„Ha kamaszkorban vesszük elő a drogprevenció kérdését, rég elkéstünk” – interjú Marjai Kamilla addiktológiai konzultánssal

A szerhasználat kapcsán sok szülő fejében olyan szélsőséges képek jelennek meg, mint a hollywoodi filmek heroinfüggőség-ábrázolása, a „lecsúszott drogos” alakja, holott tudjuk, hogy a fiatalok használata kapcsán nem ez a realitás. Egyáltalán mennyire „látványos”, mennyire egyértelmű a szülő számára, ha a gyereke szerhasználati problémákkal küzd?

Ezek a drámai rémképek olyan szempontból kifejezetten „jó szolgálatot” tehetnek nekünk, hogy amennyiben mérceként használjuk őket, a tőlük való távolság könnyen – bár lehetséges, hogy hamis – biztonságérzetet kínálhat. Ha a serdülő nem felel meg ennek a radikális antieszményképnek, ha nincsenek tűszúrás nyomai a karon, akkor a probléma sem olyan nagy – gondolhatnánk könnyelműen. De semmiképpen sem a sztereotípiákra kell hagyatkozni.

A valóságban a serdülő korosztály kapcsán még csak nagyon ritkán beszélhetünk tényleges függőségről, ez viszont korántsem jelenti azt, hogy ne létezne problémás használat, ami később akár függőséghez is vezethet. Ebben az időszakban leginkább a kísérletezés dominál: gyakran kerülnek elő a kamaszok körében a dohánytermékek vagy a dohányzáspótló eszközök, manapság gyakori például a különböző vape-ek vagy a snüssz használata, de továbbra is népszerű az alkohol, míg az illegális szerek között Európa-szerte a marihuána emelkedik ki. Fontos látni, hogy ezeknek a kísérletezéseknek, próbálgatásoknak nem feltétlenül van bármiféle látható jelük a külvilág előtt, és nem minden kísérlezető szerhasználat torkollik függőségbe. Ezzel együtt minden szerhasználó serdülő profitálhat egy jó szándékú felnőtt figyelméből, támogatásából.

Máris felsoroltál jó néhány szert. Magyarországon a szegregátumok kapcsán gyakran merülnek fel a dizájnerdrogok körüli problémák, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gazdagabb fővárosi kerületekben inkább a szülők gyógyszereit lopják el a kamaszok, sőt, akár már gimnáziumokban is jelennek meg úgynevezett keménydrogok.

Igen, nem is olyan régen egy második kerületi elitiskoláról derült ki, hogy az egyik osztály egy klikkje a kerület egyik terének zugosabb részeiben rejtett el illegális szert, és oda jártak ki délutánonként használni.

A szerválasztásnak valóban van egy szociológiai vetülete is, ilyen módon a szegregátumokban látható dizájnerdrog-krízis egy nagyon sajátos probléma, hiszen itt a használatot nem a rekreációs szándék, hanem a teljes kilátástalanságra válaszként adott eszképizmus vágya motiválja. Ez nagyon más, mint amikor egy 15-16 éves, jobb szocioökonómiai státuszú fiatal a fővárosban elkezd kísérletezni szerekkel. Ha nincs halvány ígérete sem egy élhető jövőnek, akkor a felejtés az egyedüli válasz, ezt pedig könnyű megoldásként, de súlyos áron kínálják az új pszichoaktív szerek.

A különböző nyugtatók, szorongásoldók sok háztartásban jelen vannak, viszonylag könnyen hozzáférnek a kamaszok, és persze Magyarországon adja magát a rendkívül magas társadalmi elfogadottságnak örvendő alkoholfogyasztás is… Bár első látásra ezek ártalmatlanabb szereknek tűnhetnek, itt is létre tud jönni egy túlhasználat, ami már komoly gondokat okozhat. Látjuk ezt például a snüssznél: ezzel az ínyre helyezhető, enyhén stimuláns hatású nikotinpárnával relatíve rövid idő alatt nagy mennyiségű nikotin szívódhat fel, ami akár nikotintúladagolást is okozhat. Vagyis a szer nem önmagában kockázatos, a dózis, a használat módja és a használót körülvevő környezet is meghatározó lehet.

Marjai Kamilla pszichológus, addiktológiai konzultáns

Most beszéljünk egy kicsit a használat mögötti motivációkról. Említetted, hogy a kamaszkor természetes módon a kísérletezés időszaka, ami önmagában még nem jelent problémát. Milyen tényezők teszik sérülékenyebbé a fiatalokat, vagyis min múlhat, hogy egy kipróbálásból hosszú távú, problémás használat lesz?

