A 2024-es párizsi olimpián még a legújabb sportrekordoknál is nagyobbat szólt egy alapvetően nem túl nagy érdeklődésre számító sportág, a női box körül kialakult botrány, ami leginkább az algériai Imane Khelif és mellékszálon a tajvani Lin Ju Ting neme, tesztoszteronszintje és vélt vagy valós interszexualitása körül alakult ki. Bár nyilvánvalóan nem véletlen, hogy napjainkban ez egy kiemelt fontosságú téma lett, amiről valóban kell is beszélni, sokakat egészen megdöbbentett a tény, hogy mindeközben alig esik szó egy másik, sokkal egyértelműbben botrányos esetről: a holland röplabdajátékos, Steven van de Velde szerepléséről.
A jelenleg 29 éves Steven van de Velde 2014-ben követett el szexuális erőszakot egy akkor 12 éves brit lánnyal szemben. A férfit – aki beismerte bűnösségét – 2016-ban négy év szabadságvesztésre ítélték, amelyből 12 hónapot letöltött egy brit börtönben, majd hazaszállították Hollandiába, ahol további egy hónap után szabadon engedték. Van de Velde Facebookon keresztül vette fel a kapcsolatot a lánnyal a találkozásuk előtt, és az életkora teljes tudatában erőszakolta meg őt. A Holland Olimpiai Bizottság egy privát levelezésben – melyet egy neve elhallgatását kérő brit férfi kezdeményezett – állt ki a sportoló mellett, kijelentve, hogy van de Velde „nem pedofil” és „nem jelent semmiféle kockázatot” a társadalomra nézve. Később a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is több megkeresést kapott, melyben azt követelték tőlük, hogy vizsgálják meg, hogyan vehet részt egy gyermekek elleni szexuális erőszakért elítélt bűnöző a játékokon.
Az eset kapcsán újra felmerült az egyik legkényesebb társadalmi dilemma, amiről olyan nehéz beszélni, hogy a legtöbbször inkább mélyen hallgatunk róla – lehetséges-e visszaintegrálni a gyerekek elleni szexuális bűncselekményeket elkövető személyeket a társadalomba? És ha igen, hogyan?
Megváltozhatnak-e a pedofilok?
Amikor a pedofil bűnelkövetők védelmében kell mondani valamit, a nehéz helyzetben lévő szakértők (például ügyvédek és pszichológusok) a legfrissebb elképzeléseknek megfelelően azzal szoktak érvelni, hogy a pedofília is – bármennyire morbidnak is hangzik – egyfajta szexuális orientáció, és mint olyan, az érintett által nem kontrollálható belső késztetés. Mindez persze a késztetésre vonatkozik, nem magára az erőszakos bűncselekményre. Az elmúlt években azonban voltak olyan szakértők is, akik más álláspontot képviseltek, és kifejezetten amellett álltak ki, hogy a pedofília egy megváltoztatható, ha úgy tetszik, gyógyítható állapot. A legnagyobb figyelmet egy Paul Fedoroff nevű pszichiáter kutatása kapta, amiről 2019-ben a Vice is beszámolt. Fedoroff úgy véli, a pedofília nem szexuális orientáció, hanem inkább egyfajta szexuális érdeklődés, ami nem organikusan jelen van, inkább a különböző szocializációs hatások nyomán alakul ki. Szerinte úgy, ahogyan a bizonyos ételek iránti preferenciák is megváltoztathatóak, a szexuális érdeklődés is formálható.
