Elsőre talán furcsa lehet, hogy egy gyermekjogi alapítvány (Hintalovon) a párkapcsolatok tipikus problémáival foglalkozik. Ám ha jobban belegondolunk, a dolog egészen kézenfekvő. A család ugyanis rendszerként működik: ha bármelyik részében nem stimmel valami, azt mindenki megérzi. És fordítva: az a gyerek lesz jól, akinek a szülei is jól érzik magukat. Így nagyon is érdemes dolgozni a párkapcsolatunkon – egyrészt a saját, másrészt a gyerekünk érdekében.
A flamand kormány évek óta fokozott figyelmet fordít a párkapcsolati jól-lét támogatására, különböző tippeket adva pároknak a kapcsolat megszilárdításához. Ezt a programot alapul véve készített el a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány egy kiadványt hazai pszichológusok és családterapeuták segítségével. Azt senki nem állítja, hogy a jó kapcsolat felépíthető vagy fenntartható könyvből tanulva, de az biztos, hogy nem árt elgondolkodnunk a témán: megmaradt-e a viszonyunk olyannak, ahogyan azelőtt szerettük, vagy a gyerek érkezésével megszűntünk pár lenni, és már „csak” szülők vagyunk?
Persze minden csak akkor probléma egy kapcsolatban, ha a benne élők annak érzékelik. Egyáltalán nem baj, ha bárki a szülőségben teljesedik ki, ha a kapcsolata átalakul, és már inkább a szeretet határozza meg, mint a szenvedély, ha ebben komfortosan érzi magát. Ám gyakoribb az, hogy az embereknek egy idő után elkezd hiányozni a gyerek előtti énjük.
Kezdjük az elején!
Törvényszerű, hogy a gyerek mindent háttérbe szorítson? Azt kell mondanunk: igen. Egy újszülöttnek napi huszonnégy órás kizárólagos figyelemre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Legalább egy embertől, de természetesen mindenkinek könnyebb, ha a szülők megosztják ezt a feladatot. Gond inkább akkor van, ha az egyensúly nem áll helyre egy év után sem, ha a szülők már másról nem is nagyon beszélgetnek, csak a gyerekről és a mindennapi praktikus dolgokról, ha nincs összebújás, a szexről nem is beszélve.
„Az szinte természetes, hogy egy gyerek érkezése a legerősebb, legjobb kapcsolatot is próbára teszi – hangsúlyozza Ruttner Zsóka pszichológus, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársa. – Egyrészt mert ilyenkor minden átalakul, és az is előfordul, hogy a két szülő másként éli meg ezt az időszakot. A gyerek érkezésével azonban nem szűnünk meg párnak lenni, csak átmenetileg a szülőség kerül előtérbe, hiszen folyamatos »tűzoltás« zajlik. Ennek ellenére – főként az anyáknál – előfordul, hogy a szülőszerep uralja a többit. Ilyenkor azt gondolhatja valaki, hogy mindent a gyerekéért tesz, mindent feláldoz érte, valójában ezzel nem cselekszik jót. Ha a kezdeti időszakon túl csakis a gyerek szükségleteinek kielégítése az irányadó, kevesebb esélye lesz önállósodni, nehezebben érzékeli saját igényeit.”
Van, aki úgy gondolja, egy anyának mindent meg kell tudni oldania egyedül, és nehezen fogad el külső segítséget. Más családokban viszont az anya leterheltsége épp abból adódik, hogy bár ő szeretné, párja nem igazán veszi ki a részét a gyermekgondozásból, esetleg úgy érzi, kiszorul a saját életéből, párkapcsolatából. Mindezen erős dinamikák miatt a gyermek születését a pszichológia „normatív krízisnek” nevezi, vagyis az élettel szükségszerűen együtt járó, természetes feszültségforrásnak.
Az utóbbi időben egy másik típusú, elhúzódó krízis is nehezítette a családok helyzetét, ez pedig a járványhelyzet. Ruttner Zsóka szerint sokkal többen érzik magukat rosszul azóta. A karanténok, a távmunka, az online tanulás nagyon kimerítette az erőforrásokat, de már maga az összezártság is. „Szélsőséges helyzetekben jobban előjön, kikristályosodik az, ami eleve nem működik jól” – mondja a pszichológus.
