Hat gyerek, húsz év, egy tonnányi emlék – és mi valahogy mégis egymás mellett kötöttünk ki, gondolom, valahányszor eszembe jut a Danival töltött éjszaka. Azzal vigasztalom magam, hogy csak azért mentem bele egy ilyen őrült liezonba, mert tulajdonképpen ezer éve ismerem. Így már nem is annyira ribancos a dolog. Ugye? UGYE?!
Tenerifére persze nélkülem megy – nem is lehetne másként –, és amíg én itt rohadok a lakásomban, ő Teneriféről küldi a koktélos, tengeres, ilyen-olyan fotókat. Nem is értem, hogy minek. De azért persze lelkesedek. Meg töprengek, hogy most ez mégis mi.
Tőle nem kérdezem meg, mert nem akarom, hogy hülyének nézzen… És én is tudom, hogy ez tankönyvi situationship. Van itt minden: breadcrumbing, epizodikus ghosting és persze ígérethegyek. Valahol legbelül tudom, hogy ennek véget kellene vetni – mostanra már tapasztalatból tudom, hogy az „őrült jó szex kifejezésben” a legkevésbé sem véletlen az őrült jelző –, mégse teszem. Helyette a barátnőimnek vekengek végeláthatatlanul arról, hogy milyen elméleteim vannak a nemlétező párkapcsolatomra. Az agyam tudja, hogy ez csak szex. Az elmebajom viszont azt akarja hinni, hogy ez igazi.
Szóval amikor két héttel később napbarnítottan, kezében szuvenírekkel megérkezik, úgy teszek, mintha ez teljesen normális lenne. Tudom én, hogy nem az… De sokkal jobb azt képzelni, hogy valami alakul közöttünk. És alakul is: a gyerekmentes hétvégéimet egymáshoz tapadva töltjük, a köztes időkben pedig néha beugrik altatás után. Ülünk a teraszon, szeretkezünk a sötétben, saját kis belső poénjaink lesznek és időnként együtt szidjuk az exeket.
Ülünk a teraszon, szeretkezünk a sötétben, saját kis belső poénjaink lesznek és időnként együtt szidjuk az exeket
A bűvös három hónap sem hoz változást. Pulzálunk. Néha egymáshoz közel, máskor ő tőlem el. Mégis úgy döntök, hogy felkeresem a nőgyógyászomat, hogy az óvszer és bizakodás kombót valami sokkal permanensebbre cseréljem. Végül is annyi előnye van a dolognak, hogy végre mocskos sok jó mocskos szexben van részem.
Mivel a dokim húsz éve ismer, jól tudja, hogy ódzkodom a spiráltól, hormont viszont nem szedhetek. Érdeklődve kérdezi, mi van velem. Elmesélem, hogy végre kimondták a válást és randizgatok. Megkérdezi, hány partnerem volt az elmúlt évben. Amikor kimondom a számot, elpirulok és zavarba jövök. Aztán magyarázni kezdem, hogy az ELTE reprezentatív kutatása szerint az én koromban az átlagos partnerszám 1 és 17 között van, szóval ez nem sok egyáltalán. Ami igaz is. Még mindig az alsó harmadban „hasítok”.
Ő is egyetért. Majd óvatosan hozzáteszi, hogy az én koromban tudhatnám már, hogy az évi kettőnél több partner növeli a kockázatokat. Átbeszéljük, STI-tesztet javasol. Kilencven ropogós ezres a nagytotál. Nyelek egy nagyot és belemegyek.
Kenet. Szájból, vaginából. Ultrahang. Vérvétel, AIDS-teszt. Rákszűrés. Szorongás. Négy hosszú, nagyon hosszú hét. Aztán megcsörren a telefonom. A nőgyógyászom az.
– Beszélnünk kell! – mondja, és másnapra ad egy időpontot.
35 évesen elölről sorozat korábbi részei:
- „Három gyerekünk, húszéves hitelünk és tízmilliós CSOK-unk van”
- „A szívem mélyén érzem, hogy a férjem épp most fekszik le valakivel”
- „Itt állok ebben a nyomorult Airbnb-ben és várom valaki más férjét”
- „Az ütés elmaradt. Az ököl elhúzott az arcom mellett és az ajtó rostlemezébe fúródott”
- „A lakásból dobozonként tűnik el a közös életünk nyoma”
- „Elfogadom, hogy havi hatvanezret ér a gyerekek élete”
- „Már azt se tudom, milyen az, ha tetszem valakinek?”
Fotó: Unsplash
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
