„Az egyik ikerfiam meghalt. Borzalmas dolgokat mondtak az emberek”

2022. május 26. |

Hogyan lehet őszintén örülni egy baba születésének, ha közben egy szörnyű tragédiát is fel kell dolgozni? A többi között erről írt vallomásában egy amerikai édesanya.

32 hetes ikerterhes voltam, amikor az életem örökre megváltozott. Egy rutin ultrahangvizsgálaton vettem részt, ami egyik pillanatról a másikra tragédiába fulladt: kiderült, hogy a hasamban lévő egyik kisfiú meghalt. Két nappal korábban még minden rendben volt, mindketten éltek és egészségesek voltak. Az orvos leszegett fejjel közölte, hogy nem elég, hogy a kicsi fiam, Nicholas nincs többé, de a másik baba (aki nevezzünk most csak M-nek) is veszélybe került a bátyja halála miatt. Azonnal befektettek a kórházba, hogy folyamatosan monitorozni tudják a baba életjeleit. Öt hosszú napon keresztül kellett bent maradnom, egészen addig, amíg meg nem születtek a fiaim: az egyikük aprócska volt és az életéért küzdött, a másikuk fájdalmas csendben jött a világra.

terhes-no

Minden gyerek halála borzalmas tragédia, de egy ikerbaba elvesztése különösen fájdalmas tud lenni.  Miközben végtelen örömet érzel, hogy az egyik babádat végre a karjaidban tarthatod és hazaviheted, szembe kell nézned az elkerülhetetlennel is: meg kell szervezned a halott gyereked temetését. Borzalmasan nehéz volt számunkra ez az időszak, amin csak tovább rontott a környezetünk reakciója. Ahelyett, hogy megpróbáltak volna beszélgetni velünk és osztozni a fájdalmunkban, az emberek inkább elkerültek bennünket. Ha mégis beszédbe elegyedtünk, kényelmetlenül érezték magukat, amikor őszintén elmondtuk, mi történt a fiainkkal. Néhányan egészen kegyetlen mondatokat vágtak a fejünkhöz:

„Legalább maradt egy gyereketek.”

„Hála Istennek, hogy van még egy gyereked, aki lefoglal.”

„Szülsz majd másikat.”

„Minden okkal történik.”

„Istennek biztos volt valami terve vele.”

Ha az egyik gyereked elvesztetted, nincs olyan, hogy „legalább”. A túlélő ikerfiam nem egy vigaszdíj. A gyerekek nem felcserélhetők vagy pótolhatók – még akkor sem, ha az élő, lélegző gyerekem a tökéletes mása annak a babának, akit elvesztettem. Minden pillanatban, amikor ránézek a mosolygós, pufók kis arcára, eszembe jut, hogy az édesen hancúrozó fiacskámnak volt egy testvére is, akinek szintén itt kellene ugrálnia a kanapén. Egy tökéletes világban a két testvérnek most együtt kellene játszania.

Nem hiszem, hogy a fiam halála okkal történt volna, vagy hogy Istennek kifejezetten az lenne a terve, hogy kegyetlen módon elvegye a szülőktől a még meg sem született gyerekeiket – azt viszont hiszem, azok az emberek, akik ezeket a dolgokat mondták, nem szándékosan akartak bántani.

Biztos vagyok benne, hogy egy részük a félelemből fakadt. A környezetünkben történt tragédiák arra emlékeztetnek, hogy egy hasonló veszteség bármikor, bárkivel megtörténhet. Az emberek kénytelenek szembesülni a keserű valósággal, és a félelem automatikusan beindítja azokat a hárító mechanizmusokat, amik végül ilyen kegyetlen mondatokat szülnek. Persze az sem segít, hogy nincsen megfelelő nyelvezetünk ahhoz, hogy egy csecsemő elvesztéséről empátiával tudjunk beszéljünk. Egy házastárs vagy a szülők elvesztéséhez sokkal könnyebben hozzá tudunk szólni  – de hogyan viszonyuljunk egy szülőhöz, aki elvesztette a gyermekét? Vagy éppen egy gyerekhez, akinek a saját ikertestvére halt meg? És én hogyan beszéljek erről a borzalmas veszteségről, ha szóba kerül? Nem tudom. Még most sem tudom, pedig három és fél évig éltem ebben a beszűkült világban, egy iker nélküli ikertestvér szülőjeként.

Amikor 2013-ban túlestem az első vetélésem, csak a hozzánk legközelebb állóknak meséltem róla. Manapság a nők már egyre szélesebb körben osztják meg a terhességük és a csecsemőjük elvesztéséről szóló történeteiket, arról viszont szinte senki nem beszél, hogy milyen érzés elveszíteni egy ikergyermeket. A fiunk halála után elkezdtem olyan szülők történetei után kutatni, akik ikreket veszítettek el. Így találtam rá arra az anyára, aki hármasikrekkel volt terhes, de végül csak egy babája maradt életben. A fiunk temetésének napján írtam neki egy üzenetet. Kapaszkodóra volt szükségem egy olyan embertől, aki átélt már hasonló tragédiát.

„Rá tudsz úgy nézni a túlélő gyerekedre, hogy nem szomorkodsz a testvérei miatt?”  – kérdeztem.

„Már öt és fél éve történt. Bár a gyász sosem múlik el, idővel változik. Azóta vagyok a legboldogabb, amióta anya lettem” – válaszolta.

A válasza nekem is reményt adott, és a mai napig reményt ad, miközben a gyász nehéz útját járom. Az utam nem könnyű – nem hiszem, hogy valaha is az lesz –, de vannak dolgok, amelyek megkönnyíthetik. Már az sokat segíthetne, ha hajlandóak lennénk elismerni, hogy ezek a tragédiák bárkivel megtörténhetnek, és ha megértenénk végre, a veszteséget átélő embereknek igenis szükségük van arra, hogy megoszthassák másokkal a fájdalmukat. Hogy ne maradjanak magukra a sötétben. Remélhetőleg egyre több hasonló történetet hallva majd megtaláljuk azt az új nyelvet is, amellyel érzékenyen, együttérzően tudunk a hasonló veszteségen átesett embertásainkhoz fordulni.

Forrás: HuffPost.com Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter