Girlboss
A Netflix egyik legújabb sorozatában már-már klisének számító alapszituációval találjuk szembe magunkat: a tudatosan a női sztereotípiák ellen lázadó sorozat néhány alapvetése kísértetiesen emlékeztethet minket a Girls vagy a Shameless néhány megoldására, de mintha még kilátástalanabb és kuszább lenne az a kiindulóhelyzet, amiből a főhősnőnek kínkeserves áron kell(ene) kimásznia. Volt ő már minden: recepciós, eladó, kamu vintage oldal üzemeltetője. Küzdött egészségbiztosítás nélkül a sérvével, húzta fel a hegyre a dugó közepén lefulladó kocsiját, cipelt haza félrészegen ismeretlen férfiakat (nem keveset), küzdött az apjával kínos vacsoralátogatások közepette… Mégis ő a világ Y generációs ura, maga a girlboss.
(Bobák Szilvia)
Dear White People
Amerikában az elmúlt években fontos fordulat látszik a feketék önreprezentációjában: a Donald Glover nevével fémjelzett Atlanta például rengeteg (ön)iróniával forgatta fel a feketékről alkotott sztereotípiákat, miközben epizódról epizódra haladva egyre többet bukkant elő a (gyakran egészen szürreális) humor mögött megbújó borús hangulat is. A Dear White People teljesen nyíltan reflektál a PC-re és a feketék helyzetére, mivel olyan fiatal aktivistákról szól, akik az egyik elit amerikai egyetem diákjaiként próbálják kivívni maguknak a papíron megadatott, a valóságban persze egyáltalán nem egyenlő jogokat. A sorozat végigzongoráz egy csomó tabunak számító kérdést onnantól, hogy lehet-e fehér pasija a feketékért küzdő harcos Samnek (Logan Laurice) vagy hogy kimondhatja-e az n betűs szót egy fehér srác, ha az egy rapszám után énekli, meg persze egyébként is vannak fekete haverjai. Lehet, hogy Magyarországon ezek a problémák távolinak tűnnek (bár némi átalakítással lehetnek akár egészen közeliek is) az mégis hideg zuhanyként ér, mikor a fenti rapszámos vita után rájövünk, hogy miért is van tétje a feketék számára az ilyen „apróságoknak” is, mint a nyelvhasználat. Mert ha egy fehér és egy fekete srác összebalhézik, csak a feketére fognak majd fegyvert.
(Kránicz Dorottya)
Follow this
A Follow this a BuzzFeed riportereinek dokumentumfilm-sorozata, jelenleg három évad áll rendelkezésünkre 6-7 epizóddal a Netflixen. Rendkívül széles spektrumból merítkeznek a témák: megtudhatjuk, kik azok az „internetsuttogók” és mi az a swatting, milyen egy elvonó tech-függőknek, miért készül a színesbőrű társadalom egy része a világkatasztrófára (és a túlélésre), valamint, hogy milyen technológiai fejlesztésekkel készítenek álhíreket (sajnos). Ajánlom mindenkinek, akit érdekel, mi zajlik a saját kis életünkön, országunkon kívül és hogy az internet, a modern kultúra és társadalom milyen közösségeket hoz létre, milyen problémákat és kérdéseket vet fel. Mindenkinek, aki nyitott arra, hogy a lehető legtöbb aspektusból közelítsen meg akár olyan társadalmilag megosztó témákat, mint a szexmunkások helyzete, a férfiak jogai, a rehab turizmus vagy éppen a szexbotok elterjedése. Nyilván lesznek részek, amelyeken megbotránkozunk, méltatlankodunk, de nagyon gondolatébresztő abból a szempontból, hogy mennyire nem fekete és fehér egy-egy kérdés és milyen sok érdek, különböző vélemény köthető mindenhez.
(Dobos Emese)
Jane the virgin
Jane kiskorában szüzességi fogadalmat tett nagymamájának, aki nem szerette volna, hogy a lányához hasonlóan az unokája is leányanyává váljon. Egy félresikerült nőgyógyászati látogatás ellenére viszont inszeminációt hajtottak végre rajta egy másik nő helyett és Jane persze a tudtán kívül terhes lesz… Akár egy nagymamák kedvence szappanopera is kezdődhetne így, de ez a sorozat annál sokkal többet tud. A bollywoodi játékmód és cselekményvezetés karikatúrájából építkező sorozatnak a legzseniálisabb eleme a narrátor, aki hihetetlenül humoros-reflektív módon kommentálja az eszementebbnél eszementebb cselekményt. Émelyítő mámor, intrika, megcsalás, színpadias dráma és nagy összeborulások közepette kell Jane-nek megküzdenie a szűzies terhességével, a néző pedig – szégyen, nem szégyen, de – éppen úgy drukkol a lányanyának, mintha csak simán egy csöpögős szappanoperát nézne.
