Ha Magyarországot is beleszámítjuk, akkor három különböző országban éltél az elmúlt egy évben. Tavaly Svédországba költöztél, az év elején pedig Izlandra. Mi az, ami ennyire vonz az északi országokban?
Most már egyre inkább azt érzem, hogy egy viking lány vére folyik az ereimben. Nem szeretem a meleget, szenvedek tőle, bár a déli kajákat és a tengerpartot nagyon kedvelem. Szerintem a skandináv országok fogják utoljára lekapcsolni a villanyt, ha jön a klímakatasztrófa. Ökotudatosan élnek, tényleg nagyon odafigyelnek a környezetre. Maximálisan kihasználják a természeti erőforrásokat, például geotermikusan fűtenek és nem pazarolnak.
Hatalmas a nyugalom, van élhető szociális háló, ami biztonságot ad és egy olyan jövőképet, ami nekem itthon már nem volt meg. Északon viszont nagyon emberközeli világban élek, ami nagyjából minden skandináv országra jellemző. Az összesben éltem, csak a Feröer-szigetek maradt ki, így van egy teljes képem erről a világról. Teljes értékű az elfogadás, az egymás iránti tisztelet. Magyarországról azért is költöztem el, mert nagyon erős félelemérzet lett úrrá rajtam. Morálisan és egzisztenciálisan is fullasztóak és bizonytalanok lettek a hétköznapok, és nem éreztem azt, hogy számítana a tehetségem és a szakmai tudásom (sőt, a végén már az adóm sem) a saját hazámban.
Mivel korábban éltem már Svédországban, és jól ismertem az országot, kicsit beszélem is a nyelvet, ez tűnt hirtelen a legészszerűbb döntésnek. Ott viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy bármennyire imádom az országot, az elmúlt tíz évben rettenetesen megváltozott, és már nem tudtam elképzelni, hogy ott éljem az életemet. Ugyanakkor új kalandokat és színt vitt az életembe. A kiköltözés után gyorsan el kellett döntenem, hogy melyik képességemet tudom hirtelen pénzzé tenni, addig amíg el nem helyezkedek újra a saját szakmámban; egy fancy belvárosi étteremben helyezkedtem el Stockholmban séfként, úgy, hogy korábban sosem dolgoztam ezen a területen. Kőkemény volt, pláne a szellemi munka után.
Fizikailag fájdalmasabb volt, mint lelkileg, viszont rengeteget adott az a sikerélmény, hogy kommunikációs szakemberként és íróként beálltam séfnek, és még elégedettek is voltak velem. Ennek ellenére szükségem volt egy kis szünetre, hogy feldolgozzam azt a nagy volumenű változást, ami az elmúlt két évben történt velem. Kapóra jött, hogy a gyerekkori barátnőm, aki nyolc hónapja élt Izlandon, elkezdte rettenetesen unni az ottlétet, én pedig mindig nagyon vágytam rá, hogy egyszer elutazhassak oda, viszont Európa legdrágább országaként addig elérhetetlennek tűnt számomra. A barátnőm helyére azonban nem találtak másik megbízható embert, így én vettem át tőle egy izlandi családi vállalkozás vendégházának a menedzsmentjét.
Ha jól tudom, ők szinte családtagként kezeltek téged.
Igen, szinte családtag lettem. Az elején együtt is ettünk, úgyhogy abszolút belecsöppentem az izlandi gasztronómiába. Izgalmas volt belülről látni a kultúrájukat, a szokásaikat és azt, ahogy egymáshoz viszonyulnak. Van például délutáni coffee time, ahol az egész család leül egy asztalhoz, kipakolják a sütiket és közösségi életet élnek. Bármilyen is legyen a napjuk, egy kicsit mindennap kiszakadnak abból, és egymásra figyelnek.
