Mielőtt belekezdenék a cikkembe azonnal szeretném leszögezni, hogy mi itt Európában egy patriarchális társadalomban élünk. Gyakorlatilag errefelé minden társadalom patriarchális, de, ez az európai még egy igazán megengedő és puha patriarchátus – főképpen tőlünk kissé nyugatabbra. A patriarchátus egy férfi dominanciára, férfiuralomra épülő társadalmat jelent.
Az ilyen társadalmak döntéseinek origója mindig a férfi. Férfiakhoz méretezik az életet, nekik biztosítják a többletjogokat, az ő érdekeiket szem előtt tartva hozzák a törvényeket, és szabályozásokat. A legvadabb patriarchális társadalmakban a nők még ma sem számítanak embernek, nagyjából jószágként gondolnak rájuk. Ezért is mondom, hogy mi még a világ jobbik felén élünk. Itt sem tökéletes azért minden, hiszen a társadalom igen jelentős része itt is úgy tekint a nőkre, mint a társadalom rabszolgáira – akikre magától értetődőn lehet rálőcsölni azokat a mérhetetlen mennyiségű feladatokat, melyeket soha, sehol nem pénzesítenek, melyek más emberek kényelmét, pihenését, jobb életét biztosítják. Ezeket nevezzük gondoskodási feladatoknak, és jellemzően a szűkebb és tágabb családtagok kiszolgálására hivatottak. Háztartási munkák, gyerekek megszülése és ellátása, betegek és idősek gondozása, érzelmi munka, hivatalos ügyek számon tartása, elvégzése stb. Mindezekért cserébe igen sok férfi jogának érzi a mellette élő nők testének szintén magától értetődő szexuális használását, vagy azt, hogy a nőt akár testi, akár lelki vagy gazdasági igába hajtsa, és/vagy fizikailag is bántalmazza.
Ez tehát a patriarchátus, mely melegágya a nők és gyerekek bántalmazásának.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy 2021-ben Magyarországon alig valakit érdekel komolyan a nők helyzete. A kormányt legfőképpen nem érdekli. A kormányt csupán az érdekli, hogy a nők szüljenek csak szorgosan új munkaerőket, új hangyákat. Ahhoz, hogy szülési pozícióban tartsa őket, semmiképpen nem célszerű a biztonságukról gondoskodni, ugyanis ha a nők anyagilag és egzisztenciálisan önállósodni tudnának, akkor feltehetőleg még az eddigieknél is jóval többen válnának el, és akkor bedőlne az egész társadalom, amely a nők ingyen munkájából tartja fenn magát. Mindezek miatt valódi megoldások nem születnek a nők elleni erőszak megfékezésére, tehát nem ratifikálja az állam az isztambuli egyezményt, nem érzékenyíti, képzi a rendőrséget és az egyéb végrehajtó hatalmakat a nők és gyerekek elleni erőszak témájában, nem tesz semmit azért, hogy a távoltartás intézménye valódi segítséget adjon az áldozatoknak.
Ehelyett – állítólag – védett házakat, áldozatsegítő központokat létesít, ahová a bántalmazottak elmenekülhetnek, miközben a bántalmazóik a közös otthonban terpeszkednek tovább. Zárójelben jegyzem meg, hogy minap hallgattam egy rádiós beszélgetést, melyben a Patent Egyesület aktivistája arról beszélt, hogy a hozzájuk forduló áldozatok sorozatosan arról számolnak be nekik, hogy ezek az áldozatsegítő központok gyakorlatilag semmilyen használható segítséget nem nyújtanak ilyen esetekben.
A gyerekvédelem romokban, a nővédelem… Hát az sose volt.
Ez a patriarchátus egyik arca. Amint mondtam már, vannak országok, amelyekben jobb a helyzet. Ahol a nők már elérték, hogy embernek tekintik őket. A társadalmi struktúrákat úgy alakították át, hogy azokban a gyereket vállaló nők könnyebben tudjanak munkát vállalni és élni. Jellemzően ezekben az országokban is hátránnyal indulnak a nők, amikor az életüket tervezik, vagy az élet kilátásaikról gondolkodnak, de legalább nem akkora hátránnyal, mint például nálunk. A másik véglet a radikál patrióta országok, ahol a nők még ennyi jogot sem élvezhetnek, mint mi itt, az európai balkánon. Ha arrafelé tekintünk, akkor örülhetünk a jó sorsunknak, amiért csupán ennyi hátrányt kell elszenvednünk. Én viszont amondó vagyok, hogy soha nem visszafelé kell nézni. Nem lehet mérce, hogy van, akiknek még nálunk is rosszabb. A példa és az elérendő cél mindig az legyen, ami jobb és előre mutatóbb annál, ami van.
Nos, nálunk tehát vannak védett házak, amelyekre a kormány nagyon büszke, és gyakorlatilag a néhány védett ház megnyitásával le is tudta a nők elleni erőszak megfékezésének tennivalóit. Oda el lehet menni, ott egy, és még plusz egy fél évet el lehet tölteni, majd utána el lehet onnan menni. Hogy hová, azt nem tudjuk, hiszen a bántalmazó aligha költözött el eddigre a közös otthonból, szóval lehet menni vagy az utcára, vagy vissza oda, ahonnét a nő érkezett, vagy egy újabb férfi kiszolgáltatottságába. Így képzelem.
Ilyen házban járt néhány napja Hadas Kriszta, és készített riportokat ezekkel a nőkkel. Igazán üdítő volt nézni, amint mindig is jó, ha erről a témáról beszélve van. Annál lehangolóbb volt, amikor a film utolsó másfél percében a riporter besétált a képbe és elmondta, hogy (idézem):
„Bár a riportból az derülhetett ki, hogy a kapcsolati erőszak kizárólag a nőket érinti, de ez koránt sincs így. Az erőszaknak ugyanis nincs neme. Láttam én már férfiakat szenvedni a folyamatos megaláztatás, tiltás, kontrollálás, érzelmi zsarolás miatt.”
Tehát miután hosszú perceken át néztünk nőket, akiket vertek, prostituáltak, halálfélelemben tartottak, akkor a végén gyorsan odatolja még a képünkbe a riportot készítő, hogy vannak ám férfiak, akiket „érzelmileg zsarolnak”, és ők ettől mennyire szenvednek. Gondolom, nem elég nekik a szex. Általában ez szokott a férfiak sirámja lenni, amikor az ő bántalmazásukról szólnak, hogy nem kapják meg a nekik „járó” szexet, vagy a nejük nem elég kedves, undok, és elvárja, hogy időnként vigyázzanak a gyerekre. Nagyjából ebben merül ki az átlag férfiak bántalmazása, amint ezt a riportból is levehettük, ha a szavak mögé nézünk. Mindez egyenlőség jellel az otthonukból menekülő, rendszeresen vert, gazdasági függőségben tartott, szexre kényszerített nők ügyeivel. Ja, és a heti egy megölt nővel… Az erőszaknak nincs neme. Hát persze.
Terjed egy ideje ez az eszeveszett ostobaság, amely ilyen módon tesz egyenlőséget a két nem közé. Tehát a nemek közötti egyenlőséget abban (is) szeretné kiterjeszteni, hogy a rendszerszinten bántalmazott nőkről próbálja bebizonyítani, hogy valójában ők is bántalmazók, csak az nem látszik, mert a szegény férfiak nem mondják el.
Itt szeretnék szólni, hogy nem ez a nemek közötti egyenlőség.
Nem errefelé kellene mozgolódni, hanem inkább afelé, hogy nyíltan kimondjuk a nyilvánvalót, hogy mindenféle erőszak alapja tulajdonképpen a patriarchális hierarchia, amely támadhatóvá degradálja a nőket, a gyerekeket, a nem megfelelően macsó és kemény férfiakat (őket is férfiak által javarészt), de tovább megyek: a kisebbségeket, a „másokat”, a természetet és az állatokat. Mert a patriarchátus alap gondolata a privilegizált férfi kiszolgálása, melynek érdekében igába hajtható a világ.
Ha viszont azt hirdetjük, hogy az erőszaknak nincs neme, akkor ugyebár nincs mit kezdeni a patriarchális rendszerrel sem, akkor egyszerűen csak meg kell nevelni az erőszaktevőket.
Éppen a lényegről viszik el a hangsúlyt azok, akik ezt a butaságot beszélik. Éppen a rendszer lebontását akadályozzák, az egyenlőség elérését akadályozzák, amikor a férfitársadalom felelősségét kérdőjelezik meg. Egy-egy ilyen mondat után Gipsz Jakab fellélegzik: „Hát, jó’ van, én nem verem az asszonyt, úgyhogy nincsen is itt semmi gond. Miért is bántanám, hiszen engedelmes, jó feleség, teszi a dolgát, ahogy azt köll.”