Ha valami nem kerek
Itthon kevésbé szokás lelki problémákkal foglalkozni, de a nagyobb baj az, ha az emberek maguknak sem vallják be, ha valami nem kerek. „Azt gondolják, ha nem vesznek tudomást a gondról, akkor az nincs is” – írja a kiadvány. A legtöbben pedig akkor torpannak meg, amikor külső segítséghez kéne fordulniuk. Nehezen ismerjük be, ha valamire nem tudjuk a választ, pláne, ha valamiben hibáztunk. A szakemberek szerint ez fokozottan igaz, ha gyereknevelésről vagy a kapcsolatunkról van szó. Ezért a szülők elsősorban gyermekükkel kapcsolatban szoktak segítséget kérni még akkor is, ha a gyerek „tüneteit” tulajdonképpen a szülők közötti diszharmónia okozza, vagyis a kicsi csak visszatükrözi a feszültségeket. „Van, hogy azért fordulnak hozzánk, mert a gyereknél gyakran jelentkeznek dühkitörések – hoz példát Ruttner Zsóka. – Ilyenkor előfordul, hogy a pár kommunikációjára, konfliktuskezelésére vagy épp az intimitás hiányára vezethető vissza az, hogy a gyerek nem érzi jól magát – még ha a viselkedési problémáknak több oka lehet is.”
Vannak párok, akik épp a kicsi kímélése miatt arra jutnak, hogy nem szabad vitázni, netán veszekedni a gyerek előtt, ám a pszichológus szerint nem ez a jó megoldás: „Már csak azért sincs értelme mindent a szőnyeg alá söpörni, mert nem csak a szavak hatnak. Létezik egy nonverbális rész is: a feszültséget akkor is érzik a gyerekek, ha átmegyünk egy másik szobába, sőt, azt gondolhatja, hogy ő az oka. Ami még fontos: ha látják a vitát, lássák a feloldását is. Az ő szintjükön el is mondhatjuk nekik, hogy imént anyáék vitatkoztak, de végül meg tudtuk beszélni egymással a dolgot.”
Persze nem mindegy, milyen mértékű konfliktusok zajlanak a gyerek előtt. Amikor ezek rombolóvá válnak, amikor már csak a bántás a cél, az egy gyereknek is traumatikus. „A párkapcsolati nehézségek, problémák nem kerülhetők el, de megoldási lehetőségek mindig vannak” – nyugtat meg minket a kézikönyv. Megoldás lehet az is, ha külön kell folytatnunk, még ha fájdalmas is. Fontos felismerni, hogy mi az a pont, ahonnan nincs tovább, amikor már nem mozdulnak egymás felé a dolgok. Ilyenkor van esély más minőségben – mondjuk barátként, külön élő szülőtársként – folytatni a kapcsolatot. Közvélemény-kutatások szerint azonban az embereknek körülbelül a fele úgy gondolja, ha gyerek van, mindenáron együtt kell maradni. „Csak a gyerekért így tenni paradox – véli a szakember. – Mert elvileg a gyerekre szeretnének figyelni, ám ezzel tudattalanul is terhet teszünk rá, ami későbbi kapcsolataira is kihathat. Ezek a döntések ráadásul mintául is szolgálnak arra, milyen egy elfogadható párkapcsolat, mi fér bele valakinek.” Ez pedig már az önbecsülés területe, ami éppen gyerekkorban alakul ki: vajon milyen női szerepre tanítjuk a lányunkat, ha azt látja, hogy megalázó helyzetekben is benne maradunk?
Persze amíg van min dolgozni, addig érdemes, hiszen a jó párkapcsolat a legfontosabb erőforrás minden máshoz: munkához, gyerekneveléshez is. A fő kérdés mindig az: van-e hova visszanyúlni. Egyrészt jó döntést hoztunk-e annak idején, amikor párt választottunk, és elég erős alapot hoztunk-e létre, amire most lehet-e építkezni.
Ha igen, akkor nézzük, milyen konkrét tanácsokat ad a Hintalovon kézikönyve!
Gondoljátok át közösen, hogyan tudnátok többet törődni a másikkal, és fektessetek ugyanannyi energiát az együtt és a külön töltött időbe is!
Amire rájöttünk a férjemmel a kisgyerekes időszakban, az az, hogy mindenféle időre szükségünk van. Nemcsak énidőre, nemcsak kettesben-időre, aztán időre a barátokkal, de arra is, hogy például egyedül lehessünk otthon. Mert egy időben csak úgy tudott bármelyikünk egyedül lenni, ha elment otthonról. De az nem ugyanaz, mint amikor úgy tudsz a kádban fürdeni, hogy senki nem zavar meg közben… „Ne legyen lelkiismeret-furdalásunk a külön töltött idők miatt – javasolja a pszichológus. – Ez nem sorrendi kérdés: »mi a fontosabb: a gyerek vagy én«, hiszen mindenki ugyanolyan fontos. A család egy rendszer; a tagjai lelkiállapota hat egymásra.”
Egységben az erő! Tekintsetek csapattársként egymásra, osszátok fel úgy a szerepeket, hogy abban mindketten jól érezzétek magatokat!
