Miközben Európa felvilágosultabb részein szinte illetlen bárkinek a gyerekvállalási tervei felől még csak érdeklődni is, addig hazánkban a nők méhe még mindig közpréda. Ész nélkül nyomasztják az embereket állami és magán szinten is a gyerekvállalással, ami egy abszurdum akkor, ha valaki arra is gondol, hogy gyereket vállalni minimum húsz éven át tartó szakadatlan munka, és felelősség. Hogyan merészel egy ilyen döntésbe bárki beleavatkozni, vagy ennek elutasításáért egy másik embert megítélni? Egy többszörösen szétszakított, állandóan harcban álló államban élünk, ahol a kormány rendszeresen rámutat kisebbségekre, akiket ellenségként jelöl ki a többségnek. Így lehet szabadon gyűlölni a menekülteket, a melegeket, a pedagógusokat, a KATA-sokat, és természetesen a gyerekteleneket. A nép pedig boldogan önti a dühét és a frusztrációját ezekre a csoportokra ahelyett, hogy egymással összefogva azt a kormányt zavarná el, amely ezt a mentális mélyrepülést hozta az országra. Nos, egy ilyen országban vállalni, hogy valaki nem szül gyereket még mindig nagy bátorság. Ha úgy vesszük, az a szűk, de szerencsére bővülő embercsoport, akik beintenek a manipulációnak és egy gyerek nélküli életet építenek maguknak tulajdonképpen úttörői egy olyan világnak, amelyben ez az életforma végre elfogadott lesz. Rácz Laura is úttörő e tekintetben, hiszen azzal, hogy megírta a könyvét hivatalos mederbe tette a témát. Nem lehet ezzel nem foglalkozni, főleg most, amikor a politikai, gazdasági változások, a bolygó, az éghajlat átalakulása, illetve az általános túlnépesedés is felteszik a maguk kérdéseit. Még ebben helyzetben is megy a szülésbe nyomasztás, miközben az emberiséget egyik katasztrófa éri a másik után.
Az írónő kiindulása egy kérdőív volt, melyet 870, tudatosan gyermektelen ember töltött ki, majd közülük kicsivel több, mint negyven mélyinterjút készített. A kötetet ezek az interjúk nyitják. A beszélgetésekből megismerhetjük az indokokat, amik a gyerektelenség mellett szólnak, az emberek elmesélik azt az utat, amely végül elvezetett oda, hogy úgy döntöttek, nem vállalnak gyereket.
Érdekes összehasonlítani ezt az anyagot azzal, amin jelenleg én dolgozom, és amely az anyaság cukormáz alatti világát fogja bemutatni.
Miközben a tudatosan gyermektelenek elmeséléseiből jellemzően átsüt a nagyfokú tudatosság, erős önismeret és bátorság, addig az én, anyákkal folytatott beszélgetéseimen gyakran éppen a sodródás, a szokások követése, a családi és társadalmi konvencióknak való megfelelés érződik.
Míg egy gyereket nem akaró ember hosszan és több pontban tudja sorolni az érveit, hogy miért nem akar gyereket, addig, ha egy anyát arról kérdezünk, ő miért akart szülni, elég egyszerű válaszokat kapunk. El sem tudtam képzelni gyerek nélkül az életem. Ez az élet rendje. Mi mást csináltam volna, ha nem szülök. Mindenki szül.
Úgy tűnik, mintha a gyerektelenek már tudatosabban reagálnának a változó világra, és nagyobb önismerettel rendelkeznének, mint az átlag. Talán ez annak is köszönhető, hogy a kérdőív kitöltőinek 67 százaléka magasan képzett, gyakran diplomás. Olyan emberek, akik munkát tettek a tanulmányaikba, és szeretnék mindazt a tudást használni, amit megszereztek. Ma Magyarországon az a nő, aki gyereket vállal, akár el is áshatja magát. Az esetek nagy részében az anyák épp csak induló karrierje, a megszerzett tudása köddé válik, de legalábbis tízszeresen nehezített pályán tudnak mozogni a munkaerőpiacon. Ezt nem szívesen vállalják azok, akik komoly célokkal és ambíciókkal rendelkeznek. Majd jön a társadalom nagy része, hogy megbüntesse őket, és rájuk mutat: önzők és karrieristák vagytok. Ami ugye csakis olyan emberek esetében bűn, akiknek méhe van. Egy férfi, ha ambíciózus és szép karriert fut be, az csak előnyösebb színben tünteti fel. Főképpen, ha van mögötte néhány gyerek, akiket természetesen az anyjuk gondoz, a fényük mégis a férfire vetül, aki így megbízhatóbb, felelősségteljesebb munkaerőnek bizonyul. Nőként ugyanez az ambíció egyenesen bűnös. Érdekes, hogy miközben a legfontosabb verbális ostor, amivel a gyerekteleneket szokás ütlegelni az, hogy ők „önzők”, addig senkinek nem jut eszébe, hogy ezzel a bántással éppen azt ismerik el, hogy mekkora áldozat és – mondjuk ki – szívás gyereket nevelni. Aki ezt nem vállalja, az önző, ergo szeretne nyugodtabban, boldogabban, egészségesebben élni, mint azok, akik saját, gyerekekkel küszködő életükből ekézik őket. Bár magam is anya vagyok, de elnézve mindazokat, akik a gyerektelenekre acsarognak, azt kell gondoljam, egész egyszerűen irigylik és gyűlölik azokat, akiket látva saját, elrontott életük is sötétebbnek tűnik.
