Praktikus és családi ügyek intézéséből érkezik, és oda is robog majd tovább a fotózásról: reggel a kisfiát indította oviba, délután gumicsere a program, miközben művészként is sokféle dolog zajlik körülötte. A Valami Amerika című sorozat örömteli, vagy ahogy ő mondja: szakmailag és emberileg is jó csillagzat alatt telt forgatási munkálatai után novemberben gyerekkori álma teljesült, Dés Lászlóval, jótékonysági ügy kapcsán énekelt együtt. Decemberben férjével, Lovasi Andrással közös koncertszínházi előadásukat fogja rendezni, januárban pedig már Alföldi Róberttel próbálja Az ügynök halála egyik szerepét. Bőven van tehát mit csinálni, Eszter mégsem a teherbírásával, az energiáival vagy a könnyedségével, hanem mély önismeretével és őszinteségével lepett meg, amikor találkoztunk.
Azt mondtad, a Marie Claire-címlap bakancslistás vágyad volt, és én is azt láttam, nagyon élvezted a fotózást. Kifejezetten felszabadultnak tűntél.
Igen, pedig képzeld, nem mindig mozogtam otthonosan az ilyen feladatokban. Alapvetően rettenetesen zárkózott ember vagyok, akiben mindig volt egy adag belső törékenység, kiszolgáltatottság. Sokáig mindent megtettem, hogy ez ne látszódjon, hogy leplezzem. Paradox, de tulajdonképpen a szakmámat is azért választottam, hogy el tudjak bújni: a világon a legbiztonságosabb hely a színpad és a szerep, hiszen ott akkor működöm jól, ha nem is látszom. Mára szerencsére megtanultam jobban elengedni és felvállalni magam, kevésbé védekezem, és így ma is sokkal könnyebb volt sodródni ebben az – egyébként szuper támogató – közegben.
A hétköznapokban mennyire sodródsz? Hogy működsz például egy olyan, sokak számára stresszes helyzetben, amit a karácsonyi készülődés jelent?
A férjem azt szokta mondani, hogy én ünneptől ünnepig élek. Ha éppen nincs konkrét piros betűs nap, én akkor is találok valamit, amit érdemes megünnepelni. Szerintem ugyanis nagyon fontos, hogy a hétköznapokban is megtaláljuk vagy megteremtsük a kiemelkedő pillanatokat. Egyébként mindig is szerettem a karácsonyt, imádok meglepetést okozni, készülődni, feldíszíteni a lakást, de legalább ennyire fontosnak tartom azt is, hogy minden más nap is észrevegyem, mi az, aminek érdemes örülni, amiért érdemes élni. Muszáj a hétköznapok jegén egy kis léket vájni, ahol bejöhet valami frissesség, és ezt az év végén is igyekszem tartani.
Nagyon sűrű év végére érünk. Képzeld, a minap olvastam, hogy mesterséges intelligencia ide, fake news oda, az idei év egyik szavának az autentikust választották. Neked mi jut eszedbe erről a szóról?
Az anyaságom. A gyerekemmel való kapcsolatom, ahogyan lépdelünk egymás felé, egymás mellett, tanuljuk egymást. Ahogy tanulom ezt a szerepet, ami annak ellenére autentikusan az enyém, hogy sosem készültem rá. 10 éve nem is tudtam, hogy szeretnék-e valaha anya lenni. Aztán így alakult, és ez a kapcsolódás atomjaira szedett sok mindent bennem, körülöttem. Máig úgy érzem, hogy ez a legbátrabb dolog, amibe valaha belefogtam, és számomra nagyon fontos az út, amit közben bejárok. Önazonos élmény, hogy életet adtam egy emberi lénynek, és az a feladatom, hogy kísérjem őt az útján arra, amerre ő szeretne menni. Úgy, ahogy az neki jó.
Érzékenyebbé is tett az anyaság? Az év végén szerencsére a szokásosnál többen fordulnak a fontos ügyek felé, de aki ismer, tudja, hogy te mindig is odaálltál, ha jótékonyságról, környezetvédelemről volt szó. Érzel olyasmit, hogy nagyobb lett ebben is a felelősséged?