Fedoroffhoz köthető az a jelenlegi egyetlen kutatás is, amely bizonyíthatja a pszichiáter álláspontját: ebben a vizsgálatban 43 férfit vizsgáltak, a genitális izgalmat (genital arousal) mérve különböző helyzetekben. A kutatási feltételekben az alanyoknak gyerekeket vagy felnőtteket szerepeltető erotikus jelenetekről kellett hanganyagokat hallgatniuk, miközben egy, a péniszüket körülfogó gyűrű segítségével figyelték a nemi szervük vérellátottságának változásait. A vizsgálatban a férfiak mind szexuális izgatottság jeleit mutatták a gyerekeket szerepeltető erotikus történetekre, de ez később az alanyok nagyjából felénél (49 százalék) megváltozott: a gyerekekkel kapcsolatos szexuális izgalom csökkent, míg a felnőtteket szerepeltető erotikus helyzet kapcsán megélt izgalom nőtt. Az ok azonban nem tisztázott: lehetséges, hogy egyszerűen a második vizsgálati helyzet okozta ezt a hatást. Fedoroff emellett azt is kiemeli, hogy a kiskorúak elleni szexuális bűncselekményeket elkövető bűnözők között relatíve alacsony a visszaesés aránya, és azt is hangsúlyozza, hogy az ilyen bűncselekmények előfordulása általánosságban véve is csökkenőben van a világban. Mindez szerinte azt igazolja, hogy a szexuális érdeklődés egyszerűen megváltoztatható.
A probléma, hogy sok kutató úgy véli, Fedoroff teljesen téves következtetéseket von le a rendelkezésre álló adatokból. James Cantor, a University of Toronto klinikai pszichológusa, aki kifejezetten pedofil bűnelkövetőkkel foglalkozik, rámutat például, hogy Fedoroff eredményeinek 2016-os felülvizsgálatából kiderült, hogy a pszichiáter eleve nem pontosan kategorizálta és azonosította a pedofil hajlamú személyeket. Ráadásul a genitális izgalom mérése sem megbízható eszköz, hiszen a vizsgálati helyzetben sok férfi elnyomja késztetéseit. Cantor azt is hangsúlyozza, hogy a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmények terén látott visszaesés nem feltétlenül jelzi a pedofília előfordulásának csökkenését, hiszen nem minden gyermekmolesztáló pedofil, és nem minden pedofil követ el bűncselekményt. Sőt, bizonyos kutatásokból az látszik, hogy a gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekményeket a legtöbbször nem pedofil hajlamú személyek hajtják végre.
Ez azért is fontos kitétel, már itt máris szétválik a kérdés: mit kell tennünk a valóban pedofil hajlamú bűnelkövetőkkel és mi legyen azokkal, akik nem-pedofilként követtek el kiskorúak sérelmére szexuális bűncselekményt? Léteznek hatékony intervenciók az egyik vagy a másik esetben? És milyen jövő várhat ezekre az emberekre a börtönévek után?
Segítségnyújtás a bűnözőknek – a gyerekekért
John Borneman, a Princeton kultúrantropológia professzora leszögezi, a kiskorúak elleni szexuális bűncselekmények elkövetőivel kapcsolatos domináns társadalmi felfogás nagyjából ez: az ilyen emberek képtelenek a változásra, így örökre el kell távolítanunk őket a publikus szférából – vagy a meggyilkolásukkal vagy életfogytiglani bebörtönözésükkel. Borneman szerint azonban igenis fontos megérteni az ilyen bűnelkövetők motivációit – leginkább azért, hogy biztonságosabb környezetet teremthessünk a gyerekek számára.
A kutató hangsúlyozza, Németországban 2002 óta már törvény írja elő, hogy a szexuális erőszakot elkövető személyeknek több mint két év börtönbüntetés letöltése után joguk van pszichoterápiás kezelést igénybe venni. Borneman kutatásai keretében maga is részt vett ilyen csoportterápiás üléseken, ahol 35 13 és 62 év közötti fiúval és férfival foglalkoztak, akiket mind kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmény miatt ítéltek el. Négy modulban dolgozták fel az általuk elkövetett bűncselekményekhez vezető eseményeket, majd az áldozat iránti empátiával és bocsánatkéréssel foglalkoztak, végül a személyes élettörténetre is kitértek és dolgoztak a visszaesés megelőzésén is. Borneman hangsúlyozza, hogy az ilyen programok jelentősen csökkenthetik a későbbi bűncselekmények elkövetésének kockázatát, vagyis úgy látja, ha csak egyetlen gyereket meg lehet menteni azzal, hogy foglalkozunk az ilyen bűnözők rehabilitációjával, már megérte a dolog.
