A nemet mondás művészetét is tanulni kell
Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem a kor nemcsak ráncokat, ősz hajszálakat és pofátlan, tokára telepedő szőrszálakat hozott, hanem némi bölcsességet és határozottságot is.
Ma már nem jövök zavarba, ha valaki felajánlja nekem a legnemesebb testrészét, hanem megkérdezem, miért a nyakán hordja. Nem zavar, ha törtetőnek, keménynek, karrieristának, urambocsá’ kielégítetlennek gondolnak, mert tudom, hogy amit teszek, miért fontos.
De volt idő, amikor úgy hittem, az a fontos, hogy szeressenek és elfogadjanak. Akkor is, ha nekem az egyébként kellemetlen, fáj, vagy túl sokba kerül. Emlékszem például, hogy egyetemista koromban sokszor és sokféle helyzetben éreztem úgy, hogy kedvesnek és alkalmazkodónak lenni kvázi munkaköri kötelességem. Mondtam igent azért, mert úgy hittem, nincs más választásom, hoztam rossz döntéseket azért, hogy mások ne haragudjanak rám, mentem bele helyzetekbe úgy, mert nem tudtam, mi mást tehetnék.
Ennek hatására nyomtak és némítottak el, aláztak meg, hoztak kellemetlen helyzetbe, szorítottak falhoz és nyúlták le pofátlanul az ötleteimet, miközben nekem esélyem sem volt arra, hogy megvédjem magam az idősebb, tapasztalt – és általában férfi – kollégákkal szemben. Voltam nőként olyan, mások által szinte természetesnek tartott helyzetben, amiről mélyen legbelül éreztem, hogy nagyon nincsen rendben.
Mégse léptem ki belőlük. Nem kértem segítséget. Ehelyett azon gondolkodtam, vajon tettem-e rosszat és nem én magam vagyok-e a probléma. Őszintén? Ma már szinte hihetetlen, de akkoriban ez volt a „normális”. A határhúzásnak nem volt még kultúrája, ahogy a mentális egészség megőrzése, vagy a testhatárok érvényesítése sem volt a közbeszéd tárgya. Bőven a metoo, a fehérneműszabály és a második szexuális forradalom előtt jártunk… Szóval tudásom sem volt arról, hogy lehet és hogyan lehet nemet mondani.
Aztán jöttek a kétezres évek, a válás, meg Tova Leigh
Számomra a második tavasz nem a perimenopauzával, hanem a válással érkezett, ugyanis nemcsak a randipiac, hanem a saját belső igényem is kényszerített arra, hogy szembenézzek mindazzal, amit az életről, a nőiségről és a szexualitásról gondolok. Így találtam Tova Leigh író, komika, producer munkásságára is… És a szemléletmódom egyszer és mindenkorra megváltozott.
Tova Leigh izraeli születésű ügyvéd, aki a tárgyalótermeket stúdiókra, közel-keleti lakcímét először londoni, majd lisszaboni otthonra cserélte. Egész estés show-jával bejárta az USA-t és az Egyesült Királyságot, rendszeresen tart önismereti táborokat és tartalomgyártóként, íróként is formálja a közvéleményt. Munkájának középpontjában az anyaság, a negyvenes évek hozta élettani és pszichés változások, valamint a perimenopauzális szakaszba ért nő tudatosan megélt szexualitása állnak. Vérbő humorral, kendőzetlen őszinteséggel, semmihez sem hasonlítható, unikális fanyarsággal beszél mindarról, ami a életben igazán fontos, legyen az jó szex, vagy női önismeret.
Tova ugyanis azt mondja, a bizonytalanság, az ártatlanság és a bocsánatkérés, mint életforma, idővel el kell, hogy múljanak, hiszen ahogy érünk, úgy jövünk rá: jó szexre, megbecsültségre, elismerésre, princess treatmentre és a kamumentes őszinteségre van szükségünk. És ha egy nő mindezt nem kapja meg automatikusan, ott nem (csak) benne van a hiba.
Jó szexre, megbecsültségre, elismerésre, princess treatmentre és a kamumentes őszinteségre van szükségünk
Elég a mellébeszélésből!