(Bobák Szilvia)
Alvilág
Akinek hiányzik az Aranyélet, már el is kezdheti az Alvilág című új magyar sorozatot. A Balsai Móni főszereplésével készült sorozat, amely az RTL Klubon megy, a magyar alvilágot mutatja be persze szofisztikált változatban. A történet főszereplője Nóra, feleség és anya, akinek férje drogüzletekből él. Mindjárt a sorozat első részében azonban a férjet (Schmied Zoltán) meggyilkolják, így Nóra – minden akarata ellenére – kénytelen lesz folytatni, amit a férje elkezdett, hogy megvédje saját magát és három gyerekét.
A sorozatot Ujj Mészáros Károly rendezte, akinek a Liza, a rókatündért és az X – A rendszerből törölve krimit is köszönhetjük (és aki egyébként Balsai Móni párja a való életben). A krimisorozat a holland Fű és fehér por televíziós sorozat alapján készült, mely a Vörös Özvegy című amerikai filmsorozat alapja is. Ez persze nem ront az élvezeti értékén.
A sorozat képi világa magával ragadó, és a sztori mellett a karakterek szerethetősége vonz majd minden héten a képernyő elé. Az Alvilágban Nóra bűnöző testvérét Hevér Gábor alakítja, Nóra szintén alvilági segítője Rajkai Zoltán, de szuper karaktereket hoz Fekete Ernő, Szabó Győző, Bezerédi Zoltán és Szirtes Ági is. A család három gyerekét, akiknek sorsáért majd a leginkább aggódunk Miller Dávid (Ullmann Mónika fia), Bujáki Zsófi (aki az X- A rendszerből törölve című filmben is Balsai Móni lányát alakította) és Cservák Zoltán alakítják.
A krimisorozat erőssége a jól megválasztott színészek erejében rejlik. És bár a sztori se rossz, azért mégis inkább a lelki vonulata fogott meg minket.
(Tóth-Szántó Krisztina)
Narcos
2017-ben rekordszámú, 29,000-nél is több emberéletet követelt a drogháború. Hogy hogyan jutott idáig a jobb sorsra érdemes közép-amerikai ország? A Narcos: Mexico bemutatja a mexikói marihuána-termesztő és –csempésző bűnszervezetek szindikátussá szerveződésének folyamatát, amely kitermelte a kolumbiai kokaincsempészetbe bekapcsolódó a hírhedt Guadalajara kartellt. A nagysikerű netflixes sorozat negyedik évadában tíz részen keresztül követhetjük az amerikai drogellenenes ügynökség kis guadalajara-i csapatának elkeseredett küzdelmét a ’80-as évek mexikói drogbárói és az általuk behálózott mexikói intézmények és politikusok – és gyakran az amerikai kormány – ellen. Aki szereti a kokainos vérben pácolt lebilincselő politikai-történelmi krimiket, semmiképp ne hagyja ki.
(Bobák Szilvia)
Friends from college
Ha valaki garantáltan ismerős a Friends from College sorozatból, akkor az Cobie Smulders, az Így jártam anyátokkal Robinja. Ahogy már a cím is elárulja, a sorozat egy baráti társaság életét követi nyomon, akik míg a főiskolán barátkoztak össze: három nő és három férfi életét, akik mint baráti társaság, igencsak sokká tudnak azért válni. A szereplők a sorozatban már a negyvenes éveiket tapossák, van, aki házas és már gyerekei vannak, van, aki még csak vágyik rá. A Friends from College izgalmas, vicces, idegesítő és néha könnyfakasztó kérdéseket vet fel a felnőttkori barátságokról, családról, kapcsolatokról, karrierről és arról, hogyan viszonyulunk egymáshoz, amikor már különböző élethelyzetekben járunk, de még ragaszkodunk a „fiatalkorunkban” szerzett barátainkhoz.
(Dobos Emese)
Tidelands
A kis halászfaluban játszódó, brutális gyilkossággal induló sorozat az első ausztrál originál Netflix széria. Azoknak lehet a kedvence, akik mélységek terén megelégszenek a tenger rejtett világában és a múltban való kalandozással. A sorozat erőssége a részben magyar származású Elsa Pataky szépségén túl és mély üzenetek helyett inkább a rejtélyeken, sok százéves titkokon, varázslatos hiedelmeken, egy maroknyi fél-szirén mítoszon és egy csipetnyi görög mitológián alapszik. Talán az sem mellékes sokaknak, hogy a filmben látható rejtélyes közösség leginkább Törtfalvára hajaz modell verzióban. Ármány, intrika, varázslat, plusz tökéletes, alul-öltözött testek, vér, vérengzés és váratlan fordulatok teszik a sorozatot meggyőző és izgalmas esti programmá. A természetfeletti dráma kellőképpen mesebeli környezetbe van ágyazva, így ha esetleg az ausztrál televíziós produkciók hiányoznak még a repertoárunkból, mindenképp érdemes rányomni a start gombra a Netflixen.