Borneman azt is kiemeli, hogy ezek a bűnelkövetők gyakran nem is igazán szexuális motivációik miatt támadják meg a gyerekeket (ami szintén aláhúzza, hogy az ilyen pedofilnak titulált bűncselekmények mögött nagyon gyakran nem pedofil hajlamú bűnelkövető áll), hanem a saját traumáikból fakadó félelmek, érzelmi problémák, magány és elhagyatottság motiválja őket – ezek a személyek gyakran nem képesek a felnőttekhez fordulni az intim kapcsolódásért, ezért gyerekeket keresnek erre a célra. Sokan azt is elmondták, hogy nem bántani akarták a gyerekeket és nem a szexuális aktus létesítése volt a céljuk, hanem az intimitás megélése a gyerekekkel való kapcsolaton keresztül.
Nehéz vitatkozni azzal az állítással, hogy a későbbi bűnelkövetés megelőzése fontos cél, és ilyen módon muszáj társadalmi szinten foglalkozni az ilyen bűnözők rehabilitációjával. Márpedig a rehabilitáció csak egy elfogadó, empatikus nézőpontból lehetséges. A probléma, hogy mindez továbbra sem ad választ az olyan sokkal bonyolultabb kérdésekre, mint hogy pontosan milyen szerepe lehet egy ilyen bűnelkövetőnek a társadalomban. Dolgozhat még gyerekek mellett? Vagy vállalhat fontos, társadalmilag megbecsült szerepeket? Lehet belőle mondjuk orvos vagy ügyvéd? Ünnepelt művész? Esetleg olimpikon?
Ha arra gondolok, mit mondana a – gyerekek elleni bűncselekmények kapcsán különösen érzékenynek mutatkozó – magyar társadalom erre, egyértelműnek tűnik a válasz. Mivel az emberek jelentős része szülő, nehéz elfogulatlanul, saját félelmeink és érzelmeink hatása nélkül szemlélni ezt a kérdést, és nem azt gondolni, hogy semmilyen szinten nem kívánjuk ilyen emberek jelenlétét a társadalomban. Vannak ennél megengedőbb álláspontok, amelyek azt mondják, emberileg – és nem mellesleg gazdaságilag is – jobban járunk, ha ezek az emberek nem börtönben senyvedve, hanem a társadalom hasznos tagjaként élik le az életüket. De hogy lehet-e őket – mondjuk sportteljesítményük kapcsán – ünnepelni, az megint más tészta…
Én személy szerint azzal az állásponttal értek egyet, hogy a művészi, tudományos vagy sportteljesítményt nem lehet erkölcsi vákuumban értelmezni. Nem gondolom, hogy ki kellene törölni a kultúránkból a Disney-meséket vagy Michael Jackson dalait, de azt sem érzem, hogy jó szájízzel lehetne ünnepelni valakit, aki gyerekek elleni erőszakot követett el. Vagyis nekem nem igazán sikerül. Valószínűleg ebben az sem segít, hogy van de Velde szereplésében könnyű a megbánás hiányát látni. Nem szép dolog azt várni valakitől, hogy (akármilyen súlyos és megbocsáthatatlan) hibája után, a méltó büntetés letöltése és a megbánás ellenére is remeteként, lehajtott fejjel élje az életét, de a világ legnagyobb sporteseményén való szereplés valahogy durván az előbbi ellenpólusának tűnik.
Bár az olimpiai bizottság – sokak szemében érthetetlen módon – engedte versenyezni Steven van de Veldét, a közönség reakciója jól megmutatja, hogy mi is a társadalmi konszenzus: a legtöbben hangos fújolásokkal fogadták a sportolót. A holland csapat végül kiesett, így nem kellett megvárnunk, hogy mi lesz, ha egy olyan ember nyakába akarják lógatni az érmet, mint van de Velde. De nagyon úgy tűnik, hogy a többség úgy van vele, ha valaki megerőszakolt egy gyereket, annak nem jár kitüntetés – még akkor sem, ha valóban kiemelkedően tehetséges valamiben.
Forrás: Vice, Sapiens Fotó: Getty Images
