Több interjúban megfogalmaztad, hogy a Bálna című darabban szerepelnek konkrétan téged ért impulzusok is. Melyek voltak ezek?
Például a #metoo szálat azért is írtam bele, mert elém került egy zseniális sorozat, a Morning Show, amit egyébként mindenkinek nagyon ajánlok. Szerintem iszonyú pontosan és körültekintően beszél a témáról, mind az áldozat, mind az elkövető szemszögéből. Alapvetően is foglalkoztat ez a téma, de ez a sorozat annyira nagy hatást gyakorolt rám, hogy úgy gondoltam, én is szeretnék írni, beszélni róla. És még ott van mondjuk az a jelenet is, ami az igazgatói irodában történik. Szerintem sok pályatársamat ért már hasonló nyomás ilyen helyzetben.
Nekem is van ilyen történetem. Huszonévesen csináltattam egy tetoválást, és kiraktam az Instagramra. Másnap megjelent egy bulvárlap címlapján, hogy az igazgató lehet, hogy kirúg a színházból, mert a tudta nélkül varrattam a kezemre. Először nem vettem komolyan, azt hittem, hogy ez csak a promóciója egy éppen aktuális bemutatónak. Aztán pánikolva hívott a sajtós, hogy ez egy igenis komoly helyzet. Órákat töltöttem az igazgatói irodában, ahol azzal lettem nyomasztva, ha nem szedetem le, akkor elküldenek a színházból. Ezt nagyon rossz volt megélni, hiszen nem az arcomat tetováltattam, hanem a karom belsejét, amit könnyen el lehet tüntetni sminkkel, ruhával, bármivel. Utána hosszú ujjúban próbáltam hónapokig, a rövid ujjú jelmezeimet is megcsináltattam hosszúra, hogy ne legyen téma. De úgy voltam vele, ha csak annyira fontos a munkám, hogy kirúgnak, mert csináltam egy könnyedén eltűntethető tetoválást, akkor nagyon sajnálom, de el kell válnunk egymástól. Inkább szólt ez erőfitogtatásról és leuralásról mintsem egy szakmai kérdésről. Aztán végül nem rúgtak ki. Ezt most így könnyebb elmesélni, mint amikor megéltem. Borzalmas volt.
A címben is szereplő bálna motívum mit szimbolizál?
A bálna egy hatalmas állat, amiről alapvetően kedves elképzeléseink vannak. A víz alatt él, nem bánt, de azért ha az ember meglátja ezt az óriási lényt, ahogy kinyitja a száját, az dermesztő tud lenni. Ha pedig elnyel, akkor onnan nehéz kikeveredni… Ezt az érzetet a plakáttal is próbáltam erősíteni. A bálna gyakorlatilag jelentheti a színdarabban a színházat, ami felfalja Bonifácot és az ő lelki egészségét, miután behódolt a körülményeknek. Emellett sok ember úgy működik, hogy hiába nem szeretne megcsinálni valamit, ha mindenki azt mondja körülötte, hogy jó lesz, akkor mégis megcsinálja. Aztán ott áll az egész közepén, hogy mégis mibe keveredett. Utánanéztem a bálna motívum jelentésének, és egy metszetet a jelentésekből a szövegkönyv elejére írtam, valami olyasmi, hogy: „A bálna arra ösztönöz, hogy feltétel nélkül bízzunk az intuitív erőnkben. Segít rátalálni a szükséges távolságtartásra azokkal az ügyekkel szemben, amelyek nem egyeznek a mi rendszerünkkel.” Az önmagunkhoz való hűség az, ami kirobbantotta belőlem ezt az egészet.
Egy cikkben így fogalmazol: „Foglalkoztat a szorongás, saját magunk megismerése és az ettől való félelem.”
Erről is szól a Bálna: hogy ki vagyok én? Az vagyok akinek mások látnak, vagy akinek saját magamat látom. És ki látja jól? Vagy ha így, vagy úgy viselkedem, akkor mit gondolnak majd rólam, és nekem ez fontos-e. Mennyiben alakítják döntéseimet a körülmények, nyomások. Emberileg, szakmailag. A főszereplő, Bonifác elvállal egy olyan munkát, amiről már az elejétől fogva érzi, hogy ő ezt nem akarja csinálni. Viszont sok faktor van, amiért mégis megcsinálja: találkozik egy lánnyal, aki megihleti, illetve azért nem jön rosszul egy kezdő kortárs írónak, a lehetőség vagy a pénz… De hát a végén ott kell állni a premiernél.
