ÖKO: tényleg vége az emberiségnek?

2019. május 14. |
Central Médiacsoport Zrt.

Vannak, akik már az egész emberiség halálát vizionálták az elmúlt hetekben az apokaliptikus klímahírek hatására, és vannak, akik inkább új kereskedelmi útvonalakat láttak az elolvadó jégsapkák helyén. Szerintem ez igazából kétféle reakció ugyanarra a pánikra.

Most azért mindenkiben megállt az ütő, hogy hogyan lesz tovább, a különbség csak abban van, hogy ki hogyan küzd meg pszichésen a felmerülő kérdésekkel. (Na, jó, egy hangyányi különbség az is, hogy a nyilvános, intézményesített tagadás hitkérdést csinál a klímaváltozás tudományos tényéből és olajat önt az így is lobogó tűzre.)

Tényleg nem lesz kávé és bor néhány év múlva? Tényleg fel fogunk forrni, mint béka a serpenyőben? Hőguta, árvíz, éhezés, afrikai hadak, trópusi betegségözön várható már a mi életünkben is? Etikus ma gyereket vállalni? És húst enni?

Miután elolvastam egy tucat új cikket a témában, úgy éreztem, én vagyok a hibás, hogy nem teszek eleget. Nem ordítok elég hangosan, ha valaki szívószálat emel a szájához, megbocsájtom a pálmaolajjal teli nutellás süteményt az anyukámnak, a barátomnak a PET-palackos szódát az esti fröccsözéshez, magamnak a sokadik fast fashion farmernadrágot a 4000 liter vízbe kerülő valós árával. Eddig az lebegett a szemem előtt, hogy minden fenntarthatósági kezdeményezést üdvözölni kell, a botlásokat magamnak és másoknak is el kell nézni, mert hát ilyen ez a modern élet és amúgy is esendő emberek vagyunk – mindezek ellenére, lassú és döcögős úton, de haladunk a fenntartható jövő felé. Ma már azt gondolom, hogy biztosan nem elég csak a szívószál betiltása vagy a vászonszatyor-promó a kapitalizmus megingatására is elegendő mentalitásbeli váltás nélkül.

Most már nem elég biztatóan mosolyogni a vegán kifőzdében, hogy ugye ízlik ez a rizsesnemhús és mesélni az ipari marhatartás ökolábnyomáról. Nem elég finoman javasolni a fenntartható forrásból származó, csomagolásmentes kozmetikumot és a lebomló kutyaszaros zacskót az agyoncsomagoltak helyett.

Vagy radikálisan, alapjaiban megváltoztatjuk a létformánkat vagy nem lesz semmiféle létformánk.

Gyorsan írtam egy üzenetet a barátomnak, hogy mostantól radikalizáljuk a fenntarthatósági törekvéseinket és megkérdeztem, velem tart-e ezen az úton. Szerintem életemben nem éreztem ilyen ijesztően közel magamhoz az apokalipszist, és soha nem vettem még ennyire komolyan magamra az egész modernkor talán legnagyobb vétkét. Semmi esetben nem fogadunk el műanyagba csomagolt termékeket, őstermelőktől vásárolunk a piacon, nem szülök gyereket és komolyan gondolkozzunk el a városból való kivonuláson meg az önfenntartó ökofalun – soroltam a páromnak. És esküszöm el is gondolkoztam rajta, hogy milyen lenne az életem a komposztládák és búboskemencék mellett. Azt mondta, mindenben támogat, amiben tud. Ezen a mondaton azért fellélegeztem.

Nyugalom (?), a hét végére odáig szelídült a hirtelen jött radikalizmusom, hogy egy rosszalló fejcsóválással elnéztem a fröccshöz vásárolt PET-palacos szódáját. És még mindig itt vagyok a budapesti lakásom ágyán, körülvéve áramzabáló gépekkel, amiket nem tettem le egy pillanatra sem. Még mindig összeöntöm a komposztálható szemetet a kommunálissal és nem csaptam rá a nemvegán párom kezére sem, amikor megvette a sonkát. Miért? Mert kicsit megnyugtattak azok a tudományos cikkek, melyek szerint minden kornak megvan a maga apokalipszis-élménye és igazából voltak korok (a legtöbb), amikor sokkal bizonytalanabb életbe szültek a nők gyereket.

Biztosan így van. De a mi apokalipszis-élményünk már nem csak halovány megérzésen alapul. Nem tudunk már többé nem számolni azzal a tudással, ami által mérhetővé vált a Föld átlaghőmérséklete, a vízemelkedés mértéke, a fajok egyedszáma. Nem tudjuk nem összerakni logikailag az összefüggéseket a kiszámíthatatlan időjárás, a teknős húsába belenőtt műanyagszemét és a csontsovány, messzire kóborló jegesmedve között. Mégis úgy tűnik, az értelem most sem tud abszolút győzelmet aratni. Hiszünk az emberiséget felmentő tudományos áttörésben, ami meg nem történtté képes varázsolni az emberi károkat, bízunk a feljebbvaló kegyelmében, aki beleavatkozik a világ rendjébe, ha arra lenne szükség, politikai kampányt faragunk a klímapánikból, hogy még most is a magunk malmára hajtsuk a vizet és tagadjuk a létét, hogy még néhány másodperccel tovább lubickolhassunk a felszabadító tudatlanságban.

De az a helyzet, hogy a 21. század emberének nem csak a klímaváltozással kell megküzdenie, hanem ezzel egyidejűleg a saját értelmének korlátaival is. A tudományos cikkek összeférhetetlenségével, az értelem és a pánik folyamatos váltakozásával, az életigenlés és a teljes kilátástalanság érzelmi hullámvasútjával is. Talán ez még kínzóbb, mint a hőguta, ami állítólag ránk vár.

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód

Tanulj meg mobillal meditálni applikáció

Tanulj meg mobillal meditálni