázisnak tekintették. Egyszer az asztal alatt kellett elbújnom az iskolában. Nem volt biztonságos. A bombák véletlenszerűen esnek le. Úgy kell elképzelni, hogy sétálsz, leesik egy bomba, te pedig arrébb állsz, vársz, amíg minden elcsendesedik és tovább sétálsz, mintha semmi sem történt volna. Ez lett a normális, ami szörnyű. Egy nap a testvéremmel (Sarah Mardini úszó) beszélgettünk a szobánkban, és arra jutottunk, hogy ideje elmenni. Találtunk valakit, akiben a szüleink bízhatnak – apám unokatestvérét –, és elengedtek minket.

„Az olimpiai medence, ahol edzettem, állandó célpont volt, mert katonai bázisnak tekintették”

Mi a legemlékezetesebb dolog, ami menekültként történt veled?

Talán az a tény, hogy bűnözőknek tekintettek minket. Sajnos sok ember félt tőlünk, nem hitték el, hogy a pénzünk nem hamis. Mintha az, hogy valaki menekült lenne, azt jelentené, hogy nincs semmije. Az emberkereskedelemről szóló történetek miatt mindig féltem, amikor rá kellett bíznunk magunkat csempészekre. Félelmetes volt, ahogy elválasztottak a nővéremtől az út egy részén. Amíg vele voltam, biztonságban éreztem magam. De végül megbíztunk benne, kellett a segítség és minden rendben lett. Tudod, mindig van jó és rossz a világon, függetlenül attól, hogy hol vagy, vagy ki vagy. Rengeteg hihetetlen emberrel találkoztam. Menekültként Magyarország volt az egyik legrosszabb hely számunkra, de még ott is volt pár ember, aki próbált segíteni nekünk. Amikor Görögországba értem, emlékszem, hogy akartam venni valamit egy étteremben, de nem akartak kiszolgálni minket. És volt egy fiatal lány, aki odajött és adott nekem cipőt, egy kisfiúnak pedig egy pulóvert, és elvitt minket a saját otthonába, hogy vizet adjon nekünk. Bárhová is mész, mindenhol találsz jót.

„Bűnözőknek tekintettek minket”

És most te is megpróbálsz jót tenni a világban… Mesélj az alapítványodról.

Tavaly indítottam el a menekültek világnapján, június 20-án. Az oktatás és a sport révén segíti a menekülteket. Nekem is a sport és az oktatás segített eljutni oda, ahol ma vagyok, és most ebből vissza akarok adni valamit. Úgy érzem, hogy megvan a hatalmam ahhoz, hogy megadjam ugyanezt a lehetőséget a fiatal menekülteknek a világ bármely táján. Nemrég jöttem vissza Kenyából, ahol rengeteg programot láttam, ahol arra tanították a táborban élő menekülteket, hogyan legyen belőlük rendező, producer, focista vagy kosárlabdázó. Hihetetlen volt látni, hogy még ilyen nagyon nehéz körülmények között is megpróbálják megvalósítani az álmaikat az oktatás és a sport révén. Tehát az a célom, hogy annyi menekültnek adjak lehetőséget a világban az álmaik megvalósításához, amennyinek csak lehet. Most vannak programjaink Kenyában, Franciaországban és Görögországban is.

„A sport és az oktatás segített eljutni oda, ahol ma vagyok”

Ha már a sportról beszélünk, milyen volt a menekültek olimpiai csapatával versenyezni?

A csapat akkor alakult meg, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa úgy döntött, hogy szükség lenne egy ilyen csapatra, mert sok sportoló kijutott az olimpiára, de nem volt csapata, vagy akiknek a háború és a kitelepítés miatt nem volt útlevele. Én az első csapat 10 tagjának egyike voltam a riói olimpián. Akkor 18 éves voltam, és azóta is sok sportolóval tartom a kapcsolatot. Az elején nehéz volt. Nem akartam, hogy menekültnek hívjanak. Természetesen megértettem, hogy én is az vagyok, de nem akartam, hogy ezt világszerte tudják rólam. Egy ideig eltartott, hogy kibéküljek ezzel. De végül megértettem, hogy sok ember felnéz majd ránk, sok menekült néz majd minket a menekülttáborokból. Rájöttünk, hogy a mi felelősségünk sokkal nagyobb volt, mint a többi sportolóé. Amikor beléptem a stadionba a megnyitó ünnepségen, úgy éreztem: „Ez már nem csak az álmod. Ez arról szól, hogy megváltoztass valamit. Arról szól, hogy bebizonyítsd, hogy igen, rengeteg dolgot átélhetsz az életben, nem feltétlenül kapod meg azt az életet, amelyről álmodtál, de még így is csinálhatsz nagyszerű dolgokat. A tokiói olimpiára a szíriai csapatban kvalifikáltak, de úgy döntöttem, hogy a menekültek csapatánál maradok.

Mit üzennél a világnak?

Azt akarom, hogy a fiatalok megértsék, hogy hiába képzeljük el, hogy az életünk egy bizonyos módon alakul, ez nem mindig így történik. Rugalmasnak kell lennünk, hátrébb kell lépnünk, nem szabad feladnunk, és újból meg kell próbálnunk holnap, vagy valami mással kell próbálkoznunk. A világ többi részének azt üzenem, soha ne felejtsék el, hogy a menekültek emberek. A sportrajongóknak pedig azt, hogy támogassák a menekültek olimpiai csapatát, és kövessenek engem az Eurosport kommentátoraként ezen a nyáron!

Szerző: Galia Loupan, Fotó: Photo Spiro Stergiou – Outfit Christian Dior