Hogy zajlott a meghallgatás? Bementél, köszöntél, megcsináltad, kimentél, köszöntél? Emlékszel? Ez volt a címe a tíz évvel ezelőtti interjúnknak.
Hogyne emlékeznék! Ez most nem ilyen meghallgatás volt, mert nem találkoztam a rendezővel, Christopher Nolannel személyesen, hanem egy selftape-et (saját rögzítésű videófelvételt – a szerk.) küldtünk.
Pontosan mi ennek a folyamata?
Van egy dán ügynökségem, amely töretlenül mellettem áll tíz éve. Ők kaptak egy megkeresést az USA-ból, mert tudták, hogy van náluk egy magyar színész. Két írott jelenetet adtak, amiket felvettünk. Az ilyesféle nagy filmeket – érthetően – fokozott óvatosság övezi, olykor kódnéven megy a produkció címe is, nehogy ki lehessen deríteni valamit a cselekményből. Az Oppenheimer esetében a forgatókönyv is nagyon különleges volt: piros papírra nyomtatott fekete betűkkel került hozzám az a példány, amelyet kint elolvashattam. A selftape-hez kért szöveg sem az eredeti forgatókönyvből volt, bár témájában kapcsolódott hozzá. Fekete lyukról, térről és időről szóló, némiképp irodalmi szöveg volt, amire sikerült ráhangolódnom pár nap alatt. Pater Sparrow rendező, látványtervező barátomat kértem meg, hogy jöjjön már át, és segítsen a jeleneteket rögzíteni – húszéves, nagyon jó barátság köt hozzá, és amúgy is rendkívül szeretek vele együtt dolgozni. Vannak olyan pillanatok, amikor egy fokkal jobban érzem, hogy az adott próbafelvétel jól sikerült. Ez olyan volt.
Tudtad, hogy honnan érkezett a megkeresés?
Nem tudtunk róla semmit, de utánanéztem, hogy mit kezdenek el forgatni, láttam, hogy az Oppenheimert, arra gondoltam, hogy talán Teller Ede karakterére keresnek szereplőt. Aztán jött a telefon.
Ezt a pillanatot idézd vissza, kérlek.
Az nagyon jó volt! Éppen a budapesti lakásunk kert melletti oldallépcsőjén sétáltam le, mikor félúton csörgött a telefonom, az ügynököm hívott.
- Na, Máté helyzet van. Állsz vagy ülsz?
- Állok.
- Tiéd az Oppenheimer, most telefonáltak!
- Hívjál vissza, légy szíves, két perc múlva!
Leraktam, felrohantam Edithez (Máté felesége – a szerk.), kihangosítottam, visszahívtam, és azt mondtam az ügynökömnek: „Most mondd, légy szíves, megint!” Erre ő: „Megvan az Oppenheimer!” Miután pezsgőt bontottunk, már zakatolt is tovább az agyam, hogy de mi lesz ezután?
„Az Oppenheimer esetében a forgatókönyv is nagyon különleges volt”
Hogy ezt meg kell ugrani?
Főleg. Meg a körülmények. Hogy milyen jellegű lehet a jelenet? Mikor kapom meg, hogy már készülhessek? Az elfoglaltságaim miatt, hogy mikorra eshet a forgatás dátuma stb.?
Félelmetes?
Izgalmas.
De ez mégiscsak Hollywood.
Igen, de van technikám az idegességem kezelésére. Például az első forgatási napon, emlékszem, odatámasztottam a hátamat a hotellobbi falának, amíg vártam, hogy értem jöjjenek, és bemutassanak a többieknek. Először Chrisszel (Chris Nolan rendező), aztán Cilliannel (Cillian Murphy címszereplő), majd Rami Malekkal mutatkoztunk be egymásnak. Ramival előtte találkoztam már a sminkszobában is, ahol nyilván nem akartam körülnyüzsögni, habár volt egy sztorim vele, és kíváncsi voltam, hogy emlékszik-e rá. Egy korábbi munkában, a Papillon újraforgatásakor a szerepem szerint fegyőrként egy hajótaton taszigáltam és üvöltöztem vele. Amikor bent ült a díszletben, nagyon nézett. Megkérdeztem tőle: „Segítsek?” „Légy szíves” – válaszolta, majd elmeséltem, hogy négy éve együtt csináltuk a Papillont. Hirtelen kapcsolt, és annyit kérdezett: „Akkor jól megy, nem?” „Eddig úgy néz ki, hogy igen” – feleltem. Rendkívül kedves ember és remek kolléga.
És a többiek is kedvesek voltak?
