- Lakossági bejelentések ezrei miatt kezdett nyomozni Erin Brockovich az MI-adatközpontok után.
- Egyetlen óriási létesítmény naponta akár 19 millió liter vizet is felhasználhat.
- Brockovich nem a mesterséges intelligenciát akarja megállítani, hanem az átláthatatlan beruházásokat.
Elég kimondanunk Erin Brockovich nevét, és máris Julia Robertset látjuk magunk előtt magas sarkú cipőben, szűk miniszoknyában és olyan elszánt arckifejezéssel, amelyből pontosan tudjuk: valaki itt nagyon meg fogja bánni, hogy lebecsülte ezt a nőt. A 2000-ben bemutatott film hősnője nem kitalált karakter volt. Az igazi Erin Brockovich jogi végzettség nélkül segített leleplezni, hogy egy amerikai energiavállalat mérgező anyaggal szennyezte egy kaliforniai kisváros ivóvizét.
Az ügy végül 333 millió dolláros kártérítéssel zárult, Brockovich pedig a környezetvédelmi küzdelem egyik legismertebb alakjává vált. Azóta is rengeteg ember keresi meg olyan problémákkal, amelyekkel egyedül képtelen lenne felvenni a harcot.
Nemrég azonban feltűnt neki valami. Egyszerre harminc levél érkezett hozzá ugyanabból a kisvárosból. A lakók ezúttal nem mérgező vegyszerekre panaszkodtak. Azt akarták tudni, hogyan történhetett meg, hogy szinte a semmiből egy hatalmas AI-adatközpont jelent meg az otthonuk közelében.
Néhány nappal később már az Egyesült Államok mind az ötven államából érkeztek hasonló üzenetek.
Erin Brockovich szerint ez Hinkley a köbön
A mesterséges intelligenciáról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mintha valami megfoghatatlan dolog lenne, amely valahol a digitális térben lebeg. Beírunk egy kérdést, néhány másodperccel később pedig megkapjuk a választ. Nem látjuk a mögötte dolgozó számítógépeket, nem halljuk a hűtőrendszereket, és főleg nem gondolunk arra, mennyi víz és elektromos energia fogyott el közben.
Pedig a mesterséges intelligencia nagyon is fizikai világban létezik. Óriási csarnokokban sorakozó szerverek működtetik, amelyek rengeteg hőt termelnek, ezért folyamatosan hűteni kell őket. Az ehhez szükséges adatközpontok pedig egyre gyorsabban nőnek ki a földből.
Brockovich szerint a helyzet a kaliforniai Hinkleyben történtek felnagyított változatára emlékeztet. Nem azért, mert máris bizonyított lenne, hogy az adatközpontok mérgezik az embereket, hanem azért, mert a helyiek sokszor csak akkor értesülnek a döntésekről, amikor a beruházás már megkapta az engedélyeket, vagy az építkezés el is kezdődött.
Holott ezek a létesítmények nem éppen láthatatlanok. Hatalmas területeket foglalhatnak el, új vezetékekre, elektromos alállomásokra és közműfejlesztésekre van szükségük, működésük pedig éjjel-nappal tartó zúgással járhat.
A lakók mégis újra és újra ugyanazt kérdezik: miért nem szólt nekik senki?
Már közel tízezren jelentkeztek nála
A Google adatközpontja Ausztriában (Forrás: Unsplash/Florian Haider)
Brockovich és csapata létrehozott egy folyamatosan frissülő amerikai adatközpont-térképet. Ezen nemcsak a már működő, épülő vagy tervezett létesítmények láthatók, hanem azok a települések is, ahonnan lakossági panaszok érkeztek.
2026. szeptember 10-ig 9580 bejelentést rögzítettek, összesen 2423 különböző amerikai körzetből. Texas vezeti a listát, de Pennsylvaniából, Georgiából, Ohióból, Indianából és Michiganből is több százan fordultak az aktivistához.
A bejelentések elemzése szerint a legtöbb embert a vízfogyasztás aggasztja. Ezt követi az elektromos hálózat terhelése, az esetleges egészségügyi hatások, az élővilág pusztulása és a zaj.
Ez azért is beszédes, mert az AI körüli nyilvános vita eddig leginkább arról szólt, elveszi-e majd a munkánkat, hihetünk-e a válaszainak, vagy milyen veszélyeket jelenthet a gyerekekre. Közben jóval kevesebbet beszélünk arról, hogy a technológia működtetéséhez szükséges infrastruktúra mit vesz el a valódi, kézzel megérinthető világból.
Miért kell ennyi víz egy számítógépnek?
A legnagyobb adatközpontok egyetlen nap alatt akár ötmillió gallon, azaz közel 19 millió liter vizet is felhasználhatnak a berendezések hűtésére. Ez nagyjából ötvenezer ember átlagos napi vízfogyasztásának felel meg.
Önmagában is nehéz felfogni ezt a mennyiséget. Még nyugtalanítóbb azonban, hogy a The Guardian elemzése szerint a tervezett amerikai adatközpontok kétharmada olyan területeken épülhet meg, amelyeket már most is érint a szárazság.
Itt pedig már nem valamilyen távoli, elméleti klímavédelmi vitáról van szó. Hanem arról, mi történik, ha ugyanarra a vízre tart igényt a lakosság, a mezőgazdaság és egy több milliárd dolláros technológiai beruházás. És arról is, kinek az érdekei kerülnek majd előre, amikor nem jut mindenkinek elegendő.
Brockovichhoz olyan beszámoló is érkezett, amely szerint egy helyi lakos havi vízszámlája 22 dollárról 350 dollár fölé emelkedett. Egyetlen történet természetesen nem bizonyítja, hogy minden drágulásért az adatközpontok felelnek. Arra viszont tökéletesen rávilágít, miért érzik úgy a közelükben élők, hogy a döntések következményeit nekik kell viselniük, miközben beleszólást alig kapnak.
A zajt nem lehet kikapcsolni
A víz és az elektromos energia csak a probléma egyik része. Az adatközpontok hűtőberendezései, generátorai és alállomásai folyamatos alapzajt kelthetnek. Nem hangos csattanásokról van szó, amelyek után ismét csend lesz, hanem állandó búgásról, zúgásról és sziszegésről.
Napközben talán még elnyeli a forgalom és a hétköznapi élet. Éjszaka azonban nincs hová menekülni előle.
Az érintett lakók alvási nehézségekről, eltűnő madarakról, megváltozó tájról és csökkenő ingatlanértékekről írnak. Mások arra panaszkodnak, hogy a termőföldek és természetes élőhelyek helyén szinte egyik napról a másikra jelennek meg a hatalmas, ablaktalan épületek.
A legnagyobb felháborodást mégsem mindig maga a beruházás váltja ki, hanem az, ahogyan megszületik róla a döntés. Brockovich szerint előfordul, hogy a fejlesztők titoktartási megállapodást kötnek a helyi vezetőkkel, miközben a lakók csak hónapokkal később tudják meg, mi készül a szomszédságukban.
Amikor pedig egy önkormányzat a tiltakozások hatására mégis megpróbálja leállítani vagy elhalasztani az építkezést, hatalmas kártérítési perekkel találhatja szemben magát. Nehéz egyenlő felek küzdelméről beszélni, amikor az egyik oldalon egy kisvárosi közösség, a másikon pedig a világ leggazdagabb technológiai vállalatai állnak.
Erin Brockovich nem akarja kikapcsolni a mesterséges intelligenciát
Könnyű lenne Brockovich új küzdelmét úgy bemutatni, mintha egy modern kori gépromboló háborút indított volna a mesterséges intelligencia ellen. Csakhogy erről szó sincs. Ő maga is használ MI-eszközöket, és pontosan tudja, hogy ezt a technológiát már nem lehet visszatuszkolni a palackba.
Nem is ezt akarja.
Azt követeli, hogy a vállalatok ne építhessenek ekkora létesítményeket anélkül, hogy előtte pontosan felmérnék azok víz-, energia-, zaj- és környezeti hatását. Hogy a terveket ne titoktartási szerződések mögött készítsék elő. Hogy a helyi lakosok ne akkor szembesüljenek a döntéssel, amikor már megérkeztek a munkagépek. És hogy a mesterséges intelligencia valódi árát ne azok fizessék meg, akiknek a beruházások hasznából szinte semmi sem jut.
Az ügy ráadásul már rég nem csak Amerikáról szól. Ausztráliából, Indiából, Skóciából és Írországból is keresték Brockovichot. Európában ugyancsak egyre sürgetőbb kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni az adatközpontok növekvő energiaigényét a klímacélokkal és a helyi közösségek érdekeivel.
Harminc évvel ezelőtt Erin Brockovich egy kisváros szennyezett vizén keresztül mutatta meg, milyen könnyű elhallgattatni azokat, akiknek nincs pénzük, jogi csapatuk és politikai befolyásuk. Most egy jóval nagyobb és bonyolultabb rendszerrel áll szemben.
A kérdés azonban lényegében ugyanaz maradt: ki dönthet a vizünkről, a földünkről és az életünkről, ha azokból valaki másnak óriási haszna származik?
Forrás: The Independent, The Guardian, fotó: Getty Images, Unsplash
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