(Sütő Emese Franciska)
Russian Doll
Aki látta a félrevezetően kellemetlen magyar címmel ellátott Idétlen időkiget, kicsit már látta a Russian Dollt is, legalábbis ami a high conceptet illeti. Nadia (Natasha Lyonne) meghal saját születésnapi bulija után, ezután viszont újra ugyanott találja magát a mosdóban, a buli kellős közepén. Ugyanez történik Alannel (Charlie Barnett) is, bár neki élete legpocsékabb napját kell újraélnie: azt a napot, amikor a barátnője elutasította a lánykérését és egyúttal szakított is vele. Így megy ez újra és újra, mindenféle változatos halálnemekkel elválasztva az egyébként teljesen egyforma napokat.
A Russian Doll attól lesz több ennél az ötletnél, hogy tulajdonképpen végig a mentális betegségekről beszél. A feldolgozatlan gyerekkori traumák, a mindennapos szorongások és a depresszió olyan repetitív körökbe zárnak minket, amikből szinte lehetetlen kitörnünk. Ehhez mérten Nadiának és Alannek is belül kell változnia, hogy a külső világot kizökkentsék egyformaságából – miközben végig sorozatos újjászületésük rejtélyét próbálják megoldani, rájönnek, hogy valójában egymáson kell segíteniük.
(Kránicz Dorottya)
When Heroes Fly
A 10 részes sorozat remek bizonyíték arra, hogy minőségi tévésorozat téren képesek nagyot alkotni az izraeliek a Fauda után is, igaz, ebben az esetben 1 fokkal könnyedebb, de szuper izgalmas a téma. A kolumbiai jelenben játszódik az egyébként annyira pörgős thriller (jó eséllyel két-három este alatt végezhetünk a sorozattal) drámai, múltbéli ugrásokkal tarkítva. Hamar összeáll a kép, négy jó barát verődik össze a dzsungelben 11 év kihagyással és rengeteg sérelemmel a háttérben, hogy kiderítsék mi lett egyikük szerelmével, aki nem mellesleg egy másikuk testvére volt. Miközben kísért a tragikus múlt, előkerülnek az elfojtott indulatok, a fegyverek, és persze nem várt fordulatok is szép számmal.
A múlt árnyai pofozkodnak az Omri Givon rendezte szériában a helyi maffiával, miközben a holtakból élők, az élőkből holtak lesznek. Egy biztos, nagyon pörög a film, szép helyszíneket ígér, egyúttal betekintést az elit askenázi, az ortodox zsidó vagy éppen a mizrahi (keleti származású zsidók) katonák személyes vitákon is túlmutató bajtársiasságába, miközben jó kis színt visz a megszokott amerikai sorozatok egyhangúságába.
(Sütő Emese Franciska)
Sajtó
Tom Vaughan új sorozata a kortárs lapkiadás hipersebességgel pörgő univerzumába kalauzol minket. Két, – a The Guardian és a The Sun – szerkesztőségéhez és elveihez 99%-ban hasonlító The Herald és a The Post kortárs sajtópiacon való szerepén keresztül mutatja be a sorozat, hogy hogyan próbálnak talpon maradni a print lapok globális hírverseny és a cyber tér kiszorító ereje közepette. A minisorozat nem lenne olyan ütős a feszes cselekményvezetés mellett (annyira feszes, hogy a nézőnek néha emlékeztetnie kell magát, hogy vegyen azért levegőt is) a sziporkázó színészek nélkül sem: Charlotte Riley és Ben Chaplin, illetve Priyanga Burford és Paapa Essiedu főszereplők zseniálisan alakítják a különböző újságíró karaktereket, melyekben csupán egy a közös: a sosem szűnő híréhség.
(Bobák Szilvia)
The Letdown
A The Letdown számomra nem kevesebb, mint egy filmkockákba oltott ausztrál csoda. A bébik végtelen ürítéséből és a mellfolyásból kényszerviccet csináló, elcsépelt amerikai mami vígjátékok műfajának mélységéből kitörve, nagyon nagyot alkot ez a minisorozat. Vicces, de nem kínosan, inkább fájdalmasan, mélyről röhögősen. Audryval (Alison Bell), a korábban karrier fókuszú kismamával szinte együtt épülünk le mentálisan, és fizikálisan a kisbabával járó éjszakázások, pánikolás, elszigetelődés során. Vétek kihagyni, nagy élmény. Zseniális mellékszereplők (a placcát féltő helyi díler külön kedvenc), szívvel, és humorral írt jelenetek rántják le a sokszor cukormázba hempergett “friss szülőség” idillről a leplet. A sorozat egyetlen hibája szerintem, hogy nagy a csend a második évad kapcsán.