Akinek van lehetősége egy ilyen csodálatos filmen és ilyen stábbal dolgozni, az tudja, mennyi munka van mögötte, éppen ezért tisztelet és szeretetteljes figyelem irányul mindenki felé, szinte eltűnik a hierarchikus viszony. Ehhez persze Nolan személye is jelentősen hozzájárult, aki egy rendkívül felkészült, nagyon koncentrált, földhözragadt és nyugodt ember. Igen ritka, hogy egy rendező mellett egy színész nem azt érzi, hogy teljesít, ő abszolút csapatjátékos, ami nagyon megtisztelő.
2022-ben forgattatok, és 2023 júliusában, a londoni bemutatón láttad először az Oppenheimert. Hogy tetszett?
Nagyon élveztem, már onnantól kezdve meghatódva bámultam, hogy a Universal logója, amit kiskoromtól kezdve áhítattal néztem a filmek elején, feltűnt a vásznon. A vörös szőnyegen Cillian Murphy kérdezgette is, hogy mit szólok a jeleneteimhez, és teljesen izgatott lett, hogy most látom majd először azokat. Megnyugtatott, hogy nem kell aggódjak, jól sikerültek.
Csak a londoni bemutatón vettél részt, és 2023 novemberéig egy interjút sem vállaltál. Miért tartottad fontosnak, hogy szolidaríts az Egyesült Államok legnagyobb filmszínész-szakszervezete, a SAG-AFTRA (Screen Actors Guild-American Federation of Television and Radio Artists) majdnem féléves sztrájkjával?
Több kollégám sem jutott el a bemutatókra a sztrájk miatt. Az egyik színésznőnek, aki szintén nem ment a sztrájk miatt, az édesanyja piros krepp-papírból vörös szőnyeget készített erre az alkalomra a New York-i lakásukban. Mikor láttam az erről készült fotóit, arra gondoltam, hogy most még csak az kéne, hogy én itt elkezdjek páváskodni. A másik, hogy a szolidaritás arról szól, hogy mennyire gondolkodsz velük, mennyire tartozol közéjük. Mindenki más visszalépett száz napra, így, ha komolyan szeretném a SAG-tagságot, akkor természetes, hogy én is áldozatot hozok. Így is történt.
Értem, de mennyire lehet Hollywoodban megbízni?
Azt soha nem szabad elfelejteni, hogy ez mégiscsak show-biznisz. Ezt mindig is vallottam.
Kint tartózkodásod alatt Nolan meghívott a partijára.
Nagyon megtisztelő és emlékezetes volt. Már csak belegondolni is izgalmas, hogy – kis túlzással – az ott meghívott színészekre épül az amerikai filmipar java része. Jó humoruk van, ugyanúgy vannak félelmeik, emberiek, szerethetők és hál’ isten, rendelkeznek öniróniával. Matt Damon rendkívül nyitott és barátságos, Robert Downey Jr. zseni, elképesztően flott és rettentően jó humorral van megáldva, Emily Blunt egy csoda, Florence Pugh nagyon kedves, közvetlen és rengeteget lehet vele nevetni. Színészekről, előző munkákról, filmes történetekről, hovatartozásról beszélgettünk.
Volt olyan, amit köztük tanultál meg a színészetről?
Igazából a velük való forgatás megerősített abban a hitemben, hogy nem lehet idegből csinálni semmit. Mindig is vallottam, hogy felkészülés nélkül ezt nem lehet véghez vinni. A profizmus a minimum elvárás mindenki felé, ott kezdődik a munka. Ha nem rakod bele, amit kell, akkor ne is menj oda, mert ezek az emberek úgy dolgoznak, mint egy álom. Cilliannek negyven napig kellett a legjobb formáját hoznia – úgy, hogy kb. egy mandulát evett egész nap.
A bordó gyapjúszövet öltönyt és szmokinginget Már Róbert tervezte az eseményre
Még a forgatás előtt elolvastál egy hosszú életrajzi regényt Szilárd Leóról (William Lanouette: Genius in the Shadows – A Biography of Leo Szilard, the Man Behind the Bomb). Volt olyan pillanat, amikor segített neked a könyvből szerzett ismeret?
