Amikor először voltam házas, lassan rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. De fogalmam sem volt róla, mi az. Álmaim férfijához mentem feleségül, jóképű volt, hihetetlenül vicces, ambiciózus, sikeres és elbűvölő. Mindenki szerette. Én is szerettem. Úgy éreztem, okosan döntöttem, hogy hozzámentem, és nem valamelyik korábbi rosszfiúhoz, akivel jártam. Aztán a házasságunk első évei lassú haldoklással teltek.
Hiányzott a srác, akivel randiztam
Az, aki miatt sosem kellett sírnom. Az, aki melegszívű volt és törődő, akivel minden könnyű és egyszerű volt. Teljesen összezavart az a másik férfi, aki átvette a helyét. Ez az új férfi, aki már a férjem volt, leírhatatlanul hideg volt néha.
Képtelen voltam elmondani az anyámnak, a testvéreimnek vagy a barátaimnak, ugyanis mind imádták a férjem. Nem akartam kockáztatni ezt. Jobb híján próbáltam tudomást sem venni róla, hátha elmúlik.
Akkor még fiatal voltam, és azt hittem, megérdemlem, hogy csendben szenvedjek, de ezzel csak egy olyan embert védtem, aki nem érdemelte meg ezt a fajta hűséget. Ekkor még nem értettem azt sem, hogy kifogásokat találni valakinek a nem megfelelő viselkedésére, nem jelenti azt, hogy nekem kell érte tartanom a hátam.
Elviselni az elviselhetetlent
Azt gondoltam, mindenkinek megvannak a maga hibái, senki sem tökéletes, és mindenkinek megvan az az oldala, amit csak a hozzá legközelebb állóknak mutat meg időről időre. A legnagyobb baj az volt, hogy fogalmam sem volt róla, mi az empátia, így azt sem tudtam, mit jelent ennek hiánya. Sosem gondolkodtam ezen, nem kellett, hogy tudatosuljon bennem huszonpár évesen a létezése, mivel olyan családból érkeztem, ahol mindenki roppant törődő és empatikus a másikkal szemben, egy burokban éltem. Valószínűleg, ha valaki akkor elmondta volna a jelentését, nem biztos, hogy értettem volna. És millió kifogásom lett volna a férjem számára, amiket könnyek között mormoltam volna el.
Az empátia azt jelenti, hogy nemcsak értjük, de érezzük is a másik ember fájdalmát. Az empátia hiánya az egyik fő jellemzője a narcisztikus személyiségzavarral élő embereknek. Az én férjemből is teljesen hiányzott az empátia, és ezt nem volt hajlandó belátni.
Nem lehet megmenteni, aki nem akarja
Próbáltam elérni őt, míg rá nem jöttem, hogy hiába akarom, ha egyáltalán nem számít, én mennyire vagyok törődő vagy sem. Rájöttem, hogy ez nem egy egészséges párkapcsolat, és itt csak én vagyok az, aki szereti a másikat. Ám akár örökké vele maradtam volna.
Bár a narcizmus nagyon komoly személyiségzavar, soha nem hagytam volna el őt.
Még ma is tagadnám, mi az igazság: képtelen az empátiára. Csak a jó oldalát lennék hajlandó látni, ahogy korábban is csak azt láttam, két sírás között.
Szerencsére ő hagyott el engem. Ha nem tette volna, még ma is abban az illúzióban élnék, hogy valaki, aki képtelen az empátiára, érezhet engem. A szeretetemet, az örömömet, az aggodalmamat, a reményeimet, a félelmeimet, álmaimat, a világomat. Mert a valóság az, hogy a narcisztikus emberek számára csak egyetlen világ létezik: az ő saját világuk.
Forrás: Your Tango Fotó: Unsplash
