Palya Tamás kémiatanár az egyike azoknak a pedagógusoknak, akiket a napokban a polgári engedetlenségi mozgalomban való részvételük okán elbocsájtottak a Kölcsey Ferenc Gimnáziumból. Hamar jött a hír, hogy Palya új állást talált: egy tanároknak szóló weboldalnál fog részt venni a pedagógusok képzésében. Ez ugyan azt jelenti, hogy nem hagyja el teljesen a pályát – a gamifikációs oktatási eszközök fejlesztésén keresztül bizonyára sokat segíti majd az oktatást –, mégis: annyi biztos, hogy személyisége már nem lesz közvetlenül hatással diákok életére. A közoktatásban biztosan nem.
Az eset kapcsán a saját gimnáziumi tanárom jutott eszembe, az a pedagógus, aki ma már szintén nem terelgeti a diákokat, nem ül le velük beszélgetni a folyosón, amikor látja, ha rossz napjuk van, nem szán rá tíz percet az óra elején a beszélgetésre, amikor valami fontos ügy nyomasztja az osztályt. Ő már egy számítógép előtt ül, gépiesen viszi be az adatokat, és ha eszébe jut a tanítás hiánya, valószínűleg azzal vigasztalja magát, hogy most legalább be tudja fizetni két gyerekét egy külföldi utazásra.
Pedig túlzás nélkül mondhatom, hogy meghatározó személy volt az életemben – és biztosan tudom, hogy sok más osztálytársam életében is. Az a tanár volt, akiről már a gólyatáborban tudtad, hogy ha hozzá kerülsz, akkor mázlista vagy, és amikor hozzá kerültél, tényleg annak is érezted magad. Olyan pedagógus volt, akit legszívesebben megöleltél volna, még úgy is, hogy tudtad, kamaszként felnőtteket ölelgetni elég béna, pláne egy tanárt. Én egyszer mégis megöleltem – pontosabban ő ölelt meg: észrevette a folyosón, hogy sírok, és egy szó nélkül átkarolt. Azt mondta, minden rendben lesz, és bár ezt a gimnáziumban elég nehéz elhinni, végül tényleg igaza lett. Azok közé a tanárok közé tartozott, akik a középiskolában is magázták a diákokat – már akkor éreztük, hogy ez a gesztus a kölcsönös tisztelet jele, de csak egyetemen vált általánossá az oktatók részéről. Olyan pedagógus volt, akinek nem a tananyag átadása volt a legfontosabb, bár megjegyzem, annak is mindig megtalálta a módját, hogy valahogy a fejünkbe verje. De sosem sajnálta rá az időt, hogy beszélgessen velünk, mindegy, hogy egy osztályon belüli konfliktusról vagy egy megrázó hírről volt szó. Kíváncsi volt a véleményünkre, őszinte volt a sajátjával kapcsolatban, de sosem mondta meg, mit kell gondolni. Azt hiszem, őszintén azt szerette volna, hogy kíváncsi, kritikus felnőttekké váljunk. Nem pusztán tananyagot adott át, hanem értékeket, világnézetet – többek között azt, hogy a tudás érték, és a tanulás elsősorban magunk miatt fontos. Ha valamit, ezt aztán tényleg baromi nehéz megértetni a 14-18 éves gyerekekkel, de neki ez is sikerült, ez a szemléletmód nagyon sokat hozzáadott ahhoz, akivé felnőttként lettem.
Fájdalmas belegondolni, hogy ez a pedagógus ma már egy számítógép előtt ül – ahelyett, hogy kamaszokkal beszélgetne.
Elképzelem átható tekintetét és energikus mozgását, ahogy belép a tanterembe, és az asztalára teszi a papírjait, és valahogy nem látom magam előtt, ahogy néma csendben gépeli az adatokat egy táblázatba. Vagyis inkább nem akarom látni. Nem azért, mert a számítógépes adatbevitel önmagában olyan pokoli munka lenne – csak hát tudom, hogy ő egyáltalán nem erre vágyott, amikor az életét elképzelte.
Azt szokták mondani, kétféle pedagógus létezik. Az, aki már gyerekként is órákat tartott a plüssállatainak, és az, akinek a gimi végén nem jutott más eszébe. Nem mondom, hogy csak az első típusból lehet jó tanár, és azt sem, hogy az utóbbiból szükségszerűen csak rossz lesz – de az biztos, hogy vannak pedagógusok, akiken még a legflegmább diákok is megéreznek valami ösztönös elköteleződést. Amikor a közoktatás még ezeket az embereket is lekényszeríti a pályáról, az már egy nagyon súlyos helyzetet jelez.
Most szülőként arra gondolok, vajon az én gyerekem életében lesz-e olyan pedagógus, mint amilyen az én tanárom volt? Vagy úgy egyáltalán: lesz-e még pedagógus a gyerekem életében? Elképzelhető, hogy a teljesen érthető módon egyre kevesebb fiatalt vonzó hivatás lassan olyan letűnt szakma lesz, mint mondjuk a kovácsmesterség. Nemcsak fájdalmas, de egyenesen sokkoló elképzelni egy ilyen jövőt. De miközben a pedagógushiány egyre félelmetesebb méreteket ölt, mégis úgy érzem, meg tudom érteni azokat, akik otthagyják a pályát. Mert ha a saját tanáromra gondolok, akkor tudom, hogy ezeknek az embereknek ez a legvégső lépés, olyan döntés, ami ellen minden idegszáluk ellenkezik, és amit mégis kénytelenek megtenni boldogulásuk érdekében. Nem a pénzt választják, hanem a fennmaradást. Nem karriert vagy szakmai beteljesedést, a munkával összefüggésben mérhető boldogságot (éppen ezekről mondanak le), hanem azt, hogy képesek legyenek valahogyan a felszínen maradni. Amíg senki nem nyújt nekik segítő kezet, saját hajuknál fogva húzzák ki magukat a vízből.
Tanár nélkül nincs jövő! A Marie Claire szolidaritást vállal minden diákkal, pedagógussal és civillel, aki az oktatás jövőjéért, a tanítás színvonalának javításáért és a pedagógusok helyzetének jobbításáért küzd.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