Két percbe nyilván nem lehet egy életet belegyömöszölni, de valamiképp lehet rá támaszkodni vagy kis ötleteket meríteni belőle. Emlékezetes pillanat volt, amikor a világhírű jelmeztervező, Ellen Mirojnick asszisztense próbálta velem az öltönyöket, és közben javarészt a megérzéseimre támaszkodott, hogy mondjam, miben érzem jól magam. Ez nem, ez majdnem, de nem, negyedikre, talán ötödikre azt mondtam, ez az! Kihajtottuk a zakót, és kiderült, egy magyar szabászatban készült darab volt. Szilárd Leó végül ezt viselte. Azt is engedték, hogy a családi pecsétgyűrűt magamon hagyjam. Elkezdtünk beszélgetni az életrajzáról, hogy mit látott Szilárd Leó, amikor a tanácsköztársaság idején utoljára végighajózott a Dunán, a Margit híd alatt. De mesél az otthonukból (Városligeti fasor) az állatkertig vezető útjáról, ahol egy víziló megette a kalapját. Azt gondolom, végül egy pillanatban összesűrűsödik ez a sok ismeret, emlék, az ő történetei, az én gyűrűm, a zakó… többek között ezért is felejthetetlen profikkal dolgozni.
Fel tudtad fogni a forgatás napját?
Erről van egy erős emlékem. A nagyobbik rész Cilliannal délelőtt már megtörtént, ezután készülődtem a következő jelenetemre lent, a kísérleti laborként berendezett helyszínen. Délután volt már, két átállás között ott ültem egy sámlin egy Los Angeles-i parkolóban, Hollywoodban, amikor egy röpke pillanatra tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, kikkel dolgozhatok együtt… Épp ekkor fűzték be a filmet a kamerába, majd beindították, zörgött a gép, és ott egy tíz másodperces eufória lett úrrá rajtam.
Mi lesz ezután?
Megyünk előre. Egyrészt volt egy sztrájk, majd a hálaadás, a karácsony, így most talán majd 2024 tavaszától jöhetnek az újabb lehetőségek. De nem aggódom, mert ez a film már elvitathatatlan. Nagyon büszke vagyok, hogy a részese lehetek és szeretnek benne.
Oké, de melyik rész jön most? Egyáltalán, milyen címet adjak a cikknek?
A határtalan című fejezet jöjjön, az jó lenne!
Milyen értelemben határtalan?
Ez az első alkalom, hogy magyarként használnak, voltam én már minden nemzetiségű. Jó lenne, ha a jövőbeli szerepeimet egyfajta behatárolhatatlanság övezné. Szeretnék az a színész lenni, aki büszkén viszi a magyar gyökereket, de nem az határozza meg, hogy a nevén van-e ékezet.
Akkor A határtalan vágta lesz a címe.
(Nagyot nevet.) Rendben!
Edit után kinek mondtad el, hogy megkaptad a szerepet?
Egyből aput (Haumann Péter, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett színművész, rendező – a szerk.) hívtam.
Ismerte az előzményeket?
Ismerte, és anyukámmal együtt nagyon drukkoltak – mint mindig. Elképesztően büszke volt, mert végignézhette, mennyi munka az, amíg az ember elér egyáltalán egy ilyen lehetőségig.
Haumann Máté az Oppenheimer szereplőivel, Rami Malekkel és Cillian Murphyvel
Alázatos és fegyelmezett volt. Szerinted ezt tőle örökölted?
Amikor a Fösvényt próbáltuk, amelyben közösen játszottunk, sokan még három kávé után sem voltak egyben a délelőtt tíz órai próbán, apu meg 10:01-kor teljesen glédába vágta magát, és ő volt az egyetlen, aki tudta is a szöveget hibátlanul, hetvenévesen. Neki minden egyes alkalommal meg kellett ugrania az előző rekordját, hogy az maradhasson, aki. Egész életében ki volt téve a közszemlének, és evidenciává vált, hogy jónak kell lennie.
Erősebben él benned, mióta nincs veletek?
Igen. Érzem, sokat látom őt, tudom pontosan, hogy mikor van jelen. „A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra” – írja Szent Ágoston a Ne sírj azért, mert szeretsz című versében, amely elhangzott a temetésén is, sokszor eszembe jut. A soproni Rómeó és Júlia előadáson éreztem, hogy a takarásból néz, és tudom azt is, hogy hogyan, pedig hidd el, nem keresem, nem belelátom, hanem egyszer csak meglel ez a pillanat. Úgy érzem, hogy nekem is vinni kell ezt a Haumann cégért. Nagyon megható volt, amikor az ő autójával zötyögtem le a hátsó autóutakon Sopronba az első próbára, mint valami ekhós szekéren utazó. Nem adhatom alább és nem lehetek kevesebb. Nagyapa, apa, fia, ha ezt sikerül továbbvinni, az számomra a teljes siker.
Portréfotó: Dömölky Dániel, Premierfotók: UIP-Duna Film