Alapvetően érzékeny embernek tartom magam, de tény, hogy még inkább figyelek a körülöttem lévő világra, mióta szülő vagyok. Olyan sok mindenen szeretnék változtatni, hogy úgy kell magam megregulázni; fogadjam el, nem lehet mindent. Viszont abból nem engedek, hogy a mikrokörnyezetemben megtegyem, amit tudok. Amikor az embernek gyereke lesz, bejön egy extra felelősség is: ha rajtam múlik, hogy egy picivel jobb világban nőjön fel, vagy hogy a világ egy kicsivel hosszabb ideig legyen egyáltalán létező, kötelességem megtenni, amit tudok.
Egy korábbi interjúban nagyon szépen fogalmaztál a művészet gyógyító erejéről, én pedig úgy érzem, egyre nagyobb szükségünk van erre a gyógyírre. Te hogyan használod a művészetet arra, hogy megőrizd az ünneptől ünnepig szemléletedet egy sok szempontból durva világban?
Az, hogy havi szinten 10-13 alkalommal felmehetek a színpadra, már önmagában terápiás, ha tudok, akkor emellett is elmegyek színházba, és a színpadon kívül is rengeteg történet jut el hozzám. Olyan közegekben létezem a munkámban és a magánéletben is, ahol az emberek bátrabban mernek fogalmazni önmagukról, az életről, és arról, milyen a világ. Ez nagyon sokat ad nekem. És sokat adnak a szövegek is. Egy igazán jó irodalmi szöveg olyan, mint a parfüm: lepárolja az érzelmeket, gondolatokat, és szellemi szinten nagyon sűrű esszencia jön létre. Erre az esszenciális fogalmazásra nagy szükségünk van ma, amikor egyre rövidebb cikkeket vagyunk képesek elolvasni, egyre sűrűbben vannak vágva a filmek, egyre magasabban van az ingerküszöbünk. Szívesen nyúlok a pszichológiai, filozófiai témájú könyvekhez, például Hamvas Bélához is, ha szükségem van egy kis plusz erőre vagy tudatosságra.
A művészet a férjeddel is összeköt, akivel nemcsak a közösségi oldalad vagy a nyilatkozataitok tanúsága szerint vagytok nagyon jól. Amikor megnéztem a Centrál Színház Magyartenger című előadását, láttam, hogy úgy szorított érted, mintha a premieren lettél volna. Szerintem a jól működő kapcsolathoz az kell, hogy az ember szeretni, de legalábbis elnézni tudja a másik gyengeségeit. Érdekelne, András mit kell, hogy elnézzen neked.
Több dolog van, de azt emelném ki, hogy az az energiaszint, amin én égek, nem mindenkinek komfortos. Mindegy, mit csinálok, mi történik velem, mivel foglalkozom, abba nekem bele kell rakni a száz százalékot. Ez a belső égés jár némi zaklatottsággal, ezért nekem rengeteget jelent az, hogy András nyugalmat, gyökeret ad. Amikor megismerkedtünk, én épp egy terhelt, nehéz, komoly szabadságvesztéssel járó párkapcsolatból jöttem ki. Felszabadultam, egy hőlégballon voltam, akit ide-oda vitt a szél, szinte rászabadultam a világra. Annyira, hogy ez számomra is megterhelő volt. Borzasztó hálás vagyok azért, hogy András kitartó volt, és mint egy többgenerációs, gyönyörű, erős barackfa, hagyta, hogy süvítsen körülötte az orkán. Megvárta, míg egyszer csak elült a szél.
Valóban nagyon más embernek tűnsz, mint amilyen 7-8 évvel ezelőtt voltál. Egy korai, közös interjútokban szinte kislánynak tűntél, ma pedig egy érett, bölcs nő ül előttem. Miből ered ez a különbség?
Úgy érzem, most találok saját magamban otthonra: sokáig olyan volt, mintha csak párhuzamosan rohantam volna önmagam mellett. Amikor a fiam megszületett, rengeteg dolog szabadult fel bennem tudatalatti szinten, mint Csipkerózsika, felébredtem egy mély álomból: felrémlettek addig nem megélt sötét, levegőtlen gyerekkori élmények, amikkel sok dolgom volt, és ezek feldolgozása is eredményezi ezt a változást. Sok mindent el kellett engednem, meg kellett siratnom, és ez nem is ment egyedül.
