Hogyan csöppentél bele a varrás és a kimonók világába?
Körülbelül 7-8 éve kezdtem el varrni. Először csak otthon, magamtól – vettem egy varrógépet, és kísérleteztem, mi mindent tudok készíteni vele. Ha jobban belegondolok, már hamarabb elkezdődött az egész: mamám varrónő volt, szóval alapvető volt, hogy mikor oviból hazamegyek, akkor ő otthon szab-varr valamilyen egyedi megrendelést. Sokat varrt nekem is, néha pedig elvitt a kis műhelybe, ahol dolgozott. Emlékszem, hogy mekkora egy varázslat volt nézni, ahogy az asztalra terített anyagból ruha lesz. Ezt elraktároztam magamban és – akkor még – ennyi volt.
Aztán – mivel nem volt konkrét tervem azon kívül, hogy szeretném a karrieremben kiélni a kreativitásomat és közben emberekkel is foglalkozni – elmentem marketingszakra, ahol harmadik év végén egy moodboardot kellett készítenem arról, hol látom magam 10 év múlva. Mindenféle textilt, ruhát, varrógépet vagdostam össze – ott realizálódott bennem, hogy én ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Akkor úgy adtam elő a feladatot, hogy divatmenedzsmentet fogok csinálni, de végül nem ezen az úton indultam el, ugyanis közben még mindig nagyon szerettem kézműveskedni.
Rájöttem, hogy a varrást magamtól nem fogom megtanulni, szóval beiratkoztam egy divat- és stílustervező OKJ-ra, ahol már kicsit jobban beleláttam a dolgokba, de még mindig nem éreztem elégnek. Elmentem gyakornoknak magyar divatmárkákhoz, színházba, forgatásokra, közben pedig elkezdtek jönni a megrendelések is. Az elmúlt 7 évem erről szólt, közben elvégeztem egy női szabó OKJ-t is, hogy lehessen vállalkozásom. Tavaly augusztusban kaptam egy felkérést egy barátnőmtől, hogy varrnék-e egy ruhát neki egy videoklipforgatáshoz. Egy kimonót terveztem neki, és annyira megtetszett, amikor felvette, hogy tudtam – én ebből szeretnék még varrni. Így is tettem, készült is egy kollekció még a Keleti Blokkban. Ott csináltam egy eseményt, a nap végén pedig csak pislogtam, mert mindegyik kimonó elkelt, és további megrendeléseket is kaptam, ami nagyon jólesett. Egy ideig a forgatás mellett csináltam ezt, március óta pedig csak ezzel foglalkozom.
Egy korábbi interjúban mesélted, hogy úgy érzed, a színházi jelmezkészítő műhelyben fejlődtél legtöbbet szakmailag. Milyen kihívásokkal találkoztál ott?
Az első nagy különbség az iskolával szemben az, hogy az iskolában megtanulsz egy iszonyatosan precíz munkafolyamatot – a rendjét és módját annak, hogyan kell megszerkeszteni, testre szabni, megvarrni, tökéletesíteni egy alapvető darabot. Ez a folyamat rengeteg időt vesz el, és ettől nekem néha kicsit el is szállt a türelmem. Ezzel szemben a színházban azzal szembesültem, hogy jött a jelmeztervező, odaadott nekünk egy tök szabadon lerajzolt jelmezt – ami nem egy szakmai rajz volt, mint ami alapján szabásmintákat csinálunk az iskolában –, a főnököm pedig fogta magát, kiterítette az asztalra az anyagot, nézte a rajzot és a modell méretét, és nekilátott felrajzolni az anyagra, én meg csak néztem, hogy „Mit csinál? Úristen!”. Aztán kiszabta, megvarrta, az első ruhapróbán még egy kicsit igazított rajta, és kész. Én meg ledöbbenve álltam. Egészen addig úgy álltam hozzá az egészhez, hogy ha rám bíztak valamit – mondjuk egy mintadarabot, amikor a Daalarnánál voltam –, félve vágtam az anyagba, mert úgy éreztem, ha én itt elrontom, akkor vége a világnak. A színházban tanultam egy kis könnyedséget és rugalmasságot, átvettem a „tegnapra kellene megcsinálni” érzést, ami segített elengedni ezt az „úristen, tökéletesnek kell lennie” stresszt a ruhakészítés körül, és végre megtalálni benne a saját lazaságomat. Hasznos praktikákat is tanultam egyébként, például hogy mitől lesz tartósabb és minőségibb egy varrás, vagy hogy hogyan bír ki tíz évadot egy olyan ruha, amit le-feltépnek és mosnak minden egyes este, na meg hogy hogyan kell megjavítani, ha mégis baja esik. Nagyon sok mindent kaptam ezektől a tapasztalatoktól. Igazából mindenkinek dolgoznia kéne elmenni, ha szeretne megtanulni valamit. *nevet* Persze ez nem mindennel van így.