Odafigyelnek arra, hogy mennyit és mit esznek. Főleg állati eredetű ételeket. Azon belül is jó sok, számunkra bizarr dolgot. A rengeteg birkaalkatrész különböző módon tálalva, a rothasztott cápa és bálna jellemzi leginkább az izlandi gasztronómiát. Ennek ellenére azért rengeteg finomsággal is találkoztam. Szuper érzés volt, hogy közelről beleláthattam egy izlandi család életébe, és a közös étkezéseken kérdezhettem őket a kultúrájukról. Az izlandiak nagyon lazák, jellemzően rendetlenség van náluk, mert azt vallják, hogy a stresszmentesség és a pihenéssel, családdal töltött idő sokkal fontosabb, mint hogy minden élére legyen állítva.
Amikor 100 km/h-s szelek fújnak és elviszi a tyúkólat a szél, ők fogják a bögréjüket, nézik az ablakból, és azt mondják, hogy ez itt teljesen normális. Amikor pedig eláll, akkor kimennek és megjavítják a beszakadt tetőt. Az egyik legnagyobb ajándék, amit Izlandtól kaptam, az volt, hogy megtanultam úgy együtt élni a stresszel, hogy az ne uraljon engem. Más lett a viszonyom a stresszel és a gondokkal. Nem csak azért, mert egy működő országba költöztem, hanem, mert a szemlélet is azonnal átíródik, ha közelről látjuk, hogy lehet máshogy is élni. Teljesen szürreális volt ezt magyar fejjel átélni.
Mit hallanak ők rólunk, magyarokról?
Sajnálnak minket a jelenleg regnáló kormányzat miatt. Folyamatosan kérdezgettek a brüsszelezésről, az álhírekről, a propagandáról, nem fér a fejükbe a magyar miniszterelnök viselkedése és az, hogy mennyi frusztrációval élnek nálunk az emberek az ő döntései, az alacsony életszínvonal és a különböző negatív megbélyegzés miatt. Sokat beszélgettünk a magyarországi állapotokról, ők pedig kikerekedett szemmel néztek rám, amikor például elmondtam, hogy itthon mennyit keres egy pedagógus.
Az izlandiak eléggé vallásos emberek , így az sem befogadható számukra, hogy nálunk a kereszténységbe csomagolva egy csomó kirekesztő, Biblia- és Isten-ellenes dolgot nyomnak le az emberek torkán. A skandinávok úgy működnek, hogy ha valami nem tetszik nekik, akkor szakszervezetet alapítanak, összefognak, és két perc alatt átnyomják az akaratukat a vezetés torkán. Ezért számukra teljesen érthetetlen, hogy miért tűr el mindent a mi népünk. Ennek ellenére nagyon szeretik a magyarokat, mert tudják rólunk, hogy nagy a teherbírásunk, szorgalmasak és becsületesek vagyunk, és jól dolgozunk.
Mit csináltál, amikor nem dolgoztál? Mivel teltek a napjaid?
Rengeteget írtam és utaztam, amikor csak tehettem. Izlandon minimális a tömegközlekedés, ezért a hosszabb utakra autót béreltem. Évek óta írogattam, hogy mit szeretnék megnézni az országban, ha egyszer eljutok oda, így szó szerint habzsoltam a látványosságokat. Felfedeztem a gejzíreket, a vulkánokat, a legnagyobb vízeséseket és lávamezőket, megnéztem az összes létező hőforrást. Egyetlen hétvége alatt a déli part összes látványosságát megnéztem egyedül, később pedig a barátommal is ezeknél randiztunk.
Izland nem csak megnyugvással és kiszámítható élettel, de egy csodás társsal is megajándékozott, amire nemhogy nem számítottam, de esélyt sem láttam rá. Mások nászútra mennek ilyen helyekre, nekünk pedig a világ egyik legszebb gleccsertavánál volt az első randink. Csak Észak-Izland maradt ki, de oda fogunk költözni, úgyhogy hamarosan azt is bejárhatom.
Hogyan élted meg ezt a rengeteg változást?