A gyerekgondozás, nevelés semmiképp nem egyemberes feladat, egy gyermeknél sem, nemhogy többnél. Ha addig nem is volt gond, hogy szinte mindent az egyik fél csinált a háztartásban, innentől biztosan az lesz, ha ez így marad. Rengeteget számít, hogy a szülők behelyettesíthetők-e, hogy mindketten odaállnak-e a pelenkázóasztalhoz, a kiskádhoz vagy az etetőszékhez, ha arra van szükség. Nem is az a fontos, hogy mindenki mindent csináljon, de az lényeges, hogy mindenki vállaljon körülbelül azonos mennyiségű feladatot. Később is: ne mindig ugyanaz menjen a bölcsődébe, óvodába, ha a másik is meg tudná oldani. Mert az idő innentől nagyon értékes lesz.
Szakítsatok időt egymásra anélkül, hogy közben mással vagy akár a házimunkával lennétek elfoglalva!
Azt, hogy jó a kapcsolatunk, nekem pont az bizonyítja, hogy legszívesebben félreteszünk mindent, csak hogy egymással beszélgethessünk. A másik még mindig érdekesebb számunkra, mint minden más, amit épp csinálunk. Ugyanakkor inkább okozatnak gondolom, mint oknak, vagyis kicsit nehéz elképzelni, hogy ha az érdeklődés nem jön magától, azt tudatosan lehessen generálni.
Beszéljetek nyíltan a szexuális igényeitekről, mondjátok ki, mire vágytok, mi okoz örömet és mi nem!
Ez kétségtelenül nagyon fontos, de egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik. És minél később jön az őszinte beszéd, annál nehezebb. Mert hogyan tegyük szóvá, hogy igazából nem is szeretjük azt, amit a párunk esetleg évek óta csinál nekünk az ágyban? Kicsit megkésett dolognak tűnik egy-két gyerek után tisztázni ezt, bár a párterapeuták szerint mindig lehet javítani egy kapcsolaton. „Nem rögtön a szexszel kell kezdeni – tanácsolja Ruttner Zsóka. – Induljunk el az intimitástól, az öleléstől, a beszélgetéstől! Meg kell tanulni újra egymásra hangolódni, párként egymásra figyelni. Aztán lehet arról beszélni, kinek mi esik jól. Ettől sokan tartanak, pedig lehet izgalmas terep is.”
Azért az nem mindegy, hogy a hormonok változásával, a fókusz áthelyeződésével csak megváltozott a szenvedély, vagy teljesen el is tűnt, esetleg soha nem volt igazán. Az is gyakori, hogy a két félnek eltérő a mennyiségi igénye. „Sok év után a szenvedély törvényszerűen nem ugyanaz – mondja a pszichológus. – A kérdés az, hogy mit kezdenek ezzel, akarnak-e egyáltalán foglalkozni vele.”
Ha boldogok vagytok, annak is adjatok hangot!
Ez egy nagyon hasznos tanács, talán mindennek az alapja. Sok veszekedésen segített már át minket az, hogy alapvetően éreztük, a másik szeret, és nem akar rosszat nekünk. Ha kedvesség van, minden van. Persze amikor haragszunk a másikra, ez a legnehezebb… Mindenesetre mi mindig kimondjuk azt is, amit elismerünk a másikban, ami jólesik tőle vagy csak azt, hogy jól érezzük magunkat. „Néha a párkapcsolat javításáért nem kell hatalmas dolgokat tenni, olykor könnyebb, mint gondolnánk” – erősíti meg Ruttner Zsóka.
Próbáljátok körülírni minél pontosabban, mi okoz nehézséget. Először csak arra a problémára koncentráljatok, ami aktuálisan a legnehezebb.
Kétségtelenül fontos, és nem mindig egyértelmű: a tényleges problémával foglalkozni, nem pedig azzal, ami a felszínen annak tűnik, ami talán csak egy ürügy, szelep a frusztrációnk kifejezésére.
Hallgassátok végig egymást, és próbáljátok megérteni a másik álláspontját, ne csak újabb támadási felületeket keressetek!
Onnantól halott az ügy, ha le akarjuk győzni egymást, ezt is tapasztaltuk. Addig van remény, amíg legalább minimális törekvés van arra, hogy megértsük a másikat, tény, hogy nem mindig lehetséges teljesen…
Ne feltételezzétek, hogy tudjátok, hogyan érez vagy mit gondol a párotok: kérdezzetek rá!
Igen, bár lehet, hogy még akkor sem fogjuk megtudni. Nem könnyű ugyanis kommunikálni, sőt, lehet, hogy még a másik fejében sem tisztult le a dolog.
Lássátok be, hogy mindketten hozzájárultatok a konfliktus kialakulásához és fennmaradásához, ne csak egymást hibáztassátok. Lehet, hogy nincs is hibás? Keressetek olyan pontokat, közös nevezőt, amelyekben egyetértetek!