Tova népszerűségének oka nemcsak szókimondó humora, hanem az az elsöprő őszinteség is, amivel a nőket érintő kihívásokról beszél. Nem hallgatja el a szülés és a kisgyerekes szülői lét nehézségeit, hangot ad a perimenopauza egyes tüneteinek, rámutat a nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárások kettős mércéjére és a férfiak által generált közbeszéd visszásságaira épp úgy, ahogy a sisterhood jelentőségére.
Videói ráadásul a legritkább esetben készülnek tökéletes frizurával, mindent fedő sminkkel és optimális fényeléssel. Helyette gyakran látjuk melltartóban vagy fürdőruhában, teljesen smink nélkül, vagy hétköznapi, nem is feltétlenül kimondottan előnyös öltözetben. Az író-komika ugyanis pontosan olyan, mint bármelyik nő a szomszéd lépcsőházból: néha ideges és kritikus, máskor kívánatos és szexi. Csak egy dologból van elege: a bullshitekből.
„Észrevetted már, hogy a nők mindig mennyire fáradtak? Bár nem kéne tovább fáradtságnak hívni ezt az állapotot, hiszen a »fáradt« az, amit ikeázás után érzel. Ez a fáradtság inkább olyan, mint mikor titkon arról álmodozol, hogy baleseted lesz és két hétre kómára kerülsz… És végre pihenhetsz” – mondja Tova az anyákat érintő mentális és fizikai terhekről.
Hasonló iróniával mutat rá az egészségügyi ellátórendszer visszásságaira, nevezetesen arra, hogy a sürgősségi ellátásban a férfiak tipikusan nagyobb figyelmet, gyorsabb ellátást, agresszívabb kezelést kapnak és súlyosabb esetekben a túlélési valószínűségük is lényegesen magasabb. (Ami nem feminista pampogás, hanem statisztikai alapokon nyugvó tudományos tény.)
„Épp most jövök az orvosi rendelőből és kiderült, hogy minden furcsa tünet, amit a testemben tapasztalok, valójában csak stressz. Mondtam az orvosnak, hogy a vaginám olyan száraz, hogy frissre csiszolhatnék vele egy asztallapot. Azt mondta, stressz. Megemlítettem, hogy az egyik nap nem jutott eszembe a férjem neve és csak »Nemtalálom«-ként utaltam rá, mert sose talál semmit. Mint kiderült, ezt is a stressz okozza.(…) A múlt héten tüsszentés után bepisiltem és meg kellett győznöm a férjem arról, hogy mostantól valójában így élvezek… Kitalálod? Stressz! Miért van az, hogy ha egy férfi besétál a sürgősségire azzal, hogy belerúgott az ágy sarkába, három nővér ugrálja körül, de ha egy nő megy be és azt mondja, úgy érzi, mintha a méhe legszívesebben a testén kívülre enné magát, az orvos csak annyit mond: »No igen, de próbálta már a kamillateát?!«”
A legjobb, hogy Tova úgy beszél a társadalmi problémákról, hogy abban a negyvenes-ötvenes nők generációjának minden feszültsége és dühe humorosan, nyersen, mégis konstruktívan jelenik meg. Azaz a nők nemcsak milliószám nézik meg, hanem világszerte reagálnak is rá: megosztják történeteiket, kiadják magukból saját frusztrációjukat, párbeszédet generálnak saját mikroközösségükben és szép lassan megváltoztatják maguk körül a világot.
A szex vajon mi?
Ezt a kérdést először kisiskolásként tesszük fel a szüleinknek, aztán kamaszkorunktól kezdve három-ötévente önmagunknak. A válasz gyakran életkor- és élethelyzetfüggő, hiszen a szex lehet szeretkezés, szerelmeskedés, együttlét, bosszúszex, békülős szex, bocsánatkérő együttlét, önigazolás, lazítás, feszültséglevezetés, aktus, dugás, kefélés… Szóval egy csomó minden, ami elsőre talán eszedbe sem jut.
