Amikor a lányom elkezdte az óvodát, nagyon jó volt hallani a sok pozitív visszajelzést az óvónőktől. Betartja a szabályokat, szépen játszik együtt a többiekkel, kedves, mosolygós, bőbeszédű.
Ám meglepődtem, amikor egy egészen más gyereket kaptam vissza. A legtöbb délután már az utat is nyafogva tette meg hazafelé. Beszélgetni nem volt kedve, ha hozzászóltunk, csak nyávogott. Otthon lerúgta a cipőjét, és bevette magát a szobájába, mesenézést vagy épp csokit követelt.
Nem értettem. Hogy van az, hogy az oviban egy bűbáj, itthon meg ilyen undok? Miközben mi szeretjük őt a legjobban a világon.
Otthon engednek fel
Aztán egy pszichoterapeutától hallottam azt a kifejezést, hogy „az iskolai korlátozás utáni összeomlás”. Merthogy mindegy, hogy óvoda vagy iskola, a lényeg az, hogy az idegen közösségben a gyerekek tartják magukat, hiszen ott nem balhézhatnak, nem nyafoghatnak vagy sírhatnak naphosszat. Ha undokok, akkor nem barátkoznak velük a többiek. Úgyhogy kitartanak addig a pontig, amíg haza nem érnek, aztán ránk öntenek mindent, amit addig visszafogtak.
A lányom biztonságban érezte magát otthon, ezért a legrosszabbat nálunk merte kiadni – amit akár bóknak is vehetnénk.
A dolog annyiban érthető, hogy az érzelmi erőforrások nem végtelenek, különösen akkor, ha még fejlődési fázisban vannak.
Ám a jelenség nem csak a gyerekeket érinti.
Ha összefutsz velem a környékünkön, valószínűleg egy jókedvű, csevegő, feldobott nőt látsz. De ez az ember nem ugyanaz, aki a férjemmel együtt él. Az a másik személy inkább morózusan mosogat, elveszett zoknikról morog vagy épp „ne szólj hozzám” hangulatot árasztva összegömbölyödik a kanapén. Semmi csevegő mosolygás.
Amikor erről kérdeztem a barátaimat, mindenki, akivel beszéltem (igaz, nem reprezentatív a minta) hevesen bólogatott, és bevallotta, hogy ő sem a legjobb önmaga saját otthonában. „Hm, tulajdonképpen csak erről beszélünk a párterápián” – nevetett Pilar barátom, akinek két fiatal gyereke van. „Néha rájövök, hogy a legtöbb napon több pozitív energiát adtam az élelmiszerbolt pénztárosának, mint a férjemnek” – vallja be egy másik kétgyerekes ismerősöm. „Ha úgy bánnék a barátaimmal, mint a férjemmel, nem biztos, hogy ennyi barátom lenne” – erősítette meg Libby, akinek egy gyermeke van. A tudomány is ezt támasztja alá: a Current Directions in Psychological Science folyóirat 2014-es beszámolója – nem meglepő módon – megállapította, hogy „mindennapi agressziónk” leggyakoribb célpontjai a hozzánk legközelebb álló emberek. Itt kell felhívnom a figyelmet arra, hogy itt ne valamiféle szörnyeteg viselkedésre gondoljunk – nem bántalmazásról, becsmérlésről, veszekedésről vagy hasonló komoly dolgokról van szó, inkább csak általános kedvetlenségről és panaszkodásról. Ezt az energiahiányt „ajándékozzuk” pont annak a személynek, akit szerető, élethosszig tartó partnerünknek választottunk. Tegyük hozzá ehhez a láthatatlan munka realitását, amely a legtöbbször aránytalanul hárul a nőkre, a születésnapok, orvosi ügyeletek fejben tartása, a gyerekek cuccának szezonális karbantartása és mellé a bérkülönbségek. Mindezek ellenére ez nem csak női jelenség. A férjem specialitása például a morgás, ha valaki elfoglalja a kedvenc helyét a kanapén vagy nem megfelelő hanghordozással kéri meg, hogy vigye ki a szemetet, és persze ott vannak a távirányítójával kapcsolatos bűntettek.
Mindennapok kontra hosszú élet
„A mindennapok zűrzavara gyakran kimerítő” – mondja Kimberly Harrington, a But You Seemed So Happy írója, aki részletezi a férjétől való közelmúltbeli válását. A vicces az, hogy most, hogy már nem egy párt alkotnak, bevallja, sokkal kedvesebben bánnak egymással. „Olyan szintű udvariasságot és megbecsülést mutatunk, amely inkább a hosszú távú barátságokat jellemzi, nem pedig egy házasságot.”
„Részben ez azért van így, mert amikor aktív partnerségben élünk – mondja Harrington – Ugyanakkor megvan a szabadság- és biztonságérzetünk, mert elköteleztük magunkat valaki mellett.” Ami azt jelenti, hogy lehetünk indulatosak anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy ezért elhagynak minket.
Szóval ez teljesen normális, és nem kell annyira szégyellni. De mi a teendő vele… ha van egyáltalán valami? A legtöbb párterapeuta azt hangsúlyozza, hogy mindkét partnernek „munkát” kell tennie a kapcsolat megőrzésébe: randevúzás, jobb kommunikáció, hogy kevesebb dolog maradjon a szőnyeg alatt. A rendi sem mindig szombat esti éttermezést jelent. „Ez lehet egy séta a nap közepén, villásreggeli, kézfogás egy véletlenszerű pillanatban, találkozás más barátokkal” – mondja a szakember. Ami igazán számít, az az, hogy hogyan kezeljük az indulatainkat, és tudunk-e bocsánatot kérni, amikor igazán szükséges. És persze beszélgessünk. „Ha beszélünk a jelenségről, az már fél siker!”
Forrás: The Cut, Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