(Sütő Emese Franciska)
Heathers
Normal is boring. Valahogy így szólna a Gyilkos játékok 2018-as sorozatának a szalagcíme, de talán még ez sem volna elég kifejező a 100%-ban amerikai, young adoult fekete komédiához. A tavaly induló, tabudöntögető sorozat, mely az 1988-as Heathers című film feldolgozása, azt mutatja meg, hogyan ármánykodnak mikrokörnyezetükben, egy amerikai gimnáziumban napjaink social-media függő, korunk vitathatóan népszerű eszméit szélsőségekig hajszoló véleményvezérei. Meghökkentő, öniróniájából adódóan mégis végtelenül szórakoztató, ha megértjük, hogy ami ebben a sorozatban történik, azt senki nem akarja lenyomni a torkunkon, csupán korunk egy rendkívül kifigurázó görbe tükre az Instagram-társadalom felé. A storyline indokolatlan és „elfogadható” gyilkosságokkal tűzdelve még abszurdabbá teszi a szélsőséges karakterek által alakított valóságot, és éppen ezek a halálesetek, és azok kezelése teszi még elgondolkodtatóbbá világunkat, amelyben – a sorozat vége felé – már mi magunk is elkezdhetünk kételkedni. Ez az egész csak fekete komédia, vagy maga a XXI. századi valóság?
(Bodnár Zsófi)
After Life
Mindenkinek volt már pocsék napja, amikor legszívesebben belerúgott volna az első előtte totyogó idegenbe vagy felképelt volna egy csúnyán néző pénztárost. Tony, a Ricky Gervais által írt és játszott főhős beleáll mizantrópiájába, ami a szívén, az a száján, nem tisztel sem embert sem Istent – az első egy-két részben szinte még irigyeljük is bátorságát, ő meg meri tenni, ki tudja mondani…
Tony azonban gyászol, fél éve vesztette el mellrákkal diagnosztizált imádott feleségét. A hitves próbálta felkészíteni az elkerülhetetlenre, így felvett több órányi lelkesítő videóüzenetet, amikben Tonyt a továbblépésre, önszeretetre és úgy általában az ÉLETre próbálja rábeszélni. Tonyt ezek az üzenetek, és közös kutyájuk tartják még egyedül az élők sorában: fennen hirdeti, hogy kizárólag az ebre gondolván nem követett még el öngyilkosságot. Viszont azért cserébe, hogy nem vette még el saját életét, ahol tudja, nem tiszteli másokét: tökélyre fejleszti az iróniát, a keresetlen, bántó beszólásokat, mindenkinek csak annyit, amennyi épp elég ahhoz, hogy legalább olyan szarul érezzék magukat, mint ő. Mert ha neki fáj, fájjon másnak is! Gyűlöli munkáját, – a helyi ingyenes újság riportere – gyűlöli itt ragadt életét, gyűlöli saját magát.
Ricky Gervais saját magának és saját magáról írt egy hatrészes sorozatot, egymaga lubickolva a helyzetkomikumokban. Nincsenek tabuk, a lehető legmélyebbre süllyed az ön- és mások utálatában. Mindannyiunk körül van egy ilyen Tony, egy mizantróp, vagy mondjuk ki seggfej, akit valahol mégis szerethetőnek és furcsamód bájosnak gondolunk. Akiről érezzük és tudjuk, hogy a mélyen van szíve, sőt arany szíve van. Abszurd módon embergyűlölő attitűdjének köszönhetően tesz szert új ismerősökre: így lesz állandó világfájdalmának ellenpólusa egy idős özvegyasszony a szomszédos sír mellől, drogdílerével megható, szinte baráti perceket élnek át, és még helyi szőke „szexmunkás” is besegít mindennapjaiba – de kizárólag a ház kisuvickolásában!
Tony titka talán annyi, hogy az ember könnyebben felvállalja magát egy igazi bunkó előtt. Előbb lesz őszinte és adja önmagát, hisz nincs vesztenivalója. Tony története mindössze három órát vesz el életünkből, de minden perce megéri – szeretnivaló, bájos, gúnyos és a végletekig keserű irónia, igazi Ricky Gervais féle….
(Molnár Anikó)