Tényleg a semmi közepén, egy elzárt, űrbéli és leírhatatlanul gyönyörű, kietlen tájon éltem most fél évet. Sokszor spártaiak voltak a körülmények, de én azt éreztem, hogy megérkeztem. Ezzel párhuzamosan durván átértékeltem az életemet és azt, hogy mit akarok, és rájöttem, hogy nem akarok ebből az országból még elmenni. Rengeteget sportoltam, meditáltam és böjtöltem közben. Komoly traumákat sikerült letennem ezalatt az idő alatt, ez volt az én El Caminóm.
Tudod, amikor igazán mélyre mész, a legdurvább szinteken nézel szembe saját magaddal és beteljesíted a legnehezebb sorsfeladataidat, az élet megjutalmaz. Itt mindent megtaláltam, amire igazán vágytam: egy igazi, felnőtt párkapcsolatot, a stabilitást, a biztonságot és egy kiszámítható jövőképet, ezekért mind nagyon megdolgoztam. A társammal – a párommal, akivel most már több mint fél éve vagyunk együtt –, beköltöztünk Reykjavíkba, és közösen tervezgetjük az életünket. Ott bérlünk egy lakást, később pedig Észak-Izlandra költözünk.
Annak apropóján kezdtünk beszélgetni, hogy éppen egy Izlandról szóló könyvön dolgozol. Mesélsz róla egy kicsit?
Abszolút egy Ízek, imák, Izland, csak az a baj, hogy ezt a használt és kissé giccses címet már nem adhatom neki. A saját szemszögemből fogom bemutatni Izlandot, és elmesélem azt az utat, amit megtettem a KATA-törvénymódosítás óta. Ez az ország sokak számára egy misztikus, bakancslistás táj, sarki fénnyel és csodálatos helyszínekkel. A történeteimen keresztül az is elutazhat majd Izlandra, aki még csak tervezgeti vagy talán sosem jut el.
Bár nem útikönyvet írok, feltett szándékom, hogy úgy is lehessen használni. Lesz benne gasztronómia is, mivel a barátommal – aki hivatásos séf – végigfőztük és végigettük a szigetet, így a történeteimből egyszerűen nem hiányozhatnak a finom ételek. Kováts Zsófia fotográfus barátom pedig a segítségemre lesz, hogy a tájak a legszebb fotókon köszönjenek vissza a történetek között. Már dolgozom rajta, remélem jövő nyáron meg is jelenik.
Amikor a beszélgetésünkre készültem, olvastam, hogy Izland szó szerint meseszerű. Az elfek például nemcsak a mitológiában, hanem az emberek hétköznapjaiban is fontos szerepet játszanak. Téged hogyan inspirál ez a közeg az írásban?
Az elfházakat nem szabad bolygatni, mert megbüntetnek, és az elfek bosszúja is rászáll az emberre. Ezek a picinyke kis házak tényleg léteznek, mindenhol ott vannak elvétve a természetben. Ők úgy használják ezeket a csodálatos, meseszerű lényeket a nyelvükben, ahogy mi használjuk a szólásokat, közmondásokat. De már önmagában a reykjavíki otthonunk is megérne egy regényt. A belvárosban van egy szép tó, amit ősi izlandi házak vesznek körül – mi is egy ilyenben lakunk. Ez egy sok szobából, lakásból álló ház, amelynek minden egyes szobájában valamilyen furcsa szerzet lakik.
Az egyikben egy elborult, bohókás költő van, aki naphosszat néz ki az ablakon a szemüvegében, és felrakott lábbal írogat a porosodó szobájában. A másikban egy ötvenes, pocakos úriember él, aki egyáltalán nem illik bele ebbe a miliőbe. A harmadikban egy több mint két méter magas fekete férfi lakik, akinek le kell hajolnia ahhoz, hogy közlekedni tudjon a házban. Van egy goás lány is, és vagyunk mi, és a földszinten a barátaink. Egészen szürreális, minden egyes ablak egy külön kis történet. Az életemnek ez a szakasza olyan, mint egy skandináv mesekönyv, amiben különböző varázslatok történnek velem.
Mióta legutóbb beszélgettünk, megjelent egy dalod is, amit te írtál és énekeltél fel…
Úgy volt, hogy ezen a nyáron megcsinálom a bemutatkozó szólóalbumomat. Egy négy számot tartalmazó kislemezt szerettem volna készíteni, de az egyetemi tanulmányaimra és az államvizsgára kellett most fókuszálnom. Viszont egyáltalán nem tettem le róla, mert számomra a zene és az írás a legfontosabb kifejező eszköz. Izlandon nagyon jól lehet alkotni. Itt például teljesen más hangokat hallasz, mint Magyarországon. Szerintem minden országnak vagy nagyvárosnak van egy hangkészlete.
Budapesten például a mindig hallható mentő, rendőr, tűzoltó sziréna hangja a legkiugróbb sound, de Izlandon sok olyan természeti hang van, amit azelőtt soha életemben nem hallottam. Nagyon érdekes például annak a hangja, amikor a hatalmas vihar után fúj a szél, és görgeti az egymáshoz ütődő lávaköveket. Van egy kis hangstúdióm, amit most kiviszek magammal, hogy tudjak zenét szerezni. Nem gondolom, hogy 35 évesen már túl nagy babérokra törnék. Egyszerűen ez is egy önkifejezési forma számomra, de azért mindenképp szeretnék készíteni 1-2 szólóalbumot.
Az életed más területein is nagy dolgok történtek. A Péterfy Bori életéről szóló Borikönyv elnyerte az Év Könyve-díjat.
Egyrészt azt sem feltételeztem, hogy bármilyen díjat kap, másrészt arra sem gondoltam, hogy így beszippantja az olvasókat. Ez azért nagy dolog, mert ez egy olvasói díj, amit nem a szakma adott, és ez iszonyatosan jó érzés, mert közvetlen visszajelzést kaptam arról, hogy amit csináltam, az másoknak is tetszett. Szürreális volt, amikor megtudtam, hogy nyert: éppen nyitottam ki reggel a stockholmi éttermet a kis séfkabátomban, a lábam alatt tocsogott a víz és kezemben a felmosóval ért a hír, hogy megnyertük az Év Könyve-szavazást. Bejött a főnököm és elmondtam neki, hogy az én könyvem lett az év könyve Magyarországon életrajz kategóriában. Ő pedig azt kérdezte: „hát akkor miért állsz itt ebben az étteremben és miért nem írsz?” Látszott a fején, hogy tényleg nem érti a helyzetet. Fél évig Borinál volt a díj, most pedig elviszem az izlandi otthonunkba, és kiteszem a polcra.
Terveztek még valamilyen közös projektet Borival?
Nincs kőbe vésve semmi, de vannak terveink. Több projekten is gondolkoztunk. Most Bori életében is vannak változások, úgyhogy lehet, hogy érik egy Borikönyv 2.
A beszélgetés elején úgy fogalmaztál, hogy ez az utazás volt a te El Caminód. Hogy érzed, mi volt számodra az elmúlt egy év legfőbb tanulsága?
Az, hogy amikor azt hiszed, nagyon mélyen vagy és ettől már nincs lejjebb, akkor jön még a java. Akkor kapjuk meg a jutalmat és érünk révbe, amikor tényleg mindent, de mindent el tudunk engedni és úgy tudjuk megvívni magunkkal a saját harcainkat, hogy beleállunk abba, hogy nagyon fájni fog. Aki megspórolja ezt, és elmenekül önmaga és a feladatai elől, azzal nem fognak csodák történni. A másik pedig, amit nagyon megtanultam, hogy a bátorság és a merészség nagyon kifizetődő. Egyszerűen a józan bátorság magával hozza a sikert és a megoldásokat, még a legrögösebb úton is.
Fotó: Hőgye Renka, Tóth Júlia Éva
