Gyere velem vidékre: nagyvázsonyi hóvirágok

2018. március 23. |

Itt a tavasz, a hóvirágok, a hó alól előtűnő várromok és a kiránduló idő. Gyere velem Nagyvázsonyba!

Mindig nagyon várom a tavaszt. Nem csak azért, mert hosszú távon nem bírom a hideget és a sötétet, meg persze, mert akkor van a szülinapom, de hiányzik a természet is. Bár a téli tájnak is megvan a maga bája, számomra a mínusz fokok igencsak behatározzák a kint tartózkodás szűkös, időbeli kereteit.

Gyerekkoromban rengeteget kirándultunk, nyakunkba vettük a családot és a barátokat – vagy éppen ők minket-, és nekivágtunk a Veszprém közeli erdőknek, amint jött a jó idő, megtermett a medvehagyma, vagy éppen elmúlt a nyári kánikula, és magára hagyhattuk a Balaton partot. A barátom, Csabi is nagy túrázó, bár vele nem mindig tudok lépést tartani, a többnapos erdélyi Bear Grylls túlélőtúráit inkább kihagyom, de tíz-húsz kilométeren belül, a Bakony ismerős tájain még komfortosan mozgok. Azt pedig már említettem, hogy egy jó bakancs nem csak a kirándulás élményét dobja fel, de meghozza az ember kedvét is, hogy minél többet tesztelje a vadonban.

Ugyan az időjárás nem tett eleget a tavasz minden feltételének, de anyával és Csabival úgy döntöttünk, megkezdjük a túraszezont egy nagyvázsonyi kirándulással.

Nagyvázsony Veszprémtől nagyjából fél óra autóútra fekszik Nemesvámoson és Tótvázsonyon keresztül. A körtúra a helyi temető mellől indul, mindent kitábláztak a községen belül és kívül, ezért szinte lehetetlen eltévedni. Azóta sem tudom, hogy az erdei manó, aki megjelent nekünk, tulajdonképpen segítő vagy valami egyéb, komisz szándékkal próbált minket más útra terelni. Sáros csizmában, kalappal a fején bukkan fel egy fa mögül, és bajszát billegtetve, félig érthetően, félig -váltig állítom- manónyelven igyekezett elmagyarázni, hogy miért is tartunk rossz fele. Mondandóját pedig úgy tűzdelte tele történelmi kiegészítésekkel, mintha Szent Ilona maga mesélte volna el neki, hogy hogyan járt át ide a mezőn keresztül imádkozni. Aztán tovább állt. Valószínűleg csak a sáros, cupákos kitérőtől akart minket megkímélni.

Kinizsi lába nyomán

Az első állomásunk a pálos kolostor volt, amiből mára leginkább csak a templom hajójának végfala marad meg. Az egykori termeket fű borítja, a tégláit régen elhordták az ott élők, de a helynek még mindig van valamiféle romantikus atmoszférára, ahogyan átsüt a fölé boruló fák ágain és a még meglévő ablakain a kora tavaszi napfény.

A monda szerint a kolostort Kinizsi Pál egyik török rabjának váltságdíjából emeltette, hogy a családnak legyen saját temetkezési helye. Kinizsit valóban ide is temették, de sírját azóta feltárták, sírköve a túra utolsó állomásán, a Kinizsi-várban tekinthető meg. Később az épület aztán a hasonló kolostorok sorsára jutott, felrobbantották, nehogy török kézre kerüljön.

Ilona és a kápolna

Az utunk egy ideig az erdőben folytatódott, ahonnan egy völgybe futó domboldalba értünk ki. Havas ösvény vezetett vissza a fák közé. Az avarból a tavasz közeledtének félreérthetetlen jelei, hóvirágok dugták ki a fejüket. Mellettünk halkan csobogó patak kanyargott.

A Szent Ilona kápolnából – igen, az a Szent Ilona, akivel a manónk meghitt barátságot ápolt jó hétszáz évvel ezelőtt – szintén csak az épület alapjai maradtak meg, de leleményes kirándulók úgy gondolták, hogy a szélvédett hely tökéletesen megfelel tűzrakás szempontjából.

Az egykori Tálod falu templomának építését a 13. századra teszik, ami akkor válhatott az enyészetévé, amikor a helyi lakosság a törökök elől menekülve a természet kezére adta. A romokra csak 1970-ben találtak rá.

Rejtőzködő kolostor

Tálodnak nem csak kápolnája, a nagyvázsonyiéhoz hasonló kolostora is volt. Mivel az erdő szinte teljesen birtokba vette az egykori épületet, és a hóvirágos földhalmokban nehéz falakat és termeket felfedezni, a Kinizsi-forrás kőmedencéje lehet árulkodó jel, hogy jó helyen jársz.

A Szent Erzsébet tiszteletére emelt kolostornak hozzám hasonló halandó csak a főfalát fedezheti fel, de sok láthatatlan izgalmat is rejthet a környék, fiatal régészek kis csoportja méregetett mindenféle eszközökkel a fák között, amikor odaértünk. A faluba az erdőn, majd szántóföldek mentén vezetett vissza a faluba az út. Itt már azért előkerültek az energiapótló Balaton szeletek.

A Kinizsi rezidencia

A közel 10 kilométeres körtúra utolsó állomása a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, ami sokkal jobb állapotban maradt fent, mint a kolostorok, főtornyát már a faluból látni lehet, nyaranta várjátékoknak is helyet ad. A falakon épp török ruhába bújt színészek masíroztak, hogy későbbi szerepükre hangolják magukat.

Nem tudom, hogy ki hogyan áll a szerencsével, én mostanában elég cudarul. Aznap, amikor érkeztünk, a vár egyetlen lakója, a póniló, akit vagy tényleg Borsónak hívtak vagy az én hányattatott, háziállat után vágyakozó elmém nevezte el így, nem volt otthon. A várhíd alatt úszkáló aranyhalakkal vigasztalódtam.

Azért be kell vallanom, hogy nem hagyott el teljesen a szerencsém. A várba a teljes árú belépő 990, a kedvezményes pedig 690 forint azoknak, akik nem találkoznak a pénztárban egy igen kedves középiskolai osztálytársukkal, akinek nem csak az általa felajánlott kedvesség miatt örültem végtelenül, hanem azért is, mert rádöbbentett, hogy a sanyarú gimnáziumi évek ellenére még minig van, akit jó váratlanul látni az osztályból.

A berendezett termekkel tarkított, három emeletes torony legtetejéről az egész vidékre rálátni, viszont a felfele vezető út a klausztrofóbiával és tériszonnyal küzdők idegzetét biztosan kikezdi. A vár valóban Kinizsi rezidenciája volt, aki Mátyás királytól kapta otthonául, miután vitézül helyt állt a török ellen vívott csatákban.

A nagyvázsonyi körtúra az olyan hasonszőrű kirándulóknak lehet remek hétvégi program, akik már nagyon hiányolják a természet közelségét, szeretik a hóvirágokat, a múltból itt ragadt szellemeket és a barátságos távolságokat.

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás