1. Az úszás a tengerben felért egy artistaprodukcióval
Főleg, ha a viktoriánus kori Angliában éltünk nőként. Egy hölgy ugyanis nem gázolhatott be csak úgy fürdőruhában a hullámok közé. Eleve nem láthatta senki a szabad bőrfelület egyetlen négyzetcentiméterét sem. Így a nőknek, méltóságuk megőrzése érdekében, úgynevezett fürdőgépet kellet használniuk.
Ez tulajdonképpen egy hatalmas fadoboz volt kerekekkel és lefüggönyözött ajtókkal elöl és hátul. Amikor a fürdőgép a homokban parkolt, a hölgyek teljes ruházatban léphettek be, majd bent átöltözhettek fürdőruhára (ami nem a bikinit jelentette persze, ahogy nemsokára láthatjuk). Ezután két ló behúzta a mozgatható öltözőkabint a fövenyre, így a hölgyek csupán pár lépésnyire kerültek a tengerhez. Még jobban óvta őket a sóvár tekintetektől, ha a fürdőgép vászontetővel is rendelkezett.
2. Csak semmi gondtalan pancsolás!
A 18. századi Európában az óceán komoly dolog volt. A fürdőorvosok szinte mindenre a hideg óceánvizet írták fel orvosságként: leprára, tumorra, sárgaságra, skorbutra és depresszióra. A fürdőzőket újra és újra alámerítették a fogvacogtatóan hideg vízbe, egészen addig, míg az ájulás határára nem került valaki a kihűléstől. Ekkor a különlegesen képzett alkalmazott, a merítő, lábmelegítővel, hátmasszázzsal és teával felmelegítette a pácienst. Ez a kis jégkorszak idején volt elterjedt, amikor Európa vizei hidegebbek voltak, mint most. Egy akkori páciens azt írta naplójában, hogy olyan sokkot kapott az alámerítéskor, hogy percekig alig tudott lélegezni vagy beszélni.
Azonban nem csak a merítkezést vagy úszást ajánlották az orvosok. Néhányan ivókúrára is javasolták, bár nem túl nagy napi bevitelben szabályozva a mennyiséget. A tudomány azóta ezt többszörösen felülírta: egyetlen korty tengervizet sem javasolt elfogyasztani egy nap.
3. A fürdőruhák még a tangánál is kényelmetlenebbek voltak
Kijelenthetjük, hogy a fürdőruhák kényelmetlensége a 19. században ért a csúcsra. Ekkoriban azt javasolták, hogy a nők viseljenek hosszú gyapjúruhát, ráadásul alatta nadrággal. Nem beszélve a többi fürdőkellékről: fekete harisnya, kalap, gallér, puffos ujj, szalagok, masnik és csipkés papucskák. Néhány fürdőruha elkészítéséhez akár több mint nyolc méter anyagot is felhasználtak, és súlyokat varrtak a szoknya aljába, hogy ne lebegjen a víz tetején, ha a hölgy bemerészkedik benne a vízbe.
4. A strand egy emésztőgödör volt
Mielőtt feltalálták volna a szennyvíztisztítást, a tengerpartokon általános látvány volt a tisztítatlan szennyvíz látványa. A brit Blackpool városában például 45 csőből áramlott egyenesen a tengerbe a szennyvíz. Oda, ahol az emberek úsztak. Akik mégis a vízbe merészkedtek, a kolerával és más betegségekkel való megfertőződést kockáztatták. Az már csak mellékes volt mindezeken felül, hogy förtelmes szagot árasztottak egy-egy csobbanás után.
De New York híres tengerpartján, Coney Islanden sem volt jobb a helyzet a 19. században, és még a 20. század elején sem. A part híres volt egy helyi specialitásról, a Coney Island Whitefish viszont valójában nem hal volt. Ez egy helyi szlengszó volt a parti légyottok után rutinszerűen a vízbe hajított óvszerekre.
Forrás: Mental Floss: Fotó: Getty Images, Fortepan/Schmidt Albin