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor azt mondhatjuk, hogy leginkább a kamasz körüli védőháló válhat meghatározóvá. A biztonságot jelentő, stabil bizalmi kapcsolatok erős protektív faktort jelentenek, ezzel szemben rengeteg szorongást élhet meg az a fiatal, aki nem részesül társas támogatásban. Kutatásokból azt látjuk, hogy már egyetlen bizalmi személy jelenléte is nagyon fontos védelmet jelenthet a környezeti ártalmakkal szemben.

Ennek kapcsán érdemes lehet beszélni a prevenció kérdéséről is: teljes illúzió azt gondolni, hogy elegendő, ha elmagyarázzuk a serdülőknek, hogy az egyes szerek mennyire veszélyesek. Ha csupán ennyit teszünk, és csak serdülőkorban vesszük elő a prevenció kérdését, akkor már rég elkéstünk. Mindeközben az az óvodapedagógus, aki a bugyiszabályt tanítja 4-5 éves gyerekeknek, talán nincs is tisztában vele, hogy milyen fontos drogprevenciós munkát is végez, hiszen a saját testem integritása, a határaim kijelölésére való képesség itt is kulcsfontosságú elem. Csakúgy, mint a bullying elleni fellépés. Ez mind-mind olyan kérdés, ami összefügg a szerhasználattal és a szerabúzus megelőzésével.

Szülőként valószínűleg nem mindig könnyű átlátni, hogy a gyerek szerhasználata mennyire problémás. A régi prevenciós iskolák előszeretettel kommunikálták, hogy aki egyszer kipróbálja a füves cigit, az szinte azonnal elindul a lejtőn. Mi ezzel szemben a valóság?

Az úgynevezett kapudrogelmélet valóban erősen megkérdőjelezhető. Ha azt nézzük, hogy hány ember lett heroinfüggő azok közül, akik valaha beleszívtak egy füves cigibe, akkor az derül ki, hogy a kipróbálók csekély hányada jut el a végletekig. Ha viszont azt kérdezzük, hogy milyen illegális szerrel kísérleteztek kezdetben a heroinfüggők, akkor valóban sokan a marihuánával próbálkoztak először. De azt semmiképpen nem lehet kijelenteni, hogy ha beleszívtam egy füves cigibe, akkor aranylövésbe fogok belehalni. Ezt mondani egy drogprevenciós foglalkozáson nemcsak kontraproduktív, de egyenesen nevetséges.

Sokkal fontosabb prevenciós cél manapság megpróbálni kitolni a kipróbálás életkorát, illetve féken tartani a kísérletező szerhasználatot, hogy ne torkolljon szerabúzusba. Ehhez nagyon sokat segít, ha képesek vagyunk szülőként – bármennyire is nehéz – megőrizni valamiféle kíváncsiságot a kamasz indítékai felé, feltenni a kérdést, hogy mit ad neki az adott szer? Az erre adott válasz nagyon beszédes lehet arra vonatkozóan, hogy lehet-e hosszú távon is funkciója a szernek a gyerek életében. Sajnos nincsen zsinórmérték arra vonatkozóan, hogy mikor „ijedjen meg” a szülő, de az talán vízválasztó lehet, ha valamiféle funkcióromlást érzékelünk akár az iskolai teljesítmény, akár a társas kapcsolatok, akár a hangulatok, aktivitás, sőt a biológiai funkciók teljesülése terén.

Külföldön sokszor látunk inkább ártalomcsökkentő hozzáállást a szerhasználat körül: vannak például olyan bulik, ahol a fiatalok bevizsgáltathatják az illegális szereket. Ezzel szemben Magyarország az elmúlt években szigorú drogellenes narratívát vitt, még a tűcsereprogramokat is ellehetetlenítve. Mennyire volna fontos az ártalomcsökkentő programok adaptálása?

Először is érdemes leszögezni, hogy tévhit, hogy az ártalomcsökkentő hozzáállás a droghasználatot támogatja. Ezek a módszerek borzasztóan hasznosak lehetnek annál a használói rétegnél, akik még nem találták meg a motivációt arra, hogy letegyék a szert, hiszen rengeteg egészségügyi és más természetű problémát meg tudunk előzni velük. A vízosztás megmenthet a dehidratációtól, az óvszerosztás komoly nemi betegségeket, nem kívánt terhességeket és traumát jelentő abortuszokat előzhet meg. Ez már pusztán közgazdasági szempontból is előnyös, hiszen a döntéshozók komoly egészségügyi költségeket spórolhatnak meg ezzel a személettel.

