Debrecenbe eddig többnyire csak hazajártunk Csabi szüleihez, Ibolya nénihez és Laci bácsihoz, és ezek a hétvégék a családlátogatás miliőjében teltek borozgatós beszélgetésekkel és óriási vasárnapi ebédekkel. Egyszer egyetemi feladattal masíroztam ki a Hortobágyra, és megpróbáltam interjút készíteni egy mérhetetlenül szűkszavú pásztorral a Kilenclyukú híd tövében, sőt egy csikóst is sikerült szóra bírnom egy istállóban, akkor azonban még főként a pálya nehézségeivel ismerkedtem, és olyan örökérvényű dolgokat tanultam, mint hogy minden esetben ellenőrizni kell, hogy be van-e kapcsolva a diktafon. Ez a hétvége viszont más volt, mint a többi, ugyanis a fejünkbe vettük, hogy megkeressük az alkonyatkor a rónán gyülekező darvakat, amiket csak ilyenkor, ősszel látni.
A vándor darvak
A daru a Hortobágyi Nemzeti Park jelképe. A madarak iránt érzett különös vonzódásom miatt már ettől a ténytől is izgalomba jöttem, attól meg pláne, hogy ezek a gyönyörű állatok ősszel érkeznek meg a Hortobágyra és egészen november végéig minden alkonyatkor csapatba verődnek a pusztán. Már csak elképzelni is maga a giccsmennyország – persze én elég szentimentális vagyok ahhoz, hogy meglássam ennek a képnek a mélységeit is. A nemzeti park válogatott vigasságokat és túrákat rendez az esemény alkalmából, de ha a természetről van szó, én ragaszkodom ahhoz az idejétmúlt elképzeléshez, miszerint a Földanya energiáit csöndben, nyugalomban és viszonylagos magányban lehet a legjobban élvezni.
Októberben bizony már korán sötétedik, ezért hat órakor beültünk a kocsiba és nekivágtunk a Hortobágynak. Megtanultam már, hogy néha bármennyire is nehéz, nem szabad semmit sem görcsösen akarni, mert az biztosan nem jön össze. (Így égette már meg fodrász hajsütővassal az arcomat egy fontos esemény előtt.) Szóval fennhangon nyugtattam Csabit – de főleg magamat -, hogy akkor sincs semmi baj, ha nem találjuk meg a darvakat, mert hát mekkora esélyünk van arra, hogy egy ilyen hatalmas területen szembe fussunk velünk éppen a forgalmas út mellett?
Először csak néhány madarat pillantottunk meg az égen. A nap ekkor billent át a horizonton, tehát egyértelműen alkonyodott. Aztán egyre többen és többen lettek. Egy belvizes terület mellett álltunk meg, és ahogyan feléjük szakadtunk, a darvak mind felreppentek. Tudom, elég giccsesen hangzik, de az ember azért nem mindennapi izgalom tölti el, amikor – bár rosszul tudok becsülni – több ezer daru húz el a feje felett. Murphy törvénye szerint ebben a pillanatban le is merült a fényképezőgép.
Séták őszi napfénnyel és melegházzal
Bár vannak ötleteim a téli hétvégékre, kicsit aggódva várom a mínusz fokokat és a csupasz erdőket. Ezért értékelem különösen a napfényes őszi délutánokat. A tompa, narancssárga fényben ilyenkor amúgy is minden sokkal szebb. Csabi és Ibolya néni sokszor futnak együtt reggelente a Nagyerdőben, és bár alkalomadtán én is hódolok ennek a sportnak, nálam a hétvége a délelőttel kezdődik. Ezért Csabival mi csak egy rövid sétát tettünk a parkban. Valószínűleg birtokba vettem volna a szuperszínes és szuperbájos fa játszóteret, ha jó pár évvel előbb érkezünk, vagy ha nincs olyan sok gyerek és őket pásztázó szülői szempár.
Kezdek élni a gyanúval, hogy a vidékjárásom során függője lettem az arborétumoknak és a botanikus kerteknek. Lehet, hogy Debrecennek nincsen vára – Veszprémmel ellentétben, ugye -, de botanikus kertje az van. Mégpedig kettő is. Mi most a Debreceni Egyetemét választottunk. Ha ide jártam volna iskolába, valószínűleg még mindig az első évemet próbálnám elvégezni, és nem azért, mert nem értek az orvostudományhoz, vagy mert a vér puszta gondolatától is rosszul vagyok, hanem azért, mert a kampuszon tájékozódni kalandosabb, mint a Roxfortban. Egy ideig – miután elmentünk a fül-orrgégészet és a nőgyógyászat irányába mutató tábla mellett – valóban kételkedtem abban, hogy jó helyen járunk, de végül megtaláltuk a kovácsoltvas kaput. Az egyetem botanikus kertje egészen kicsi, mégis hangulatos a tölgyfákkal, a kis tóval és az avarban szaladgáló mókusokkal. Még néhány virágot is nyakon csíptünk. A melegházában olyan sok a zöld, hogy a banánlevelek elől elhajolva jutottunk csak végig a szűk folyosóján, de talán éppen ezért lett az egyik kedvencem. A növényeket locsoló nénitől, a sarokban felejtett bádogkannától lesz olyan meghitt a kert, mintha valóban valakinek a hátsó kertjébe tévedtünk volna.
A séta után a Vintage World kávézóban szmúsziztunk egyet. A helyre az interneten találtam rá, de az utcába érve lehetetlen volt eltéveszteni, a bejáratot buja selyemrózsa rengeteg vette körül, mellette szintén felvirágozott bicikli parkolt. Odabent a fehér bútorok és vintage tárgyak között ültünk le, és két akkora adag smoothie-t kaptunk, hogy nőiesen bevallom, Csabinak kellett kisegítenie.
Gyere velem Debrecenbe!
A Hortobágyi Nemzeti Park október 20. és 22. között tartja a darufesztivált túrákkal, mozival és kiállításokkal, programokkal kicsiknek és nagyoknak. Ha megjött a kedved a Debreceni Egyetem botanikus kertjéhez is, felnőtt belépőt 550, kedvezményeset 350 forintért válthatsz. A Vintage Worldben a budapestiekhez hasonló árakkal számolj, mi fejenként 990 forintért ittunk meg egy smoothie-t, de hatalmas adagot is kaptunk.