Gipsz Jakabnak soha nem fog eszébe jutni, hogy ő maga tegyen bármit a rendszer megváltoztatásáért, hiszen neki senki nem mondta, hogy ez a rendszer a nők elnyomására és kihasználására épül. Neki csak azt mondták, hogy csúnya dolog a nejét verni. Ő meg nem veri, és minek is verné, ha a nő pont úgy teszi a dolgát, ahogy az elő van írva. Szül, szexel, takarít, nem pofázik.
Az erőszak a patriarchátusban hímnemű. Akkor is az, ha egy nő megüti a férjét. Akkor is, ha egy nő undok, ha „fondorlatokkal”, úgynevezett „érzelmi zsarolással” próbálja a saját élete fölötti kontrollt visszaszerezni. Ezek szinte soha nem szisztematikus stratégiák, és nem a hatalom megszerzésére irányulnak, mint a férfiak esetében – inkább válaszreakciók a nőt érő elnyomásra. De hogy mindezt alátámasszam, íme az erre irányuló részlet Luis Bonino (aki férfi) Hétköznapi hímsovonizmus című könyvéből:
„Az itt hétköznapi hímsovinizmus gyűjtőnév alatt bemutatandó viselkedési formák egyikét vagy másikát alkalmazó nőkre ugyanaz érvényes, mint a partnerükkel szemben fizikailag, verbálisan vagy más módon erőszakos nőkre. Egyrészt statisztikai arányuk nem indokolja, hogy az erőszakot az azt elkövető személy nemétől független általános jelenségnek tekintsük. Másrészt az erőszakos nők többsége vagy az ellene irányuló szisztematikus erőszak ellen védekezik, vagy az aránytalan hatalommegosztásból eredő hatalomvesztettség érzését próbálja ellensúlyozni. (Jól mutatja ezt az a tény, hogy a férfiuralom kultúrájában erőszakosnak minősül mind a visszaütő, mind a visszafeleselő nő.) Statisztikai arányokat nézve szabályt erősítő kivétel az a nő, aki szisztematikusan a partnere feletti uralom szolgálatában alkalmaz erőszakot. Már csak azért sem jellemző ez a helyzet, mert ez az erőszak a hagyományos hatalmi viszonyok ellenében történik és az arra adott intézményes reakciók fordított arányban állnak a nők által elkövetett erőszak egyéni és társadalmi súlyával.”
Nem indokolt, és nagyon félrevivő tehát azt mondani, hogy az erőszaknak nincs neme. Arról lenne jó ehelyett beszélni, hogy amikor azt mondjuk, az erőszak hímnemű, akkor nem az egyes férfiakat vádoljuk, nem azt állítjuk, hogy a férfiakba kódolva van az erőszakra való hajlam. A rendszer teszi ezt velük. A rendszer állítja azt a férfinak, sőt, teszi nyomás alá az ügyben, hogy a hatalmát minden áron őrizze meg a nő fölött. A bullshitek arról, hogy ő a család feje, minden jelentős dolog (a legfontosabbon, a gyereken kívül) az ő felelőssége, és döntési joga; hogy neki a párkapcsolatban joga van akkor és annyit szexelni, amennyit és amikor akar; hogy nem is férfi, akinél az asszonya többet keres, okosabb vagy határozottabb; hogy a férfi joga eldönteni, hogy egy kapcsolat meddig tart, és a nő, aki ki akar lépni egy olyan kapcsolatból, amely a férfi szerint még létezik, az büntetést érdemel. Ezek az üzenetek a rendszer üzenetei, melyek megmérgezik az emberek gondolatait, és arra sarkallják a férfiakat, hogy ezeket a privilégiumokat bármi áron megtartsák. A patriarchátus éppen így mérgezi a nőket is egyébként többek közt azzal, hogy velük is elhitetik, hogy az, és csak az az igazi férfi, aki megfelelő mértékben macsó, kemény, határozott. Aki képes a dolgokat kézben tartani (bármit is jelentsen ez), aki ha kinyilatkoztat, annak súlya van. Minden egyéb férfi kevésbé férfi, és talán nem is alkalmas arra, hogy megvédje őket az élet viharában, egy esetleges háború idején, vagy a feminista hordák támadása ellen. Vagy valami ilyesmi….