Hogyan kezdett el foglalkoztatni a fenntarthatóság?
Hát igen, ez is a filmforgatásból és a színházból ered. Hetente vittem ki a sittes zsáknyi anyagmaradékot – ezeken a területeken a gyorsaság a fontos, illetve elég rendhagyó módon vannak kiszabva az ottani anyagok, szóval nem a felhasználás mennyisége a lényeg, hanem hogy kész legyen és szép legyen egy adott darab. Emiatt tartom nagyon fontosnak a fenntarthatóságot – én nem szeretnék minden héten megtölteni egy kukát textillel. Pénzügyileg sem kifizetődő, és ezek az anyagok nem bomlanak le, hisz a legtöbb műszálas – olyan, mintha műanyag flakonokat dobálnánk ki. Ezért azt is fontosnak tartom, hogy ne legyen túl sok ruhád. Amúgy is egyszerűbb úgy elkezdeni a napot, hogy húsz cucc közül választasz kétszáz helyett, illetve könnyebb is kialakítani a stílusodat, ha tudatosan vásárolsz. Számomra a fenntartható divat tehát a környezetvédelem mellett az önismerettel is egyenlő.
Mitől fenntartható az, ahogyan te elkészítesz egy kimonót?
Igyekszem nem túlgyártani a kimonókat – mindent megrendelésre készítek, szóval nem állnak stócban a kész darabok, hogy „hátha egyszer megveszi valaki”. Illetve próbálok olyan anyagokkal foglalkozni, amik nem műszálasak, illetve amik újrahasznosítottak – ez jobb a bőrnek és a természetnek is. Na meg a kimonók szabása is olyan – mivel oversize és gyakorlatilag egy T-alakot formáz meg –, hogy legfeljebb egy maréknyi anyagot kell kidobnom a végén, szerintem ez is nagyon fontos, többek között ezért is választottam ezt a vonalat. A legtöbb maradék anyagot felhasználom kisebb darabok elkészítésére, például hajgumit vagy maszkot varrok belőle, de szeretnék egyszer egy egyedi kimonókollekciót is, ami – legalább részben – ezekből a kisebb maradványokból készül.
Mit jelent számodra a varrás? Inkább önkifejezésnek, vagy van konkrét érzés, amit ki szeretnél váltani abból, aki felveszi a kimonódat?
Vegyes. Mindig azt szoktam mondani, hogy a kedvenc pillanatom az, amikor átadom a kimonót, és látom, hogy örülnek valaminek, amit én csináltam. Az elkészítési folyamat viszont számomra mindig egy lecke is.
Lecke, hogy legyek türelmesebb, és igenis varrjam meg a kétszázadik kimonót is szépen és jól és minőségin – ezt gyakorlom minden nap, mint egy mantra.
Az egész egy önismereti kalauz is valahol. Van, hogy nincs kedvem varrni – olyankor végiggondolom, hogy miért nincs, és sokszor ezáltal jövök rá, hogy mi bánt vagy foglalkoztat éppen. Az önkifejezés része pedig az anyagok tapintása, kiválasztása, a minták elképzelése és megtervezése.
Mi inspirál az alkotói folyamat során? Vannak olyan alkotók, akiknek a munkássága kifejezetten hatással van a te művészetedre?
Hirtelen azt mondanám, hogy nincs, bár elég hihetetlennek tűnik. Nálam inkább a saját hangulatomból és a fellelhető anyagokból árad az inspiráció. Na meg Instagram és Pinterest. Végtelen mennyiségben. Konkrét példaképem nincs, de a magyar képzőművészek és zenészek személye és alkotásai nagy hatással vannak rám, szóval a kortárs művészetet tudnám mondani az inspirációs vonalamnak.
