Emberemlékezet óta nem lazítottam. Az elmúlt hónapokban minden erőmet a munka és szakdolgozatom között osztottam meg. Ez nem nyavajgás, csak tényállás. Voltaképpen egy szavam sem lehet: meglett a diplomám és szeretem, amit csinálok. Persze az emberre néha azért ráfér egy kis láblógatás. Szóval miután utoljára kiléptem az egyetem kapuján, beváltottam a Jézuskától kapott ígéretet, és a rohanó hétköznapokat hátrahagyva elutaztunk három napra Egerbe.
Pasztellházak és karóba húzás
Mondanom sem kell, hogy a semmittevés mifelénk nem szó szerint értendő. Akkor sem tudnék megülni a fenekemen, ha receptre írnák fel, ráadásul Csabi is rosszallóan nézett rám, amikor felvetettem, hogy mi lenne, ha három napig semmi mást nem csinálnánk, csak bugyognánk egy meleg medencében. Dél körül értünk Egerbe, a szállásunkat pedig csak kettőtől lehetett elfoglalni, ezért egyenesen a belvárosba mentünk. Utoljára anyával jártam itt nagyjából tíz éve – rémisztő, hogy már ilyen nagy időintervallumokban gondolkodhatok az életemről -, akkor is azt terveztük, hogy a hotelünk wellness részlegén adjuk át magunkat az édes semmittevésnek, de a bárányhimlő úgy döntött, hogy éppen abban a pár napban, kamaszkorom derekán tisztel meg. Akkor kimaradt a fürdőzés, és a szállodai szobán, a helyi rendelőn és gyógyszertáron kívül nem sok mindent láttam a városból. Még most is meg tudtam mutatni, hogy melyik cukrászdába ültünk be egy teára, amíg kikeverték a himlő kenőcsömet. Valószínűleg ezért is lepett meg, hogy milyen bájos városka Eger a rajta átfutó patakkal, a pasztell színű házikóival, a macskaköves utcáival és hangulatos boltocskáival még ebben a rút, poros-kopár időben is.
Egy utcai könyvárusnál rátaláltam a mesekönyv gyűjteményen egy hiányzó darabjára, benéztünk a Dobó István tér templomába, bekeveredtünk egy antikvitás diófaárnyas udvarába, végül célba vettük a várat. A felfele vezető úton megálltunk néhány percnyi előtavaszi napfény-fürdőzésre és letekintettünk a templomtornyokkal tűzdelt, vörös cseréptengerre. A pénztárban ülő hölgy kedvesen elmondta, hogy milyen kiállításokat nézhetünk meg, és hogy milyen tárlatvezetések indulnak, de amikor beértünk a vár területére a hirtelen nagysága – és a melegfront – úgy megkavart, hogy fogalmam sem volt, hol kéne kezdeni a nézelődést. Úgy éreztem magam, mint azokban a számítógépes játékokban, ahol a játékosnak kell felfedeznie a világot, és néha belebotlik egy-egy lezárt pályaszakaszba. Végül megtaláltuk az egri vár történetét bemutató tárlatot, a fegyverkiállítást és a lezárt kazamatákat. Aztán egy ideig céltalanul bolyongtunk, megpihentünk egy padon, majd szembe jött velünk egy nyalka magyar vitéznek öltözött férfi nyomában egy tétova sornyi turistával. Elvegyültünk közöttük és követtük őket a várbörtönbe. Az ilyen helyeken engem mindig a frász kerülget, de olyannyira megörültem, hogy végre rábízhatjuk magunkat egy hozzáértő emberre, hogy egy pillanatig sem akadékoskodtam, miközben leereszkedtünk az alagsori termekbe. Idegenvezetőnk olyan középkori büntetésekről mesélt nekünk, mint a pellengérre állítás meg a kaloda, én meg úgy gondoltam, hogy nagy baj nem lehet, azt még el tudom viselni, hogy egyszer régen állat formájú maszkot adtak azokra, akik pletykálkodtak vagy esetleg megdobálták őket záptojással. A szemkiszúrásnál már megremegett a térdem, amikor pedig a vitézünk külön figyelmeztetett minket arra, hogy a következő terembe csak azok kövessék, akiknek erős a gyomruk, a borzalmak óvatosan növekvő adagolása miatt elhittem, én kemény vagyok, nem hátrálok meg egy fatönkbe állított fejszétől vagy a halomba hordott rőzsétől. A kerékbe törés részletes leírásánál már hányingerem volt, és valahol a karóba húzás magyarázatának felénél hagytam el a kiállítást, miközben próbáltam tarka réten legelésző bárányokra meg repdeső pillangókra gondolni, hogy kiverjem a fejemből a képet, amivel a középkorban a kivégzésekre érkező bámészkodók is szembesülhettek.
