A nők és a férfiak közötti munkamegosztás egy eléggé aktívan kutatott téma mind hazai, mind nemzetközi színtéren. A munkamegosztás elsősorban a nemek közötti biológiai különbségekre épül. A nők a születésszabályozási módszerek előtti időkben teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a biológiának, amely alapot adott a nők elnyomásához. Amiatt, hogy a nők képesek a szülésre, a társadalom minden reprodukcióval kapcsolatos munkát rájuk osztott. Az emberiség azonban a tudomány révén réges-régen maga mögött hagyta a természet szabályait –, ennek ellenére a nemek közötti munkamegosztást még mindig a biológiával magyarázzuk.
Máriási Dóra tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk a nemek közötti munkamegosztásról és annak hatásairól a nőkre.
Máriási Dóra
Hogyan látod, a munkamegosztás mérlege a nemek között elbillen egyik, avagy másik irányba?
A nők vállalnak többet, erről sok kutatásban olvashatunk. Szerintem itt fontos megjegyezni, hogy ellenpéldát ezekre mindig lehet hozni, hiszen a személyes élmény lehet más, előfordulhat, hogy az egyes családokon belül a munkamegosztás máshogy történik. Ez azonban egy társadalmi jelenség, amely túlmegy azon, hogy az adott párnak milyen elvrendszere van a nemek közötti munkamegosztásról. Sokszor strukturális folyamatok beágyazódásáról beszélhetünk – azaz a társadalmunk erre épül –, ahogy a munkaerőpiac felépül, az mind abba az irányba billenti a mérleget, hogy a nők vállalnak többet. Lehet, hogy egy férfi napi 10 órát dolgozik, azonban elképzelhető, hogy a háztartásban, a gyermeknevelésben, az idősebb szülők ápolásában, az érzelmi munkában jóval kevesebbet vállal.
Fennáll olyan helyzet is, hogy a férfi és a nő fizetett munkaideje között nincsen akkora különbség, viszont az ezen felüli teherviselések továbbra is a nőre hárulnak.
Shulamith Firestone The Dialectic of Sex című könyvében találkozhattam azzal a magyarázattal, hogy maga az emberi kultúra is a női szeretetre épül. A munkamegosztással kapcsolatban ez volt számomra talán a legmegrázóbb elmélet, amely arról beszél, hogy ez a bizonyos különbség nem újdonság az emberiség történelmében, illetve nem is olyan felismerhető minden helyzetben a strukturális beágyazódás miatt, és nem csak fizikális, hanem érzelmi munkában is megjelenik ez a vállalási kényszer. Milyen indokból vállalnak a nők többet?
Vannak olyan megközelítések, ideológiák, amelyek nem feltétlenül ismerik el, hogy a nők többet vállalnak, vagy csak nem látják az ebben rejlő problémát. A feminista ideológia, illetve több társadalomtudományi alappal rendelkező kutatás azonban elég világosan fogalmaz ezzel a problémával kapcsolatban. Ez – hogy a nők többet vállalnak – egy patriarchális, kapitalista termék. Ebben a kapitalista társadalomban pedig ez nehezen felismerhető, hiszen állandó leplezés alatt van. Gyakran ezek a vállalások nincsenek elismerve, sem anyagilag, sem más formában. Ez a munka általában többlet-energiafordítás, azért, hogy a társadalom működni tudjon. A bevásárlás, a főzés, a gyerekekkel tanulás iskola után, a család mentális jóllétének biztosítása mind természetes dolognak van tekintve, miközben elképesztően sok időt és energia ezeket elvégezni. Ezek a feladatok nincsenek úgy honorálva, mint a munka, hiszen nem kapunk érte fizetést.
De hogy ez a vállalás biztosan egy valódi választás? Mi történne, ha egy anya nem vállalja el ezeket a feladatokat? Valószínűleg nem lennének elvégezve ezek a feladatok. Ha egy anya kihagyja a szülőit, az apa elmegy például helyette? Anyaként gyakran érezheti azt az ember, hogy „vagy én megyek el, vagy senki”.
