A hímes tojások gyűjtését a múzeum már 1898-ban szorgalmazta, amikor közzétette első felhívását az Ethnographia című folyóiratban. Az ezt követő években egyre több fővárosi és vidéki értelmiségi, elsősorban lelkes tanárok és tanítók, küldtek és ajándékoztak húsvéti tojásokat a Néprajzi Osztálynak. Ebben az időszakban fedezték fel nemcsak a magyar díszítőművészet, hanem a Magyarországon élő nemzetiségek színes és gazdag mintaanyagát. A kutatásban fontos szerep jutott a festett hímes tojásoknak, amelyekhez rengeteg szokás, hiedelem és játék kapcsolódott. A minták tanulmányozása végett és a tojások sérülékenysége miatt a gyűjtők és a néprajzkutatók rajzokban, valamint színes akvarellekben örökítették meg a törékeny tárgyakat.
A Néprajzi Múzeumban az évek során összegyűlt mintegy két és félezer tojásból ezer darab maradt fönn a különböző háborús károk, a költözködések és egyéb csapások következtében. Az 1940-es évektől a múzeumban dolgozó rajzolókkal másoltatták le a tojások díszítményeit, melyeket aztán a tárgyleíró kartonokra, vagyis a tárgyak „személyi lapjára” is ráragasztottak a fekete-fehér fényképek mellé. Ezeket a kis akvarelleket Csikós Tóth András (néprajzi illusztrátor), Kanszky Márton (szerzetes tanár), Cs. Sebestyén Károly (rajztanár, etnográfus) készítették. Mára a gyűjtemény ismét több mint 4000 darabot őriz.
Miért pont a tojás?
A húsvét elmaradhatatlan étke és tárgyi kelléke a díszített/hímes tojás. Jelkép, szimbólum. Keveredik benne a kereszténység előtti és a keresztény hagyomány, az újjá születő élet, a természet örök körforgása és Jézus sírból való feltámadásának örömhíre.
Miért írott tojás?
A Kárpát-medencében, tőlünk észak, dél és kelet felé található meg hagyományosan a viasszal megírt, majd megfestett, speciális tojásdíszítő eljárás, míg Nyugat-Európában az egyszínnel megfestett tojás a jellemző. Írottnak mondjuk, nem rajzoltnak, mert a viasszal felvitt motívumok valamikor üzeneteket jelentettek: jó egészséget, szerelmi vallomást, elutasítást, védő, oltalmazó kívánságokat. Mára a jelentések elhomályosultak, de azokon a vidékeken, ahol ez élő és nem újjáélesztett hagyományként a gyakorlatban megmaradt (Erdély, Moldva, Felvidék) a tojásíró asszonyok minden mintának ma is tudják a nevét, és jó néhány díszítmény szimbolikus jelentését is.
A tojások mintakincse archaikus geometriai motívumokat, reneszánsz és barokk virágornamentika gazdag keverékét tárja elénk, de a díszítményekbe beépült török hímzések hatását is megfigyelhetjük. Közöttük általánosan elterjedtek a gereblyés, tyúklábas, fenyőágas, cserelapis, barkaágas, búzakalászos motívumok. Jellemző a sokféle virágstilizálás is: a tulipán, a török szegfű, az olaszkorsó, a gránátalma sokféle változata, a különböző levélalakok és pontocskák használata. Egyes vidékeken a tojáshímek között – az évszámok és feliratok mellett – megjelentek olyan jelképek is, mint például a magyar címer, a kereszt vagy különböző foglalkozások szimbólumai.
Miért piros?
A leggyakoribb szín a díszítésben a piros: az élet, az egészség színe. Moldvában úgy tartják, hogy Jézus kiömlött vére színezte pirosra a tojásokat. Ma kiváló anilin festékekbe mártjuk a tojást, régen növényekből készítették a festőlevet, a piros és fekete színt az ún. festőfából főzték, a sárgát az almafa hajtásából, de leggyakrabban a ma is kedvelt hagymahéját használják a festéshez.
És a története?
Bizony be kell vallani, hogy ennek a technikának a története homályba vész, éppen a tojás sérülékenysége miatt. A kutatók összefüggésbe hozzák azzal a tojástartósító eljárással, hogy az eltarthatóság miatt a tojást viaszba mártották, az befedte a pórusokat, így hosszan tárolható volt. Amit biztosan tudni lehet, az, hogy az időszámítás szerinti IV. században már szentelmény volt. Amikor a tudományos érdeklődés a népművészet felé fordult, a XIX. században a ’80-90-es évektől kezdték begyűjteni és lerajzolni az akkor virágzó falusi hagyomány tojásdíszítményeit.