Ha bármilyen képzőművészeti alkotást viszontláthatnál egy általad készített kimonón, mi lenne az?
Úristen, sok minden van. Szeretnék majd egyszer egy mintázatában Picassohoz hasonló kollekciót. Az nem igazán vonz, hogy rárakjam mondjuk a kedvenc festményemet Csontvárytól, számomra ez nem annyira képvisel művészi értéket. Inkább olyanok műveivel dolgoznék szívesen, akik még élnek. Nagyon sok magyar művésszel szeretnék még kollaborálni, olyanokkal, akikkel van lehetőség arra, hogy találkozzunk és együtt alkossunk valamit. Ezért is volt most Marosi Pannival egy kollaborációnk. Amikor megláttam Instagramon a képeit, rögtön megfogalmazódott bennem, hogy ha így tudnék festeni, akkor így festenék.
Mindenesetre azért afelé sem szeretném elvinni a márkát, hogy mindig valakinek a festményeit rakom a kimonókra. Szeretnék majd én is visszatérni kicsit a festéshez. Ez a következő nagy projektem: hogy leüljek és fessek, mert régebben nagyon sokat csináltam, de az utóbbi 3-4 évben egy vonalat sem húztam ecsettel, és nagyon hiányzik. Gondolom ezért is keresem ennyire ezeket a kortárs művészeti alkotásokat.
A művészek általában beleszövik a munkájukba azt, amivel éppen megszállottak – téged mi fogott meg nagyon, aminek érezhető a hatása az aktuális projekteden?
Lehet, hogy klisének hangzik, de ami most a legjobban érdekel, az a boldog, harmonikus élet – az, hogy hogyan lehet megteremteni és fenntartani. Volt egy korszakom, amikor gödörben voltam, és látom, hogy sok más ember hasonló cipőben jár, így hát most ez a mániám. Kicsit elkalandoztam a spiritualitás irányába is, ezért sokszor hagyom, hogy a véletlenek diktálják a szituációt. Ez a munkámra is kihat: például mindig úgy választok anyagot, hogy szerelmes legyek belé, hogy ha valakinek nem kell, én szívesen hordjam, ám végül az összes mindig nagyon jól gazdára talál. Ez is egy ilyen véletlen, egyben pedig kapcsolódási folyamat is, hogy amit én megérzésre választok, abba egy másik ember pont beleszeret.
Mint amikor a pálca választja a varázslót?
Igen, ez valamilyen közvetítő dolog két ember között. Bennem volt egy olyan gondolatmenet, ami a másikat tök jól megtalálta. Nem szeretném azért túlmisztifikálni, ezek mégiscsak textilek, színek és minták, de nagyon jól tud esni, hogy valakinek tetszik az, ami nekem tetszett.
Mire számíthat az, aki Magyarországon szeretni kialakítani egy egyedi brandet?
0–24 órában munkára, az biztos.
Te mire számítottál, amikor elkezdted?
Pontosan erre. Ezért is hagytam ott a forgatást, mert már akkor is az volt, hogy amikor éppen nem forgattam és volt egy kis időm, csak a márkával foglalkoztam – a vevőkommunikációval, az ütemtervvel, az időbeosztással, azzal, hogy kitalálom, mikor tudok hazamenni a szüleimhez, ésatöbbi. Ezt mind bele kell számolni, ha saját vállalkozást akarsz. Nincs olyan, hogy munkaidő, mert igazából mindig az van.
A másik meg az, hogy itthon nagyon árérzékenyek az emberek. Nehéz megtalálni azt az árat, amin te is meg a vevő is jól jártok. Én az óvatos megoldást választottam. Nagyon piciket lépek – ha még ez sikerül, akkor ezt is meg lehet csinálni, és így tovább. Nekem mondjuk szerencsém van, mert én tudok varrni. Ha szeretnél egy márkát, de nem tudsz varrni, akkor már azonnal kell szabó és varrónő is. Ők nem egy-egy darabot fognak elkészíteni – mindenből legalább tíz, húsz példányt vállalnak el. Ez iszonyat nagy kiadás elsőre, én semmiképp nem mertem volna bevállalni, mert nem lehet tudni, hova jut ki egy ilyen. Meg hát az adókkal és a folytonos kiadásokkal is szembe kell nézni. Itthon kicsiben érdemes elkezdeni, és nagyon fontos a vevőkommunikáció, meg maga az ember személyisége is. Én legalábbis azt tapasztalom, hogy hiába van jó webshopod vagy marketingesed, nem biztos, hogy azt megveszik.