Úgy gondolod, a fegyverként használt inkompetencia –, amikor a férfi mintha direkt rosszul teljesíti a neki kiosztott szerepet – felelős ennek az egyenlőtlen munkamegosztásnak a fenntartásában?
A párok közötti munkamegosztást érdemes a párkapcsolati játszmák szempontjából is megvizsgálni. Hiszen az egyenlőtlen munkamegosztás időnként tud pozitív hasznot hozni a nők számára. Így az ő kezükben van a kontroll: ha például a nő többet főz, akkor a nő is mondja meg, mi legyen az ebéd.
Ha a nők irányítanak bizonyos területeket, az akár az előnyükre is válhat. Itt felmerül az a kérdés, hogy ki szeretnénk-e engedni a kezünk közül a kontrollt a segítségért cserébe. Ha a férfi nem takarít olyan alaposan, mint én, vagy nem csinál meg mindent pontosan, esetleg elfelejt valamit a gyerek körül, ritkán tesszük fel magunknak a kérdést: jogos-e elvárni tőle, hogy azonnal átlássa és kövesse a rendszert, amit én magamnak alakítottam ki. Ezt akár úgyis felfoghatjuk, mintha valaki egy új munkakörbe kerülne be. Új munkahelyen, ha be is tanítanak, és elegendő információt is kapunk, akkor is előfordul, hogy hibázunk. Pontosan, úgy, ahogy egy férfi hibázik, amikor olyan feladatokat végez el, amit addig párja csinált.
Ilyenkor abba is fontos belegondolni, hogy amikor valaki új munkakörben helyezkedik el, azt lehet, a saját képére fogja formálni. Lehet, hogy apaként, ha a gyerekek barátai átjönnek péntekenként, nem sütök muffint vagy pogácsát, hanem veszek egy zacskó chipset, vagy hozok valamit a közeli pékségből. Ez lehet, nem tetszik az anyának, mivel ő másképpen csinálta volna a gyerekek vendéglátását, így az ő szemével az apára bízott munka nem lett megfelelően elvégezve – miközben arról is lehet szó, hogy én mennyire tudom elengedni a kontrollt nőként. Ilyen helyzetben valóban nem lett elvégezve a munka, vagy csupán arról van szó, hogy nem pont úgy történt, ahogy a nő csinálta volna?
Tehát ez lehet az erőviszonyok játszmájának is egy része, hogy az egyik fél valamihez nem ért, vagy a másik fél valamit jobban csinál. Lehet, hogy nem is szándékosan csinálja az apa rosszul a dolgokat, nem manipuláció okán ront el valamit, csak a párja inkább kiveszi a kezéből az irányítást, mielőtt az apa észrevenné a problémát. Az is lehet azonban, hogy ennek a játszmának mindkét fél a részese: ahol a férfi eljátssza, hogy inkompetens, a nő pedig úgy érzi, nélküle semmi nem kerül a helyére – így végül ő válik a rendszer nélkülözhetetlen szereplőjévé.
Ebben a nagy, komplex helyzetben akkor hogyan kellene eldönteni nőként, hogy mi számít a mi feladatunknak és mi nem?
Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A döntésbe erősen beleszól maga a helyzet, illetve a szereplők is, éppen ezért egy ilyen kérdésre csak nagyon általános tanácsokat lehet mondani.
Megoldás lehet, ha leülök, és átnézem, hogy néz ki egy napom, hogy néz ki egy hetem. A tevékenységek, amelyeket folytatok, azokat miért folytatom, és mivel, kivel van összefüggésben a tevékenység? Tudná esetleg más is csinálni ezt a tevékenységet? Miért én csinálom ezt a tevékenységet?
Például lehet, hogy semmi szükség arra, hogy órákon át a gyerekemmel tanuljak délután az iskola után. Lehet, hogy csak anyaként túlságosan félünk attól, hogy a gyerek majd nem viszi semmire, mivel rossz jegyeket fog kapni. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez egy reális félelem.
