Amikor elkezdtük a hozzátáplálást, büszkén elkönyveltem, hogy az én lányom jó evő. Ízlett neki az avokádó, rajongott az édeskrumpliért és a sütőtökért, imádta a brokkolit, a karfiolt, de még a gyerekek által gyűlölt ételek emblematikus szimbólumának számító kelbimbót is. Amikor egyéves lett, már nagyjából azt ette, amit mi, én pedig boldogan főztem a vöröslencsés ragut, a sültpaprika-szószos csicseritésztát, tucatjával sütöttem a cukkinifasírtokat meg a banános zabpalacsintát. Mindent szívesen megkóstolt, szinte minden ízlett is neki, és minden rohadtul egészséges volt. A sikereimen extázisig lelkesedve már odáig is elmerészkedtem, hogy elkezdtem kistermelőtől rendelni a drága biozöldségeket, dehát abszolút megérte, mert a gyerek olyan jó étvággyal ette a Mautner Zsófi-féle fodroskelpesztós fehérbabfőzeléket, mintha kakaós tejbegríz lett volna. Aztán egyszer csak megváltozott a helyzet. Hirtelen minden, amit főztem, ehetetlen szar lett a szemében, már ha eljutott odáig, hogy megkóstolja, mert gyakran úgy menekült az ételek előtt, mintha tüzes vassal üldöztem volna.
Másfél éves korára szinte lehetetlen lett rávenni, hogy leüljön enni, és még a korábban kedvencnek számító ételek láttán is képes volt hangos „nem”-eket ordibálva földhöz vágni magát. Újonnan alakuló ízlésének szűkös halmazába az alábbi ételek fértek bele: abonett, kölesgolyó, korpás keksz, kakaós csiga, ritkábban vajas kifli és zabpelyhes almás muffin. Minden más küzdelem. Most valahogy úgy néz ki a helyzet, hogy az ebédeket nagyjából elengedtük, ilyenkor kábé lehetetlen bármit is megetetni vele, cserébe vacsorára szépen megeszi a zöldségeket, leveseket is. Viszont ha délelőtt szeretném tápanyagbevitelre bírni, akkor szinte kizárólag házi zabpelyhes süteményeket, rosszabb esetben bolti péksüteményeket, esetleg kekszeket, kölesgolyót fogad el.
Elmondom akkor azt is, mik a gyerekek egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozásával kapcsolatos, széles körben ismert ajánlások, amiket mi is szem előtt tartottunk, és amikkel semmilyen eredményt nem értünk el. Következetesen, többször kínáljuk ugyanazzal, a kóstolást általában megpróbáljuk mindenképpen meglépni, de ha utána is elutasítja az ételt, nem erőltetjük, megpróbáljuk később. Mi is ugyanazt esszük, nem csapjuk ki az asztalra az irdatlan Big Maceket, miközben a gyereket megpróbáljuk győzködni a kelkáposztafőzelék vitamintartalmáról. Ha nem eszi meg az ebédet, nincs helyette sütemény, akkor egyszerűen nem eszik, mellesleg ez a gyereket láthatóan tökéletesen hidegen hagyja. Soha nincs leszidva, ha nem eszik, kerüljük az étkezéssel kapcsolatos szorongásokat, nyomást, bármilyen negatív érzés társítását. A közös étkezések strukturáltak, de nem túl szigorúak, szóval általában együtt leülünk az étkezőasztal köré, de az is belefér, hogy néha mindhárman közösen vacsorázzunk a gyerek kisasztala mellett ücsörögve a földön. Próbálok olyan egészséges ételeket főzni, amik látványosak és szerethetőek, könnyen kezelhetőek egy gyereknek: például zöldségfasírtokat, zöldségszószos tésztát, zabpelyhes túrógombócot. Semmi, de tényleg semmi nincs, ami (konzekvens) sikert hozott volna.
Nagyon kevés olyan dolog van a gyereknevelésben, amiben egészen biztos vagyok, de az egyik ilyen, hogy nincs értelme egy gyereket megtömni, mint egy libát. Azt sem gondolom, hogy egy 20 hónapos gyereket érdemes lenne ráfegyelmezni az evésre olyasmikkel, hogy „addig nem állsz fel az asztal mellől, amíg meg nem eszed”, vagy hogy mondjuk nem mehet játszótérre, ha nem tűntette el a spenótot. Innentől viszont eléggé szűkös mozgástér marad csak. És miközben próbálom magamat emlékeztetni, hogy ez is csak egy korszak, hogy a gyerek láthatóan energikus, vidám és jó súlyban van, azért néha elfog a rettegés, hogy a szervezete nem kap elég energiát vagy tápanyagot. És amikor van olyan nap, hogy semmit nincs kedve megenni, akkor sajnos előfordul, hogy veszünk neki egy kakaós csigát a pékségben, amit aztán elmajszol a játszótéren. Mindenki. Szeme. Láttára.
És ilyenkor látom az almaszeleteket kínáló anyukákon, hogy megvan rólunk a véleményük, hogy azt gondolják, csak lustaságból nem vágtam fel én is a gyümölcsöt, és vettem meg az egészségtelen, cukros péksüteményt. Megvetően méregetnek, és büszkén etetik gyereküket a körtével meg a házi céklafasírttal, amíg én próbálom eltűntetni a gyerek arcáról a bűnös csokinyomokat.
Amikor a gyerekem még kisebb volt, és mindent szuperül megevett, egyszer én is valahogy így néztem egy anyukára, aki gyorséttermi sült krumplival etette a gyerekét a játszótéren. Én akkor már túl voltam egy egészséges, cukormentes almamuffin megsütésén, és sajnálkozva gondoltam az olajos sült krumplit majszoló gyerekre. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy mi van, ha borzasztóan nehéz napjuk van, vagy az anyukának egyszerűen nem volt ideje főzni, vagy ha a gyerek nyűgös és válogat, és már falhoz vágta a reggeli zabmuffint meg a banános palacsintát, és egyedül a sült krumplit hajlandó megenni. Jó neki az a sült krumpli? Nem kimondottan. Szörnyűség, ha egyszer-egyszer mégis ezt eszi, amikor az anyukája elfáradt a küzdelemben, és szeretne pár perc csendet és egy elégedett, jóllakott babát? Most már úgy gondolom, nem. Ettől függetlenül holnap is megpróbálkozom a cukkinilepénnyel, a karalábéfőzelékkel és a csirkemellel, ahogyan minden nap teszem, még akkor is, ha eléggé biztos vagyok benne, hogy nem fog elfogyni a tányér tartalma. Még akkor is, ha előző nap történetesen kakaós csiga volt az ebéd.
Fotó: GettyImages