A könyv jó kétharmadát teszik ki ezek az interjúk, és bár minden szereplő élete más, végül mégis kirajzolódik egyfajta tendencia, amely azt mondja, hogy léteznek nők, akik nem vágynak gyerekre, akik a családi mintáikból le tudták vonni a következtetést, hogy gyereket nevelni nem jó, akiknek sikerült olyan erős öntudatot építeni, amellyel könnyedén visszaverik a kotnyeleskedőket. De kirajzolódik az is, hogy bizony közben fáj nekik a kirekesztés, amivel a többségi társadalom bünteti őket. Ők azok, akik semmilyen állami segítségben nem részesülnek, akiktől még a nyugdíjat is elvennék, akikbe bárki bármikor belerúghat. Hátrányban vannak az állásinterjúkon, mondván, még szülés előtt állnak, és olyan nincs, hogy valaki előbb-utóbb ne akarjon gyereket, illetve bizonyosan megbízhatatlan munkaerővé válnak, hiszen képtelenek elköteleződni. Eközben ők azok, akik mindig többet dolgoznak, mint a gyerekesek, akik akkor is viszik a céget a hátukon, amikor influenza időszakban az anyák nagy része betegszabin van. Akiket bármikor elő lehet venni, akiknek mindegy, mikor adják ki az éves szabadságot (hiszen nem kell iskolaszünetben otthon lenni). Bármekkora terhet elbírnak, és az idejüket is leszabályozhatja a munkahely, hiszen nem kell másokról gondoskodniuk. Tehát miközben folyamatos megvetésnek teszik ki őket, eközben használják az erőforrásaikat.
Rácz Laura Rebecca
A könyv utolsó harmada tulajdonképpen a következtetések levonását tartalmazza. Mindazt összefoglalja, amit előtte a kérdőívre adott válaszok és az interjúkból megismert érzések kirajzolnak. Összefoglalja a miérteket, okokat, összegzi, milyen ma Magyarországon gyermektelenként élni. A könyv precíz, és mélyen körüljárja a témát. Legvégül nekem az jutott eszembe, hogy már az mindent elmond a világunkról, hogy erről egyáltalán beszélni kell. Úgy kell kutatni és magyarázni ezeknek az embereknek a motivációit, mintha ők valami extra alfaja lennének az emberiségnek, akikben valami másképpen, és nem jól működik. Pedig a kérdésre, te miért nem akarsz gyereket elég volna annyit válaszolni: csak. Vagy ami még jobb, visszakérdezni: És te miért akarsz?
„Az anyaság intézménye nem más, mint történelmi és társadalmi konstrukció. A pénzkereső apából és háztartásbeli anyából álló hagyományos család pedig kulturális és történelmi aberráció. Az anyaság ideológiái a patriarchátus fenntartását szolgálják. Konzerválják a középosztálybeli nők anyagi függését, valamint a munkásosztálybeli nők kizsákmányolását. A mítosz, hogy az anyaság minden nő beteljesülésének a záloga, fenntartja a patriarchátust azáltal is, hogy minden anyai boldogtalanság és elégedetlenség hátterében az anya alkalmatlanságát sejti.” Ezt nem én mondom, hanem Deirdre Johnston amerikai kommunikációkutató és kollégája, Debra Swanson szociológus írja 2003-ban, a Sex Roles (Nemi szerepek) című szaklapban. Csak egyetérteni tudok vele. Az anyaság mítosz akkor terjedt el ilyen elemi erővel, amikor a hatvanas években elterjedtek a fogamzásgátlók, és a születésszám drasztikusan csökkenni kezdett. A patriarchális társadalmak rájöttek, hogy ha nem tesznek nagyon gyorsan valamit, akkor a nők nem fognak szülni (hiszen az eddig is, mindig is teher és nehézség volt nekik). Ekkor indult el gőzerővel az anyaság misztifikálása, a biológiai képesség összemosása a boldogság lehetőségével (tehát, hogy akinek méhe van, az csak úgy lehet boldog, ha abból gyerek jön ki, továbbá hogy nem is nő, aki nem szül). Elkezdődött a gyerektelenek üldözése, és arra is nagyon ügyel a társadalom, hogy ne kerüljön semmilyen pozitív példa a nők elé arról, hogy gyerek nélkül is lehet boldogan élni. A gyerektelen nő képe még mindig a boldogtalan, aszott, értelmetlen életű, magányos boszorkát vizionálja, miközben a világban egyre több olyan gyerektelen nő van, aki kiváló mentális és testi állapotban él teljes és boldog életet. A jóllétének és magabiztosságának pedig egyik legfontosabb tényezője az a tudat, hogy nem kell bűntudatot éreznie amiatt, hogy egy túlterhelt, válságokkal, háborúkkal, vízhiánnyal, élelmiszerhiánnyal, klímaváltozással sújtott haldokló bolygóra, a várhatóan növekvő szenvedésbe újabb embert eresztett bele.
