A szülők rendszerint szeretnék, hogy gyerekük már óvodás, kisiskolás korban mozogjon valamit, ám sok szakértő úgy gondolja, ebben a korban még kicsit korai volna az élsport felé terelni őket. A gyerekkor inkább arról szóljon, hogy beíratjuk egy sportfoglalkozásra, amiről -személyisége és fizikai adottsága alapján – úgy hisszük, élvezi fogja.
A gyerekkor egyik nagy pozitívuma, hogy a kicsi jelzi, mi jó neki, hiszen gondolkodásuk és viselkedésük is érzelmek által vezérelt. Bízhatunk benne, hogy értésünkre adja, ha valami baja van. Természetesen kivételes esetek is léteznek. Például, ha egy családban egy sportág generációk óta hagyomány, a szülők pedig elvárják, hogy a gyerek ezt tovább vigye, megeshet, hogy igényei és vágyai ellenére ő ennek megpróbál megfelelni.
Ritkán, de látunk olyan eseteket is, amikor a szülő vagy az edző már óvodás korában eldönti egy gyerekről, hogy az élsportban lesz a helye. Ez súlyos következményekkel járhat. Számszakilag belátható, hogy a ma sportolni kezdő gyerekeknek csak töredék részéből lesz olimpikon, valamint az életkori fejlettséget tekintve is irreális lenne egy ilyen elvárás. Ha a felnőttként mégis a világ élére kerülne, egy erőszakos, túl korai megterhelés, a gyermekkori igények háttérbe szorítása akkor is pótolhatatlan veszteséget jelentene saját személyiségfejlődésében. Ellenben jó esetben az élsportot egészséges gyermekkorra lehet építeni.
Szülőként honnan tudjuk, mikor teszünk jót a gyermekünkkel, ha a sport felé noszogatjuk?
Amire szülőként figyelnünk kell, hogy van-e öröm abban a sportban, amit épp űz. Árulkodó lehet, ha szereti a társait, az edzőjét, magát az élményt. Ennek ellenére a gyermeki fejlődés természetes velejárója, hogy olykor ellenáll, nincs kedve. Ha például a tizenéves gyermekünk edzés helyett inkább a barátokkal lógna, nyugodjon meg a szülő, ő abban a korban van, amikor a társas kapcsolatok kiépítésére van a legnagyobb igénye. Épp azt fedezi fel, milyen a világ, hol van benne ő, miben jó, mik érdeklik. Ennek örülni kell, hiszen ez az egészséges fejlődés jele.
Ennek tudatában mégis hogyan vegyük rá, hogy elmenjen az edzésre?
Ha fel tudunk építeni egy olyan napirendet, amibe belefér más is, akkor bizony elvárhatjuk, hogy elmenjen arra a három edzésre, pláne, ha tudjuk, hogy szereti.
Melyik az az életkor, amikor dönteni kell, hogy élsport, avagy sem?
Ahogy minden más szakmában, úgy a professzionális sport esetében is a középiskola, illetve annak vége az az időpont, amikor továbbtanulással, felnőtt pályaválasztással kapcsolatos döntéseket kell meghozni – és ahogy minden más szakmánál, a sport esetében sem biztos, hogy egy életre szól.
Fontos tudatosítani, ez nem egy egyszeri döntés, hanem egy hosszú folyamat, amelynek során a szülő látja, hogyan alakul a gyermek kapcsolata a sporttal, milyen terheket ró nemcsak a gyermekre, de az egész családra. Sok család esetében az anyagiak, a távolság, az ingázás nehézsége eleve eldöntik a kérdést.
Ha a választás az élsport, kell sportpszichológus a gyerek mellé?
Felnőtt, profi sportban ma már szinte általános, hogy az edző, az orvos és a masszőr mellett a lélekgyógyász is a csapat tagja, ugyanakkor gyerekkorban, mivel ez nem egy profi szint, nem kötelező. Szakemberre akkor van szükség, ha a gyermek valamilyen tünetet produkál, például hirtelen csökken a teljesítménye, váratlanul indulatkitörései lesznek a pályán, heves, gyakori konfliktusokba keveredik vagy hajthatatlan, és érthető ok nélkül nem hajlandó edzésre menni többé. Ha ilyen vagy ehhez hasonló falba ütközünk, érdemes szakember segítségét kérni.
Mi a helyzet abban az esetben, ha nem is a gyermeknek, hanem a szülőnek van gondja?
Nincs elkülönítés, hogy a szülővel vagy a gyerekkel van a probléma, mert a gyerek a szülőtől függ. Függenek egymástól, ez egy kölcsönkapcsolat. Ha a szülőnek olyan gondja van, mellyel nem tud hatékonyan megküzdeni, mely érzelmi vagy életvezetési zavarhoz vezet – legyen az magánéleti, munkahelyi – a gyerekkel is gond lesz; és persze fordítva is igaz, ha a gyerekkel valami nincs rendben, azt a szülő is megéli.
Tudjuk, gyermekkorban fontos a sport, de egészen pontosan miért?
Az idegrendszer szintjén a sport és a mozgás komplex feladatokat igényel: figyelünk, hallunk, látunk, fejlődik az egyensúlyérzékelő képességünk, az izmaink, a rugalmasságunk. Mind érzékszervi-, mozgásszervi-, mind idegrendszeri szinten rengeteg olyan inger éri a szervezetet, amik egy változatos fejlődés felé terelnek.
Ha a kapcsolati részt nézzük, fontos, hogy a serdülőkor idejére eljussunk odáig, hogy együtt tudjunk működni másokkal, hogy bizalommal legyünk. Megtanít odafigyelni a másikra még akkor is, ha ő épp az ellenfél. A sport a kortársakkal és a felnőttek való kapcsolat kialakításának egy fontos terepe, a sportnak köszönhetően életre szóló barátságok születhetnek.
Ha a gyermek érzelmi fejlődését nézzük, a sport megtanít előre gondolkodni, az aktuális vágyat félretenni. Lehet, hogy jobban esne a haverokkal lógni, de ezt egy picit félrerakom, mert még van hátra két kör futás. Belátom, lehet, hogy most rosszabb, de többet nyerek vele a későbbiekben.
Az indulatok csillapításában is fontos eszköz a sport. Ahhoz, hogy a maximumot hozzuk a pályán, meg kell tanulnunk, hogy csak az itt és a most számít. A düh nem terelheti el a figyelmet. A fokozatos fejlődés növelheti az önbizalmat, a saját hatékonyságba vetett hitet, a kitartást, hogy csak néhány szempontot említsünk.
Mindez egy nagyon hosszú tanulási folyamat, ami nem megy elsőre, másodikra, sőt századikra sem, de a sport lehetővé teszi, hogy a gyermek ki legyen téve ilyen helyzeteknek, és gyakorolja ezeket a készségeket.
A sport az olyan nehéz élethelyzetekben – mint például a gyász, a válás – is segít, úgy működik, akár egy barát vagy egy olyan hobbi, amiben elfeledkezhetünk magunkról, és amiben meg tudjuk élni, hogy ügyesek vagyunk, jók vagyunk, van helyünk a világban, van feladatunk az életben.
