Mindenkinek voltak iskolai munkái a nyári szünet alatt – ezekre vagy szívesen emlékszik, vagy nem, de a nosztalgia általában megszépíti az általában alulfizetett, nyári fizikai munkákat. A középiskola és az egyetem alatt osztottam szórólapot, voltam gépkezelő vidámparkban, vigyáztam gyerekekre, pucoltam asztalt és wc-t, gyúrtam pizzatésztát egy azóta megszűnt, egykor nagyon ismert pizzériában (igen, a kalaposban), sütöttem churrost a Szigeten, a kedvencem mégis az iskolai PISA-felmérések javítása volt – bár voltak napok, mikor úgy jöttem ki az irodának kinevezett Olof Palme-házból, hogy nem tudtam eldönteni, hogy írják a milyent: ly-al, sima j-vel, vagy egyik sem, mert ezt helyesen „mien”-nek írjuk. Bármilyen szép emlékek is voltak ezek, az első komoly munkahelyemre való belépéskor megfogadtam, hogy többé nem végzek semmi hasonló kaliberű munkát.
A pao de queijo ősét egyébként az afrikai rabszolgák hozták magukkal – a beáztatott és felpuhított gyökérből készített lisztből sütöttek kenyeret. A tej és a sajt csak a 19. században kerültek bele, azóta viszont töretlen a népszerűsége. Brazíliában és Argentína északi részén napi rendszerességgel készítik, főleg reggelire és snacknek. A tápiókaliszt beszerzése már nem olyan nagy dolog, ázsiai boltokban találunk, onnantól kezdve pedig nem bonyolultabb, mint egy egyszerű pogácsa. Nekem elhihetitek, tényleg eladtam belőle 1200 darabot.