Egy dolog azonban biztos: fiatalon fogalmad sincs, mit csinálsz. Idősödve rájössz, mit szeretsz és mit nem, de nem biztos, hogy jelzed is a partnerednek, pontosan mit és hogyan szeretnél. Hiszen nem akarod megbántani, félsz, hogy rossz néven veszi a jelzéseket, esetleg a fejedhez vágja, hogy miért akarsz még az ágyban is mindent te irányítani. Szóval hallgatsz és legfeljebb befejezed magadnak, ha máshogy nem megy. Később aztán idősödsz, esetleg gyerekeket szülsz és rájössz, hogy a saját szexualitásod elsősorban rólad szól és a jó szex az, amitől leteszed az arcod, egyszerre sírsz és nevetsz, miközben úgy érzed, végre találkoztál istennel.
„Beszéljünk a negyvenesek, ötvenesek szexuális életéről – és nem, nem a misszionárius sötétben, zokniban pózra gondolok” – kezdi egyik legnézettebb videóját Tova. – „Hanem arról, amikor szex után úgy érzed, mintha a melleid tequilában keresztelkedtek volna újra. Mi, nők ebben a korban már köszönjük, nem kérjük az unalmast. (…) Kalandokat akarunk! Nem a bézs ötven, hanem az »Istenem, legális ez egyáltalán?!« ötszáz árnyalatát. Olyan hajós nyaralásokat, amelyeknek egyetlen úti célja van: az orgazmus. (…) Arra vágyunk, hogy felshibarizzanak minket a plafonon lévő ventilátorra, mint egy szexi pinyátát. (…) Már nem érdekel minket a Netflix és chill, csak a »Netflix és fojtogass egy kicsit.« Nem vagyunk törékenyek, hiszen szültünk már gyereket, túléltük a perimenopauzát… Csak nem képzelitek, hogy nem bírunk ki egy kis fenekelést? A legjobb, ha a szexben vannak játékok, kötél, síkosító, egy safeword és persze konszenzus.”
Az eredmény? A nézők egyik fele imádja és piedesztálra emeli, amiért végre kimondja azt, amit mindenki más is gondol. A másik fele pedig ageshamingel, fatshamingel és elmagyarázza, kinek mit kellene gondolnia és hogyan kellene viselkednie, hiszen a »tisztességes asszonyok« nem ilyenek. Továt azonban nem különösebben hatja meg, mit gondol „a falu”:
„Amikor elmondtam, mire vágynak a negyvenes-ötvenes nők a hálószobában, a férfiak egy része zabos lett. Srácok, ebben az életkorban már nem érdekel minket az udvariasság és végeztünk a finomkodással. Már újraépítettük a medencefenekünket, szóval egy kis visszajelzéstől se riadunk meg” – mondja. – „Ráadásul úgy csináljuk, mint egy vérbeli sportkommentátor! Beszéljünk például a technikáról! A legtöbb nő nem arra vágyik, hogy úgy matass összevissza, mint a felfújható reklámbabák az üzletek előtt: összevissza, amerre a szél fúj. Amit mi akarunk, az elköteleződés és kitartás, hogy úgy búgjunk, mint egy Maserati. Arra vágyunk, hogy a szex utáni napon úgy mászkáljunk, mint a ló, amelyik egész héten rodeózott. Hagyjuk a bénázást és az egyujjas piszkálódást! Ez olyan, mintha úgy csengetnél, hogy abban bízol, Jézus nyit ajtót! (…) Legyél kreatív, csapd fel a Káma-szútrát, dolgozz a flexibilitásodon és úgy készülj a szexre, mintha másnap a Cirque du Soleil felvételijére mennél!”
És miközben a nők egy része helyeselve bólogat, Tova nemcsak azt magyarázza a férfiaknak, miért fontos, hogy hallgassanak partnerünk visszajelzéseire és tartsák magukat a tervhez. Hanem közben a nőknek is lehetőséget ad arra, hogy felismerjék:
a szexet lehet, szabad, kell élvezni.
Ehhez pedig nem egy férfi engedélye, hanem a nő önismerete, önfelfogadása, bátorsága, vágya szükséges. (Minden más megjön úgyis, tapasztalat.)
Fotó: Getty Images
