Az 1970-es években egy amerikai kutatás keretében súlyos baleseti sérülteket szállító mentősök azt az utasítást kapták, hogy a kórházba szállítás közben mondjanak el egy előre megtanult, nagyjából nyolc mondatból álló szöveget a betegeknek. Nem kell semmi misztikusra vagy bonyolultra gondolni, teljesen hétköznapi mondatok voltak ezek, amik azt üzenték: a beteg már túl van a nehezén, biztonságban van, sietnek vele a kórházba, ahol már várják őt az orvosok, hogy segíthessenek neki. Bármennyire is banálisnak tűnik ez, mint orvosi módszer, azok, akik meghallgatták ezeket a mondatokat, stabilabb paraméterekkel, jobb állapotban érkeztek a kórházba, kevesebben haltak meg közülük és hamarabb távozhattak gyógyultan. Ezek alapján tényleg nem túlzás azt állítani, hogy a szavaink megválogatása élet-halál kérdése lehet.
A fenti kutatás Perczel Kristóf aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos idézte a CEU Határtalan tudás programsorozatának Hipnózis: személyiség, gyógyítás, színház című előadásán. A szemléletes példa csupán egyetlen az elmúlt évek rengeteg tudományos eredménye közül, melyek a hipnózis – túlzás nélkül – lenyűgöző erejét igazolják. A tudományos körökben sokáig meglehetősen kétkedve kezelt, Magyarországon még a ’60-as évek végén is gyanús polgári áltudományként számon tartott hipnózisról napjainkra sikerült bebizonyítani, hogy elképesztően hatékonyan alkalmazható, sokoldalú módszer, ami a szülőszobán, a fogorvosi székben, de még akár egy nagyműtét során is segítségünkre lehet. Ráadásul az évtizedeken keresztül vásári mutatványnak titulált (és a populáris kultúrában is többnyire csak így ábrázolt) módszer működéséhez nincs szükség delejező ingára, vagy kavargó spirálra, csak két ember mély egymásra hangolódása kell hozzá.
Több mint alvás
Bányai Éva, a hipnózis egyik nemzetközileg is legelismertebb kutatója a régi sztereotípiákkal összhangban még szinte titokban kezdett el foglalkozni a hipnózis kutatásával. 1970 és 1985 között a világon elsőként komplex szemlélettel kezdték el vizsgálni a hipnózis állapotát, vagyis nem kizárólag a magatartásváltozásokat, érzelmi változásokat és szubjektív élményeket nézték, hanem EEG (később PET és fMRI) segítségével a velük együtt járó idegrendszeri változásokat is regisztrálták – ráadásul ezeket nemcsak együttesen, de egymással összefüggésben is kutatták.
A ’70-es évekig uralkodó, pavlovi felfogás értelmében a hipnózist egy alvásszerű, passzív állapotnak gondolták. Úgy tartották, a hipnotizált tulajdonképpen részleges alvásban van, agyműködése jórészt gátolva van, és csak „egy éber őrponton” keresztül tartja a kapcsolatot a hipnotizőrrel. Bányai Éva azonban megfigyelte, hogy a hipnotizált személyeknél egyáltalán nem olyan EEG-mintázat figyelhető meg, mint ami alváskor jellemző. „A doktori disszertációm egy verbális tanulásvizsgálat volt, melyben egyes vizsgálati személyek csak éberen tanultak, míg más kontrollszemélyek éber állapotban és hipnózisban is. A 24 hipnotizált személy közül 20-an valóban úgy viselkedtek, ahogyan a pavlovi hipnóziselmélet előírta, vagyis álmosak lettek, ellazultak, és a hipnózis után arról számoltak be, hogy nem is igazán emlékeznek a hipnózis alatt történtekre” – magyarázza Bányai. „De volt 4 személy, aki egyáltalán nem erről számolt be: ők azt mondták, hipnózis alatt sokkal jobban tudtak figyelni, kristálytiszta volt az agyuk. Amikor a karemelési szuggesztiót vizsgáltuk, szinte gyermeki lelkesedéssel lendítették a magasba a karjukat. Ez szöget ütött a fejembe.” A professzort végül a moziban ülve, egy vietnámi háborúról szóló film nézése közben érte a felismerés. Figyelte, ahogyan a harcba rohanó katonákat mutató totál lassan rászűkül egyetlen katona arcára, és abban az arckifejezésben hirtelen felismerte a hipnotizáltak arcát, amit nap mint nap látott a munkája során. Eszébe jutottak a révületbe kerülő, tébolyult táncot járó sámánok, és megszületett benne az aktivitásfokozó hipnózis elmélete, amit nem sokkal később már a Stanford egyetemen bizonyítani is tudott. Amerikai kísérleteiben az alanyok ülő testhelyzetben hajtottak egy szobakerékpárt, közben aktivitásfokozó hipnózis indukciót kaptak – így derült ki, hogy bár a hipnózis során ugyanúgy végrehajtják a szuggesztiókat, mégsem feltétlenül áll be a tipikus ellazult, bágyadt állapot. Vagyis hogy a hipnózis jóval több relaxációnál és részleges alvásnál.
