Sokakhoz hasonlóan mi is otthon találtuk magunkat három gyerekkel – egy háromévessel, egy kétévessel és egy újszülöttel. – A férjem rengeteget túlórázott, én pedig otthonról végeztem a munkámat a gyerekek mellet. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy segítségre van szükségem, sok-sok órában. Számba vettük a lehetőségeinket – anyagi és gyakorlati szempontból –, és arra jutottunk, hogy az édesanyám hozzánk költözik teljes munkaidős bébiszitternek. De a dolgok nem pont úgy sültek el, ahogy terveztem.
A férjem sebész rezidensi idejét töltötte, rengeteget túlórázott, ügyelt. Apaként is a lehető legjobban igyekezett helytállni, ám egyszerűen nem volt lehetséges a munkája mellett annyit segíteni a gyerekekkel nekem, amennyire szükségünk lett volna. Egy ideig próbáltam egyedül átvergődni a hétköznapokon, ám egy eset után, amikor a legidősebb gyerek majdnem maradandó sérülést okozott a középsőnek, miközben én az újszülöttet szoptattam, eldöntöttem, hogy hivatalosan is itt az ideje, hogy legyen egy segítségünk, legalább egy időre, a legnehezebb hónapokban.
Nem volt rá végtelen költségvetésünk, hiteleink voltak, így tudtam, hogy korlátozottak a lehetőségeink. Miután meghánytuk-vetettük, láttuk, hogy egy bébiszitter nem férne bele a büdzsénkbe. Anyukám viszont mindig azt mondta, hogy szeretne minél aktívabban részt venni a gyerekek életében, így felvetettem neki, hogy költözzön hozzánk, úgyis nyugdíjas. Ő azonnal igent mondott, nagyon örült. Felajánlotta, hogy nem kér pénzt, ám mivel tudtam, hogy mennyire megterhelő ez a feladat, úgy döntöttünk, hogy annyit fizetünk neki, amennyit tudtunk volna fordítani egy bébiszitterre. Ez nem akkora összeg, hogy egy idegen elvállalja ezért a feladatot, viszont mivel a nagymama velünk él, az ételt, lakhatást, minden mást mi biztosítunk neki.
A kezdetektől tudtam, hogy ő nem olyan lesz, mint egy bébiszitter, a szó szoros értelmében. Egy bébiszitter átveszi a gyerekeket, a szülők pedig szabadok. Itt nem ez volt. Az idő 99 százalékában továbbra is én voltam a gyerekekkel, a nagyi egy plusz kéz volt, amire nagy szükségem volt. Két kisgyerekkel és egy újszülöttel az otthoni lét egy káosz volt, akár tíz extra kéz is elkelt volna.
A dolgok egész jól indultak, a gyerekek és a nagyi között erős kapocs volt. Olyan szeretettel és törődéssel fordult a kicsik felé, amivel egy külső személy sosem tudott volna, ami érthető is, hiszen ők voltak az imádott unokái. Nekem pedig megnyugtató volt, hogy a gyerekek jó kezekben vannak. Ezt az érzést nem lehet pénzen megvenni. Ám ahogy telt az idő, rájöttem, mik a hátrányai annak, ha egy családtaggal „dolgozunk”. A vékony vonal a fizetett alkalmazott és a nagyi között teljesen elmosódott, ez pedig valódi problémákat szült.
A legnagyobb hiba az volt, hogy nem állítottunk fel határokat azzal kapcsolatban, mikor van az édesanyám munkaideje. Mindkettőnknek volt számtalan haszna a helyzetből, ugyanakkor mindannyiunkra elkezdett negatívan hatni. Úgy egyeztünk meg, hogy az édesanyám segít nekem, amikor csak szükségem van rá, ám a kisgyerekek és egy baba 24/7 munka, mindig van mit csinálni, így mindketten folyamatosan tettük, amit kell, ami nem volt igazságos a nagymamával szemben. És ő olyan dolgokat is tett, amiket sosem néztem volna el egy fizetett alkalmazottnak, bébiszitternek.
Az is konfliktusokat szült, hogy az édesanyám nevelési stílusa erősen más volt, mint az enyém. Mondjuk úgy, túl megengedő volt. Nekem vannak szabályaim a képernyőidővel és az egészséges étkezéssel kapcsolatban, és folyamatosan mondtam a nagymamának, hogy nem akarom, hogy a gyerekek édességet egyenek és végtelenítve nézzék a rajzfilmeket. De újra és újra ezen kaptam őket. „Egy nagymama arra van, hogy elkényeztesse az unokáit” – válaszolta ilyenkor. A probléma az volt, hogy míg a gyerekeim odavoltak tőle, hogy így tölthették a napjaikat, én lettem a rosszfiú, amiért sosem engedem, hogy ezt vagy azt tegyék és finomakat egyenek. Idővel ez oda vezetett, hogy az édesanyámmal való kapcsolatomra is árnyékot vetett.
Az eredeti terv hat hónap volt, de az anyukám végül három évig élt velünk és segített a gyerekekkel. Hogyan maradt ilyen sokáig, a mai napig rejtély számomra is, és annak bizonyítéka, mennyire imádja a három unokáját. Mikor kiköltözött tőlünk, egy olyan házat keresett, ami csak 20 percre van tőlünk. Most hetente többször is találkozunk, és most már tényleg csak nagymama lehet, akinek nem kell a gyerekneveléssel járó nyomással nap mint nap együtt élnie. Arról nem is beszélve, hogy a mi kapcsolatunk is sokkal boldogabb és egészségesebb lett azóta.
Visszanézve gyakran megkérdőjelezem, vajon jól döntöttünk-e, amikor arra kértük a nagyit, hogy legyen a bébiszitter is, csak hogy spóroljunk. Anyagilag biztosan. De igazságos volt ez az édesanyámmal szemben? Vagy velem szemben? Vagy a gyerekekkel? Sok gondolkozás után arra jutottam, hogy igen. A gyerekek és a nagymamájuk között elszakíthatatlan kötelék alakult ki, ő pedig közvetlen közelről nézhette azokat az értékes első éveket, melyek egy szempillantás alatt elmúlnak.
Nem sok konkrét dologra emlékszem az elmúlt három évből az alváshiány miatt, de egyvalamire tisztán: csodálatos volt látni a saját édesanyámat, ahogy a gyerekeimet nyugtatja és törődik velük. A szívem mélyén tudom, hogy ahogy énekelt nekik és rajongással nézett rájuk, az megérte az árat, amit fizettünk érte, minden tekintetben.
Forrás: Parents Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