Ilyen helyzetekben a madártávlat sokat segíthet abban, hogy helyre tegyük a dolgokat. Hasznos lehet leírni vagy lerajzolni a gondolatainkat, mert így nem csak a fejünkben kavarognak. Például egy napunkat kördiagramban is ábrázolhatjuk: felosztjuk, hogy egy nap alatt mit és miért csinálunk, esetleg milyen feladat terhel meg, és milyen feladatot adhatunk át. Amikor leülünk és elgondolkodunk ezen, könnyen letisztázódhatnak számunkra a dolgok.
Hogyan tudjuk nőként elősegíteni a feladatok átadásának folyamatát?
Fontos eldönteni, hogy tényleg át szeretnénk-e adni az adott feladatot másnak. El tudjuk-e engedni a kontrollt, illetve azt itt fontos megemlíteni, hogy milyen erővel ruház fel minket a túlterheltség. A túlterheltség összefügg az „én fontos vagyok” érzéssel, és lehet, ha elengedjük azt a feladatot, amitől a terheltséget érezzük, akkor ebből az érzésből is vesztünk, ezt pedig szükséges mérlegelnünk. Például a panaszkodás révén, a mártírszerepben együttérzést kaphatunk a környezetünktől, ami jutalomként működik. Azonban, ha elengedjük a feladatot, amely okot ad a panaszkodásra, akkor már nem foglalhatunk helyet a mártírszerepben, és a jutalom sem jár ezért a helyzetért. Ilyenkor megjelenhetnek olyan gondolatok, hogy „lusta vagyok”, hiszen már nem lesz jelen a túlterheltség, ami miatt többé nem érezzük magunkat olyan fontosnak. Ezek a félelmek gyakran a valóság torzított tükröződései, és csak mi magunk tudjuk mérlegelni, mennyire engedünk nekik.
Hogyan mondjunk nemet, amennyiben mindezek ellenére is eldöntöttük, hogy szeretnénk megválni valamilyen feladattól?
A feminizmus második hullámában volt egy elképzelés, miszerint a nőket meg kell tanítani arra, hogy képviseljék magukat, és kiálljanak magukért. Ennek az egyik eleme a nyíltan nemet mondás, ami sokak számára nehéz, mert az udvariasság, a megfelelés és a kedvesség a „nőhöz illő” viselkedés. Ennek az eszközeként az asszertivitást találták meg. Ez egy olyan kommunikációs mód, amelyben nyíltan és világosan fogalmazzuk meg az igényeinket és érzéseinket. Ez magába foglalja azt is, hogy ha nemet akarunk mondani, akkor azt határozottan meg is tesszük. Az asszertivitás segítségünkre lehet ilyen helyzetekben. Fontos megtanulni nemet mondani, de azt is fontos megérteni, hogy nem ettől fog helyrebillenni az egyensúly a férfiak és nők között a nagyvilágban. Ez egy elem, amely befolyásolja, hogy a társadalomban hogyan viszonyul egymáshoz a két nem, ehhez azonban arra is szükség van, hogy minden férfi is nyitott legyen arra, hogy nagyobb egyenlőség legyen a munkamegosztásban és a többi társadalmi folyamatban.
Fontos felismernünk, hogy milyen szociális támogató rendszerek állnak mögöttünk – vagy éppen hiányoznak –, amelyek lehetővé tennék, hogy nőként a nyolcórás munka mellett ne kelljen egy személyben takarítónak, pedagógusnak, szakácsnak és ápolónak is lennünk. Egyszerűen nem lehetsz nőként minden.
Hogyan tudják ezek az intézményi rendszerek könnyebbé tenni a nők életét és ezáltal a társadalom életét?
Szükség van ezekre a intézményrendszerekre – az iskolákra, óvodákra, kórházakra –, amelyek betöltik funkciójukat. Az oktatás például régóta intézményi keretek között zajlik, így több száz éve nem otthon tanulnak a gyerekek. De az intézményi rendszerek jelenlegi állapota sokkal több feladatot hárít a nőkre. Kováts Eszter és Gregor Anikó kutatásaiban szó is van arról, hogy a szociális ellátórendszer funkcióit az állam kezdi leépíteni, és ez a teher a családokra – azon belül a nőkre – fog hárulni.
Szerző: Pinti Panka Rebeka Fotó: Getty Images, Schmal Fülöp