Mit gondolsz a színészet és a mentális problémák kapcsolatáról?
Ez szerintem egyéni dolog. Valaki akkor tud alkotni, ha jól van, valaki meg akkor, ha nagyon rosszul, és van, akinek meg tök mindegy. Szerintem jobb jól lenni. Talán most már kezdjük kinőni ezt a tarisznyás, alkoholista, drogos színész képet, hogy akkor vagyunk jók, ha meghalunk minden nap és borzasztó az életünk.
Jó lenne, ha nem így lenne, ha az alkotás öröme és a feltöltődés lenne a középpontban, mert rossz dolgok meg mindenkivel történnek. Azokból építkezem, de nem generálok plusz rossz dolgokat azért, mert attól talán jobb lesz valami a színpadon.
Amikor Boróka (Ágoston Katalin) az első felvonásban a főszereplő életének főművéről beszélt, erős kritikát fogalmazott meg, aminek egyes részei akár a Bálna című darabra is vonatkoztathatóak. Miért írtad ezt bele az előadásba?
Azért írtam bele, hogy élő legyen. Többször átírtam azt a jelenetet, és mindig papírszagúnak éreztem. Aztán csináltunk egy munkabemutatót júniusban, és rohadt hosszú lett az előadás. Nagyon sok részt kihúztam belőle, összesen mínusz egy óránál lehetünk nagyjából. A kihúzott részekben sok olyan volt, amit néztem és ráismertem, hogy ebben van önsajnáltatás, túl van beszélve a dolog. Azért írtam ezeket bele Boróka kritikájába, hogy személyesebb, élesebb, önkritikusabb legyen. És jobb is lett a jelenet így. Mert hogyha ezeket mondja el, akkor ezek konkrétumok. Eredetileg ennél a résznél Boróka általános dolgokat mondott, amik nagyjából minden rosszul megírt drámára igazak.
Cincér Dorina, akit Szinetár Dóra alakít, a híres, kiégéshez közeledő színésznő akár egy természetfeletti lény lép a színpadra. Mi volt a célja annak, hogy ennyire leválasztottad a többi karakterről?
Azt éreztem, hogy ott be akarok hozni valami egészen földöntúlit. Sokszor érzetekből táplálkoztam a próbák alatt is, valami egészen új hangot akartam beemelni akusztikailag és lelkületileg is, mert egy új szempontot kapunk az idős színésznő színre lépésével. Meggyőztem Dórit, hogy ennél a résznél nagyon halkan beszéljen, motyogjon, azért van ott a port. Éreztem, hogy valami performanszra szeretnék kilyukadni. Eleinte annyi volt ott a szövegkönyvben, hogy „improvizáció, a színésznőt játszó színész történeteiből valami”. Aztán ahogy egyre többet beszélgettem Dórival, és mesélte a történeteit, azokból gyúrtam egyet. A valóságban ő volt a színésznő, aki megmondta a rendezőasszisztensnek, hogy esténként nem próbál, mert a gyerekeivel van, mire az asszisztens értetlenül állt előtte.
Sok színésznő van hasonló helyzetben, például hogy nem lett gyereke, mert abban az időszakban, amikor anyává válhatott volna, fontosabb volt, hogy ezt eljátssza, meg azt eljátssza, és később rájött, hogy milyen jó lett volna, hogyha ő is találkozik egy olyan emberrel, akivel családot alapíthatnak, és a család mennyivel kerekebbé tehetné az életét – de most már nem lehet. Van, akinek ez így rendben van és szereti az életét, de van, aki nagyon máshogy alakítaná, ha visszamehetne az időben.
Dórit foglalkoztatja a téma. Neki vannak gyerekei, akiket imád, és szeretne folyton a közelükben lenni, de a színházat is szereti, viszont hogyha rangsorolni kell, akkor neki egyértelmű, hogy hova teszi a hangsúlyt.
Mennyiben inspirálták a saját tehetségkutatós tapasztalataid a darabban megjelenő tehetségkutatót, a Mi Dalunkat?