De az alacsony küszöbű ellátási formák abban is sokat segíthetnek, hogy a fiatalok megérezzék a segítő szándékot az ellátórendszer felől: ebből szárba szökkenhet egy olyan bizalom, motiváció, ami akár a magas küszöbű ellátások felé is elmozdíthatja őket. Ez nem deklarált célja az ilyen szolgáltatásoknak, de akár ez is bekövetkezhet. Épp ezért borzasztóan fontos lenne, hogy a helyi értékén kezeljük ezeket a szolgáltatásokat.

Mindig nehéz kérdés, hogy miként lehet megszólítani a fiatalokat ebben a témában. Az elmúlt években Magyarországon sok civil kezdeményezés született, sokan próbáltak játékosabb megközelítésekkel – például szabadulószobával, társasjátékokkal – elérni a kamaszokat. Mit látszik, milyen módszerek bizonyulnak a leghatékonyabbak?

A történelemben már számos alkalommal láthattuk, hogy a szigorú tiltás csak a kreatív megoldásoknak kedvez – gondoljunk például az amerikai alkoholtilalom esetére. Azt tehát tudjuk, hogy a tiltás a maga kizárólagosságában nem járható út. A jövő prevenciójának talán legfontosabb kérdése, hogy milyen csatornákon keresztül lehet elérni a fiatalokat, hogy mi az a nyelv, amivel hatékonyan megszólíthatjuk őket. 

Ehhez nagyon jó lenne, ha az addiktológiai szakma képviselői összefognának generációkutatókkal, akár marketingszakemberekkel, hiszen addiktológiai szakemberként hiába tudom, hogy mi az az üzenet, amit át kellene adnom, ha nem találom meg hozzá a jó csatornát. Ne legyenek illúzióink: mi, felnőttek csak turisták vagyunk az alfa generáció, de még a Gen Z világában is, minél több kíváncsisággal fordulunk feléjük, annál jobban megérhetjük őket.

Nagyon jó kezdeményezés volt például, amikor a ráckeresztúri tinirehabon kötélpályát építettek a felépülő kamaszoknak. Valószínűleg ha én keresztszemes hímzőszakkört indítanék tizenéveseknek prevenciós célzattal, nem sokra mennék vele, nem találnék bele a korosztályos érdeklődés középpontjába. Azokat a területeket kell megtalálnunk, amik valóban érdeklik a tiniket, és ezekbe kell beépítenünk az addiktológiai módszertanokat.

Kiszálló drogprevenciós kártyajáték

Az azóta világszerte ismertté vált izlandi modell a szabadidő strukturálásával, iskola utáni sport- és kreatív programok biztosításával fékezte meg a helyi fiatalság egyre aggasztóbb szerhasználati problémáit. 

Először is érdemes hangsúlyozni, hogy Izlandon állami támogatással ingyenesen elérhetővé tették a fiatalok számára ezeket a lehetőségeket, méghozzá úgy, hogy legyen bőven alternatíva a kamaszok számára. Ennek hatására megnőtt a fiatalok sportaktivitása és csökkent a szerfogyasztásunk. Szintén fontos mozzanat, hogy a szülőket is intenzíven bevonták a programba: szülői közösségeket alakítottak az iskolán belül, szorosabbra fűzve a családok és intézmények közötti viszonyt. Emellett fontos szankció volt még a kijárási tilalom, amivel nem egyszerűen azt szabályozták, hogy a fiatalok számára legyenek fékek az éjszakai életben, hanem a családon belül együtt töltött időt is facilitálták általa. A tiltás azonban önmagában véve aligha lett volna elegendő.

Dr. Harvey Milkman amerikai pszichológiai professzor hosszas kutatások után, az adott közösségre adaptálva dolgozta ki azt a komplex módszertant, ami a természetes örömforrások, így a sport, a kreatív hobbik kiaknázását támogatja. Ez az izlandi prevenció egyik tartóoszlopa. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy mindez egy az egyben átültethető lenne mondjuk Magyarországra. Talán inkább azt a következtetést érdemes levonni ebből, hogy nálunk is nagy szükség volna a különböző szektorok – szociális ellátórendszer, egészségügy, iskolák, családok – szorosabb együttműködésére, és a tudományos igényességű, nagymintás kutatásokra, hiszen ezek alapján tudunk majd valóban működő módszertanokat kidolgozni.

Modern életünk modern problémákat is hozott a kamaszok életébe: új viselkedéses függőségek terjedését látjuk az okostelefon-használat vagy akár a számítógépes játékok kapcsán. Rengeteg szülő számára nehéz kérdés, hogy hogyan vezesse be ezeket az eszközöket a gyerek életébe, és hogyan szabályozza a használatukat – mi a szakmai álláspont ezen a téren? 