Szóval kell az ember a termék mögé.
Igen, én azt látom. Van az a réteg Magyarországon, ami szimplán megveszi a ruhát a márkanév miatt, de oda is el kell jutni. Érdekes, hogy például Németországból már több megrendelésem is volt ahhoz képest, hogy egyáltalán nem vagyok ott jelen. Látták egy emberen egy kimonómat, és ezáltal lett még négy másik rendelés, de fogalmuk sincs, hogy ki vagyok, csak annyit tudnak rólam, amennyit az első vásárló mesélt. Ők arról beszélgettek, hogy „de ez miért ilyen olcsó? Kínából rendeli, vagy miért?” Itthon meg többen is írnak, hogy erre gyűjtenek 3 hónapja, meg ezt kérik karácsonyra születésnappal egybevonva. Ezeket olyan nehéz összehasonlítani. Igazából nem is lehet.
Elég nagy kontraszt.
Igen. Olyan is volt, hogy egy barátnőm elmesélte, hogy az egyik barátnője azért nem vesz tőlem kimonót, mert túl olcsó, tehát biztos szar. (Nevet) Jó, nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényeg. Más meg hónapokig gyűjt rá. Egyébként én nem tartom olcsónak, de drágának sem. Úgy érzem, hogy jól belőttem ezt a középárat. Olcsóbb nem lehet, hiszen akkor már nem is érné meg. Sajnos itthon ez a legfontosabb – jól beállítani a pénzt. Meg persze a minőség. Bármit is csináltok, legyen minőségi. Mert lehet sok követőd meg lájkod, de ha nincs vásárlóközönséged, akkor mindhiába.
Neked azért elég jól megy – Steiner Kristóf a te kimonódban jelent meg az MTV díjátadóján. Ennek mi a háttere?
Ennek az a háttere, hogy Csalár Bence megtalált Instagramon. Először csak fotózásra kért kölcsön kimonót, aztán vett is egyet, aztán vett még egyet, aztán én voltam az egyik tervező, akit beajánlott Steiner Kristóféknak. Számomra iszonyat nagy dolog volt ez az egész. Előtte személyesen jöttek el kiválasztani, hogy melyik darabokat szeretnék, Kristóf a vörös szőnyegen és a fő eseményen is az én kimonóimban volt. Nagyon jó volt azt érezni, hogy ez nem csak egy kis hobbi, hanem tényleg van jövője.
Milyen projektre számíthatunk tőled a közeljövőben, van valami izgalmas a munkálatokban?
Hát bizony! Szeretnék majd szetteket csinálni, illetve kimondottan férfikimonókat készíteni. Igazából most ez a két fő dolog, ami foglalkoztat. Gondolkodtam kutyaruhán is, de… *nevet* bár nagy álom, hogy az ember tavasszal kilépjen egy bársonykimonóban, a kutyáján meg bársonypulcsi legyen, és úgy futkározzon mindenki, lehet, hogy az már kicsit sok lenne. Mindenesetre a bársony nagyon érdekel most. Kísérleteztünk vele, és felfedeztük, hogy tudok rá nyomtattatni, úgyhogy nagyon várom, hogy egyedi mintás bársonykimonókat varrjak. Ezeken kívül workshopok, kézzel festett anyagok, nadrágok és szoknyák is tervben vannak – mind kimonóstílusban természetesen.
Ha valaki kedvet kaptál ahhoz, hogy – ha nem is matching outfitben a kutyájával – Fanni gyönyörű kimonójában flangálj a városban, a das fanni KIMONO webshopján és Instagram-oldalán talál több információt arról, hogyan juthatsz hozzá egyhez.
Az interjút Lipták Petra készítette az ELTE BTK Média Tanszékének szemináriumának keretében.