Régóta mondogatom: nincs mindig »hibás«, nincs mindig »igazság«. Illetve van olyan, hogy két embernek egyszerre van igaza, igen, olykor még egymásnak ellentmondva is. Ő úgy éli meg, én meg így, és felesleges ebben igazságot keresni. Nekem az egyik legnagyobb lecke ez volt: elfogadni a másik egyes dolgait akkor is, ha teljesen érthetetlennek vagy értelmetlennek tűnnek, esetleg nem tetszenek.
Ha túl sok a teendő, gondoljátok végig: tudtok például segítséget kérni a házimunkák elvégzéséhez vagy hívhattok néhanapján bébiszittert?
Nagyon sok múlik azon, hogy egy párnak van-e módja megfizetni takarítónőt, taxit, bébiszittert, házhoz szállítást és hasonlókat. Senki sem rosszabb szülő azért, mert bármilyen szolgáltatást pénzért vesz meg, főként, ha a felszabaduló időt hasznosan tölti. Viszont nagy segítség lehet, hiszen az idő a legnagyobb értéke egy gyerekes párnak.
Válasszatok egy fix randinapot! Tervezzétek meg, hogy mik legyenek a szabályok: például beszéljétek meg, hogy kikapcsoljátok-e a telefont, vagy egyezzetek meg abban, hogy bizonyos témákkal nem foglalkoztok!
Mesterkéltnek tűnhet, de van benne valami. A rutinok, a kényelem el tud vinni minket rossz irányba, olyankor ezek a sarokpontok segíthetnek. „A randevúkon figyeljünk rá, hogy ne csak a gyerekekről beszéljünk! – tanácsolja Ruttner Zsóka. – De már az segít, ha érezzük, hogy a másiknak is fontos a kapcsolat.”
A minőség fontosabb, mint a mennyiség. Ha nincs sok időtök, beszéljétek meg, szerintetek mi számít minőségi időtöltésnek. Lehet, hogy találtok valami kreatív megoldást, például együtt reggeliztek vagy egy órával korábban abbahagyjátok a munkát, hogy élvezhessétek egymás társaságát.
Hát igen, számos cikk javasolja, hogy a kisgyerekes párok menjenek randevúzni, töltsenek időt kettesben. Nem számolnak azzal, hogy sokak számára ez egyszerűen keresztülvihetetlen. Mert még ha van is segítség, mondjuk egy nagyszülő személyében, ezt a lehetőséget az ember luxusnak érzi arra elhasználni, hogy szórakozzon. Tudjuk, nem az, de ha csak néha lehet megkérni a nagymamát, inkább akkor fogjuk megkérni, amikor nagyon fontos dologról van szó. Például egy orvosi vizsgálatról vagy munkáról. Másrészt… én valahogy nem is tudnék nyugodtan vacsorázgatni, ha tudom, hogy időre otthon kell lennünk, mert a nagyi már várja, hogy leváltsuk végre, és indulhasson haza. Talán nem ördögtől való az sem, hogy otthon teremtsünk „kettesben-időt”?
Kérjünk segítséget!
A Hintalovon kiadványa végül felsorol számos olyan lehetőséget (tanácsadás, párterápia, mediáció, családsegítők, pedagógiai szakszolgálatok, segélyvonalak), ahol a párok segítséget kaphatnak, ha elakadnak. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy ez is főként annak sikerül, akinek sok pénze van rá, mert bár elvileg létezik néhány formája az ingyenes mentálhigiénés ellátásnak, az inkább a gyerekekkel kapcsolatos ügyeknek szól, és még ezek is nehezen elérhetők. Hogy milyen hatékonyságúak, az nyilván nem a pénztől függ, bár kétséges, hogy egy leterhelt állami tanácsadóban mennyire hatékonyan foglalkoznak egy családi krízissel.
Ruttner Zsóka így összegez: „Lehet hibázni, de érdemes újra megpróbálni másként, mert ez tanulható. Nincs tökéletes szülőség, se tökéletes kapcsolat, úgyhogy az első lépés az, hogy merjünk beszélni a nehézségekről és akár segítséget kérjünk. Ez nemcsak a konkrét gondok miatt lényeges, de azért is, mert ezzel mintát adunk a gyerekünknek. Azt látja, hogy nincsenek tabuk, hogy nekünk is lehetnek nehézségeink, és hogy teszünk a megoldásért.”
Egy jó párterapeuta egyébként abban is tud segíteni, hogy megtaláljuk a végső határainkat, esetleg felismerjük, ha valamiben akár mi, akár a párunk már nem tud kompromisszumot kötni. Sokan úgy tartják, hogy negyven felett az emberek már képtelenek alapvető személyiségváltozásra. A pszichológus szerint mindig lehet fejlődni, de csak úgy érdemes, ha nem kell érte teljesen feladni önmagunk.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