Ez az élmény megadta a kezdő lökést, hogy elbúcsúzzunk a vártól, és elfoglaljuk a szállásunkat. A három impozáns épületből álló komplexum egy kis templomot fogott közre, és csupán pár percnyi sétára volt a Szépasszonyvölgy pincesorától. Miután lepakoltunk, azonnal felvettük a fürdőruhát és lerobogtunk a medencékhez, másfél óra fürdőzés, aromakabinozás és infraszaunázás után felfedeztük a vacsoránk svédasztalos helyszínét. Az asztalunkon gyertya égett, a háttérben pedig egy bácsika játszott szintetizátoron. A rántott padlizsánom felett egészen úgy éreztem magam, mintha a Dirty Dancing hoteljébe csöppentem volna – gyorsan körbepillantottam, hátha még bridgelni is lehet az egyik sarokban.
Gárdonyi könyvszekrényei és rögtönzött dínomdánom a Szépasszonyvölgyben
Másnap verőfényes szombatra ébredtünk. Még gyorsan megmártóztunk a medencében, mielőtt visszatértünk a városközpontba. Az irodalom iránti elkötelezett érdeklődésem és a magyar szakos múltam Gárdonyi egykori otthonába vitt minket. Az író azután költözött családostól és magánkönyvtárastól Egerbe, miután megelégelte a pesti nyüzsgést és az akkori hangulatot. A vár mögötti utcák között megbújó házban írta többek között az Egri csillagokat is. A két szobás múzeumban a leglenyűgözőbb a fal menti vitrinekben álló rengeteg, díszes könyv volt. Csabival bőszen olvasgattuk a címeket, hogy kiderítsük, a mi szerényebb gyűjteményünkből még milyen kötetek hiányoznak. A másik helyiségből pedig ráláttunk az alattunk elterülő Egerre.
A városban megejtett sós palacsinta ebéd után bevásároltunk helyi borokból, és visszasiettünk a szállásunkra, hogy még világosban sétálhassunk át a Szépasszonyvölgybe. Mivel többnyire kiismerjük magunkat a borok világában, de sok névvel még nem találkoztunk, úgy választottunk pincét, ahogyan karácsonykor a vacsorához valót: elsuhantunk a kannás ajánlatok mellett és nem vettük komolyan az ezer forintos liter árakat, végül pedig a legbájosabb és leghívogatóbb borbárba ültünk be (ahol az ablakra fehér filccel téli tájat és őzikéket rajzoltak), ráadásul ezúttal sem nyúltunk mellé. A következő kihívás a bor választás volt, amit nem sikerült megugranunk, ezért úgy döntöttünk, hogy benevezünk egy öt tételes kóstolóra, és így nem hagyjuk ki a híres Bikavért, de nem korlátozzuk magunkat a vörösborra sem. Ötből négy bor nagyon ízlett, csak azt nem vettem figyelembe, hogy én bizony az a kis költségvetésű bulizó vagyok, aki köszöni szépen, egész este jól érzi magát egy deci borral. Nem öttel. Öttel már egy idő után nem feltétlenül jól érzi magát. Azért még fél óránk maradt az esti fürdőzésre.
Barlangfürdő Demjénben
Miután vasárnap reggel kijelentkeztünk a hotelből nagy dilemma előtt álltunk: a napot az egerszalóki vagy a demjéni fürdőben töltsük el? A demjénibe már azóta vágytam, hogy hallottam a gyógyvíz legendáját, ami egy bátor lovagról, egy gonosz varázslóról és egy jóságos tündérről szól. A mesebeli hangulatot pedig sejtelmes fények, óriásvirágok és tündérszobrok szolgáltatják. Hát döntöttünk. A mesterséges barlangrendszerben egy föld alatti folyószerű medence kanyarodott vissza önmagába, amit valóban egészen varázsos körbejárni, de nekem a semmittevős lebegéshez egy kicsit hűvösnek tűnt, szóval felkerekedtünk és megkerestük a kisebb benti és a nagyobb kinti termálmedencét, ahova csak a tüdőgyulladást kockáztatva, köntösben és papucsban lehet átcsattogni a kültéri részen keresztül. A napot viszont végre tényleg csak lazítással töltöttük, és mielőtt haza indultunk, még besütiztünk a büfében.
Gyere velem Egerbe!
Az egri vár kiállításaira teljes árú jegyet 1700 forintért, kedvezményeset (6 és 26, illetve 62 és 70 év között) 850 forintért válthatsz, ami a múzeum minden kiállítására érvényes. Gárdonyi Géza otthonát 400 és 200 forintért látogathatod meg. A demjéni Cascade fürdőben pedig felnőtt jeggyel 5590, kedvezményes jeggyel pedig 4990 forintért lazíthatsz egész nap.
Fotók: Jakab Csaba