Maga a közeg, az biztos. Akartam még ide egy warmup elemet is a show elé, de az már tényleg egy egész estés cucc lett volna. Igazából figyeltem, amik történnek Magyarországon, meg ahogy visszanyúlnak bizonyos formátumok bizonyos előadásmódokhoz, és azt gondoltam, hogy az, amit itt felrakunk, meg meghangszerelünk, az tulajdonképpen ki merem jelenteni, hogy még csak nem is paródia. Csípőből tudnék öt-hat olyat említeni, ami ilyen vagy durvább ebben a műfajban. Úgy gondoltam, ezzel a jelenséggel mindenképpen akarok foglalkozni.
A vizualitás egyértelműen fontos eszköz számodra, például a darab szerves eleme a díszlet. Mi volt a koncepció mögötti elhatározás?
Az volt az elképzelésem, hogy nem külön tereket, hanem egy állandó díszletet szeretnék, ami nem annyira mozog. Annyit mondtam Tihanyi Ildinek, a díszlettervezőnek hogy sok ajtót szeretnék a térbe, hogy mindenhonnan be lehessen jönni, és akárhol ki lehessen menni. Csinált több verziót, és egyszer csak megmutatta azt, ami nekem megtetszett és amit az előadáson a nézők is láthatnak. Nyilván praktikumból azt is figyelembe kellett venni, hogyan kell technikailag egy tévéműsort csinálni, meg egy álomképet, külön tereket, és ezt a LED-ekkel, illetve a megvilágítással, azt hiszem, hogy elég jól el tudtuk választani. Direkt nem tettem bele nagyon az ajtódramaturgiát sem, tehát nem akartam, ha itt jön be valaki, akkor feltétlen ott menjen ki, ez abszolút szabadon volt kezelve. Tihanyi Ildi isteni színpadképet rakott össze.
Azt is én kértem, hogy ne legyenek takarófalak, tehát hogy minden látszódjon, az is, ha például a kellékes jön bedobni egy szigonyt, vagy ha valaki hátul elmegy. Azért van ez, hogy beláthasson a közönség a színfalak mögé, a háttérfolyamatokba is. Amit megtartottam így viszonylag külön térnek, az Bonifác szobája volt, elől. Annyira szeretem, hogy közel van a nézőkhöz Máté az elején, meg szerintem az is jó, hogy egybe van folyatva a nézőtér a színpaddal.
A színésznek vágyó fiatalok helyzete tagadhatatlanul kétségbe ejtő, néha már reménytelennek tűnik a jelenlegi SZFE-helyzet és a színházak ellehetetlenítése miatt. Mit tanácsolnál a mégis képződni, elhelyezkedni vágyó fiataloknak?
Szerintem minden alkalmat ki kell használni arra, hogy tanuljon az ember. Nem szeretem, ha valaki azt mondja, hogy hagyják francba, mert nem olyan, mint amilyennek elképzeljük. Szerintem semmi nem olyan, mint amilyennek elképzeljük. Én is, amikor gyerekkoromban néztem a színészeket vagy a színpadot, tök más elképzelésem voltak arról, hogy ez valójában micsoda. Amikor már többet tudsz róla, annál kevesebb dolgot tudsz megcsinálni belőle, többet szorongsz, mert tudod, hogy ez hogyan lehetne jobb. Amikor az elején színjátszózik az ember, akkor még ünnepnap, amikor előadás van.
Szóval azt tanácsolom, hogy tényleg csinálni kell. Én például folyamatosan csinálok valamit. A Bálnát is kitaláltam, hogy megcsinálom, és megcsináltuk, amire nagyon büszke vagyok, a többiekre, meg magamra, meg az egész Átriumra. Szerintem nem szabad soha belesüppedni abba, hogy ez nekem nem megy, vagy hogy nem jött össze valami elsőre, vagy másodikra, vagy harmadikra, vagy negyedikre, mert egy csomó ember van, akinek huszonötödikre sikerül valami. Ha jön valami ihlet, vagy azt érzi az ember, hogy írna valamit, hogy eljátszana valamit, de nincs rá platform, akkor találja ki, és szerezzen egy osztálytermet, csinálja meg magának, csináljon belőle valamit, és hátha látja valaki, aki lát benne fantáziát, és azt mondja, hogy csináld meg, itt vagy ott. Szóval mindenképp szerintem dolgozni kell, ez az alapja az egésznek!
Szerző: Timár Zoé gyakornok Fotó: Mészáros Csaba, Lakatos Péter