Amikor korábban veled beszélgetve feljött ez a téma, óvatosan fogalmaztál, mert mint mondtad, nem akarsz senkit bántani. Ezért nem arra kérdezek rá, pontosan mi az, amit fel kellett dolgoznod, inkább az érdekelne, hol tartasz a feldolgozás folyamatában.
Még hosszú út áll előttem, de azért beszélek erről, mert sokak életében eljön a pont, amikor szembe kell nézniük azzal, mi formálta őket olyanná, amilyenek. Mindenhonnan azt halljuk (és egyet is értek vele), hogy a szüleinket szeretni, tisztelni kell, mégis vannak dolgok, amik fölött nem kell szemet hunynunk. Az a legjobb, ha ezekről tud beszélni a szüleivel az ember, de ha nem, akkor igenis szabad húzni egy vonalat, és azt mondani, hogy a szeretet és a hála ugyanúgy megvan, de hagyjunk több levegőt egymásnak.
Most, hogy magad is szülő vagy, mennyire tartasz attól, hogy 30 év múlva majd a másik oldalon fogsz állni?
Fel vagyok készülve arra, hogy egyszer csak odaáll elém a fiam, és azt mondja, hogy anya, ez meg ez volt, ezt meg ezt éltem át, te nem tudtál róla, nem vetted észre. A mai fejemmel pontosan tudom, hogy bár soha nem akarok rosszat a fiamnak, ez nem azt jelenti, hogy nem is hozom akaratomon kívül olyan helyzetbe, ami neki rossz élmény. Viszont hogyha ez megtörténik, akkor biztos, hogy nem letagadom, elmenekülök, bepánikolok, vádolni kezdem, vagy önmagamat fényezni, hanem képes leszek beszélni róla, bocsánatot kérni, elmondani, hogy velem mi volt, és felnőtt ember módjára megbeszélni, hogy mi miért történhetett.
Milyen klassz lenne, ha a „szeretet ünnepe” kifejezést nem úgy értelmeznénk, hogy tessék jó képet vágni az asztalnál, hanem úgy, hogy itt az ideje „rendezni végre közös dolgainkat”. Akkor fel lehetne oldani a legnehezebb helyzeteket is, nem igaz?
Ha mindkét fél részéről ott a bátorság és a felelősségvállalás, akkor igen: ezek katartikus erejű beszélgetések lehetnek. Tudnunk kell megérteni a szüleinket, megérteni azt, hogy nem minden fekete vagy nem fehér, és hogy a jó és rossz élmények, a szeretet és harag egymás mellett lehetnek ott bennünk. Én onnan próbálok közelíteni, hogy szülőként nem kérdés számomra, hogy a legjobbat akarom a fiamnak, megpróbálom a tőlem telhető legjobban szeretni őt. Hiszek abban, hogy minden szülő így érez, és ezért abban is, hogy (természetesen a patologikus dolgok kivételével) mindenen túl lehet lendülni, feltéve, ha a másik jön velünk. A gyászfolyamat és az eltávolodás után is lehet újra közös az utunk. Ez csak együtt megy, de ha megy, az mindenkinek felszabadító élmény lehet.
Szoktál az év végén azon gondolkodni, milyen következő évet szeretnél?
Annyi szokott az újévi fogadalmam lenni, hogy mindent, ami abban az évben jó volt, azt átviszem: maradjon meg a következő évben is. Egyébként igyekszem nem előre vizionálni semmit. Egyszerűen azért, hogy megvédjem magam: ha elképzelek valamit, és nem történik meg, az csalódás, ha meg valami váratlan dolog ér, akkor annak nem biztos, hogy tudok örülni. A családi logisztika miatt persze valamennyire kell terveznem, de az emberi vagy szakmai kapcsolatokkal, a családdal kapcsolatban igyekszem annak örülni, arra vigyázni, ami éppen van, ami meg jön, azt tárt karokkal fogadom.
Fotó: Zsólyomi Norbert
Haj: Végh Virág
Smink: Kiss Csilla
Styling: Balogh Viktória
Videó: Békefi Eszter