Az ajánlások leginkább kisgyerekkorban egyértelműek: 18 hónapos alatt semmi képernyőidőt nem javasolnak a gyerekeknek, és 18–24 hónap között is csak a lehető legminimálisabbat és azt is kizárólag felnőtt felügyelet mellett. Kettő és öt év között érdemes napi egy órában maximalizálni a kütyükkel töltött időt, és ekkor is fontos a minőségi tartalom.

Az óvodáskor után már nincsenek ilyen szigorú szabályok, de ott is rengeteget számítanak a körülmények, és továbbra is jó, ha a képernyőidő nem egy magányos tevékenység és nem „digitális bébiszitterként“ használjuk az eszközöket. Azt is fontos látni, hogy nem ördögtől való, ha a gyerek unatkozik, nem kell mindig valamit a kezébe nyomnunk, hiszen az unalomból rengeteg kreativitás tud kibomlani. Ezzel együtt a telefon is lehet eszköz a közösen együtt töltött időben, de ennek előfeltétele, hogy mi is aktívan jelen legyünk. Ezzel együtt azt gondolom, illúzió azt gondolni, hogy visszafordulhatunk a digitális korból, ez nem életszerű és nem is előremutató – itt kell megtalálnunk a jó utakat, az úgynevezett mindful képernyőhasználat lehetőségeit.

A marihuána még mindig népszerű a fiatalok körében, de a vape-ek is komoly problémákat okozhatnak

Mik azok a jelzések, amikből szülőként sejthetjük, hogy valamilyen szerhasználati probléma állhat a háttérben? 

Ha nem derül ki konkrét szerhasználatra utaló jel, akkor inkább általános változásokból következtethetünk, ugyanakkor fontos látni, hogy nincs olyan serdülőkori megnyilvánulás – még a legszélsőségesebb megnyilvánulások sem – amik egyértelműen igazolnák a szerhasználat gyanúját. Az indokolatlannak tűnő hangulatváltozások, a megváltozott érdeklődés, aktivitás, iskolai teljesítmény árulkodó lehet, ahogyan a kapcsolatok megszűnése vagy kicserélődése is. Ezekkel kapcsolatban épp az a nehéz, hogy önmagukban akár a kamaszkor természetes velejárói is lehetnek, de a hatásukra felébredhet egy sejtelem a szülőben, aminek mentén tovább tudunk gondolkodni a gyerekünkről.

És mit tegyen a szülő, ha észrevette, hogy valami baj van?

Nincsenek egy az egyben alkalmazható szabályok, de az biztos, hogy azzal nem fog mellényúlni a szülő, ha kérdez, ha nyíltan kiteszi az asztalra a helyzetet. A tabusítás, a téma kerülgetése kevésbé szerencsés megoldás, hiszen ha valóban probléma van, akkor egy ponton érdemes lesz ellátogatni egy szakemberhez – és ott a gyerek jó eséllyel így is, úgy is heves ellenállást fog majd tanúsítani. Ilyenkor abszolút benne van a pakliban, hogy az első néhány alkalommal nem történik érdemi haladás, mert a gyerek megmakacsolja magát, nem akar beszélgetni. Ez teljesen normális. Ebben a helyzetben már az is nagy eredmény, ha a fiatal nem fordul ki az ajtón, hiszen így a szakembernek is lehetősége van kialakítani a kapcsolódást. Ebben a helyzetben egyébként a szülő perspektívája is megjelenhet, lehet transzparensen mutatni az aggodalmunkat, lehet kommunikálni a kérdéseinket, miközben persze jó biztosítani a gyereket a támogatásunkról. A határtartást sem kell feladni, a következetesség biztonságot nyújt a gyermeknek, még akkor is, ha a serdülő ellenségként tekint bárminemű szabályra, keretre, határra.

Ez az időszak a kamaszok életében a leválás normatív krízise, amikor természetes módon keresik az identitásukat, próbálnak leválni a családjukról. Magyarul borzasztóan nehéz lehet megtalálni hozzájuk az utat. Épp ezért sokat segíthet, ha lehetőséget adunk a gyerekünknek, hogy ő formálja a narratívát, és aktív alakítója lehessen a saját életének és a problémái kezelésének. Szülőként nagyon idegesítő lehet egy újabb K-pop számot meghallgatni vagy egy számunkra értelmezhetetlen Tik-Tok tartalomra akár egyetlen másodpercet is elpazarolni, de ha a gyerek így ad meghívást a saját világába, az kitüntetett kapcsolódás a szülő irányába.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább

Mire innen kijutsz, nem akarsz majd drogozni

A XIII. Kerületi Prevenciós Központban megnyílt a világ első függőség témájú szabadulószobája, ami a bevettnek számító elrettentés helyett inkább játékos prevencióval igyekszik hatni.