Nagyon szürreális volt, amikor először találkoztam a fivéremmel. Csupán akkor tudta meg, hogy létezek. És ez az esküvőm előtti este volt. 34 éves voltam akkor. Örökbefogadott személyként mindig is sejtettem, hogy lehetnek valahol féltestvéreim. Amit sosem gondoltam volna, hogy egy fiú- és lánytestvérem is van, akik nem is fél, hanem édestestvéreim.
Az öcsémet teljesen meglepetésként érte, hogy a szüleinek van másik gyermeke is, aki hat évvel előtte született, és örökbe adták. Én. Repülőre ült, és tizenkét órát utazott az esküvőmre, mégis – leszámítva a teljesen személytelen platformon, a Facebook Messengeren küldött üzeneteket – tulajdonképpen idegenek voltunk egymás számára. Elég csendes találkozó volt.
Az egész megismerkedés számomra félelmetes volt, és pont úgy túlgondoltam, mint egy első randit. Mit gondolhat rólam? Milyen benyomást tettem rá? Nem tűnök túl rámenősnek? Egy évnek kellett eltelnie, hogy végre őszinték tudjunk lenni egymással az első benyomásainkat illetően: én távolságtartónak találtam őt, ő pedig azt hitte, szélhámos vagyok.
Ennek ellenére lassan kialakult a bizalom kettőnk között. Megismerni őt és a húgomat furcsa keveréke volt örömnek, hogy vannak közös tulajdonságaink, és szomorúságnak, hogy az elveszett éveket nem kaphatjuk vissza akkor sem, ha közelebb kerülünk egymáshoz. Egyáltalán nem olyan ritka, hogy középkorúként találja meg valaki a testvéreit, ám még mindig kellően szokatlan ahhoz, hogy felkeltse mások figyelmét és olyan kérdésekkel bombázzanak, mint hogy nem vagyok-e féltékeny? Ugyanolyan ez a kapcsolat is, mint egy normál testvérkapcsolat? Milyen érzés?
A féltékenység vagy neheztelés teljesen természetes érzés azok között a testvérek között, akik felnőttként találják meg egymást. Ha a szívemre teszem a kezem, nem jelenthetem ki, hogy soha nem voltam féltékeny rájuk (ők nem voltak rám, amennyire tőlük tudom). A furcsa az, hogy az érzés teljesen váratlanul csap le rám.
Például, amikor a húgom egy rég elfeledett, gyermekkori családi nyaralásról mesélt. Úgy éreztem magam, mint akit egy teherautó gázolt el. „Nekem is ott kellett volna lennem” – gondoltam magamban. Az évek során érzések furcsa keveréke kerített hatalmába: rá akartam kerülni azokra a régi családi nyaralásos képekre, és újra akartam írni a régi történeteket. Ott van az az érzés is, hogy én is akarom a saját tortámat, és meg akarom enni. Nem akarom a saját gyermekkori élményeimet kitörölni, csodás szüleim vannak, nem akarok más lenni. Egyszerűen két különböző életem van, amit kettévágtak, és mindkét történetet szeretném megélni.
Amikor az emberek megkérdezik, olyan-e ez a testvérkapcsolat is, mint más, őszintén azt válaszolom: fogalmam sincs. Életem 32 évében egyedüli gyerek voltam. Nem tudom, milyen egy normális testvérkapcsolat. Ismerek olyan nővéreket, akik nagyon közel állnak egymáshoz, együtt mennek nyaralni, a szomszédban laknak és mindent tudnak egymásról, ugyanakkor olyat is ismerek, akik nem beszélnek évek óta egymással, és egymás gyerekeivel sem találkoztak. Nincs kiforrott képem arról, milyenek az egymáshoz közel álló testvérek.
A kapcsolatom az öcsémmel és a húgommal sokkal inkább egy felnőttkori barátság. Mint a nővel, akivel megismerkedsz a játszótéren, és barátok lesztek. Vagy a kolléga, akiből a legnagyobb támaszod lesz. Rendszeresen beszélünk egymással, átlagos dolgokról. Időnként találkozunk (más országban lakunk mindhárman). Videóhívásban beszélünk húsvétkor és karácsonykor. Örülünk egymás sikereinek, és együtt érzünk egymás fájdalmában. Hasonlít ez egy normális, felnőtt testvérkapcsolathoz? Szeretem azt hinni.
Forrás: The Telegraph Fotó: Unsplash