Bányai és kollégái később még egy áttörést jelentő felfedezést is tettek. A nemzetközi hipnóziskutatásban két ellentmondásos iskola alakult ki: a szociálpszichológiai megközelítés szerint a hipnózis egyfajta szociális szerepjátszás, vagyis a hipnotizált csupán társadalmi elvárásoknak megfelelve játssza el „a szerepet”, míg az idegtudományos megközelítés azt vallja, hogy a hipnózis markáns kognitív és biológiai változásokkal járó módosult tudatállapot. Bányaiék rendszerszemléletű interakciós megközelítése egyszerre veszi figyelembe az olyan szociálpszichológiai szempontokat, mint az attitűdök és elvárások szerepe, miközben idegtudományai eszközökkel vizsgálták a hipnotizált személyt és magát a hipnotizőrt is. Vizsgálataikban azt találták, hogy a két személy között hipnózis alatt világosan látható szinkronitás alakul ki: a két fél együtt mozog, tükörtartást vesz fel, de bizonyos élettani folyamatok, például a légzés vagy a szívritmus együttes változása is megfigyelhető. Ahogyan Bányai fogalmaz, olyasmi ez, mint ami az anya és a kisbaba kapcsolatában figyelhető meg: ahogyan az anya ráhangolódik a gyerekre és minden figyelmét odaszenteli etetés közben, neki is nyílik a szája, ahogyan a kanalat a baba szájához emeli.
A vizsgálat nyomán kiderült, hogy ez az egymásra hangolódás és kölcsönös érzékenység nagyon fontos szereppel bír belső folyamataink szabályozásában. Ma már tudományosan elismert tény, hogy a hipnózis hatékony eszköze lehet a fájdalomcsökkentésnek (akár végstádiumú rákos betegek esetén is), a szorongásoldásnak, segítséget nyújthat az immunrendszer erősítésében, de akár égési sérülések gyógyításához vagy a műtétből való felépülés gyorsításához is használható módszer.
Bányai Éva akkor találkozott először végstádiumú rákbeteggel, amikor egy klinikai hipnózisskálát tesztelt Palo Alto veteránkórházában. Az volt a feladata, hogy felolvasson néhány mondatot az ágyon fekvő, pergamenszínű, fájdalomtól eltorzult arcú embernek. „Miközben felolvastam a mondatokat, megdöbbenve láttam, hogy az arca ellazul, a fájdalom ráncai eltűnnek, falfehér arca kipirul. A végén azt kérte, adjam oda a kezem, majd mikor odanyújtottam, a szájához húzta és megcsókolta – ez nem volt szokás ott Amerikában. És azt mondta, köszönöm magának, hogy elhozta a békét, és köszönöm, hogy már emberként nézhetek szembe a halállal, nem úgy, mint egy zombi. Ekkor döntöttem el, hogy küzdeni fogok érte, hogy a hipnózist a gyakorlatban, terápiás eszközként is alkalmazhassuk.”
A rally-pálya és a nagymama lasagnéja
Perczel Kristóf már elsősorban erről, a hipnózis gyakorlati alkalmazásáról beszélt előadásában. Leszögezi, orvosi helyzetekben még nagyobb jelentősége van a szavaknak, hiszen ilyenkor sokszor eleve félünk, szorongunk és kapaszkodókat várunk az autoritást képviselő személyektől. Épp ezért nagyon nem mindegy, hogy az infúzió bekötése előtt azt mondjuk, „bocsánat, meg fogom szúrni, ez kicsit fájni fog” vagy azt, hogy „most bekötök egy kis eszközt, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk segíteni”.
Perczel kiemel három kommunikációs alapszabályt, amire mindenképpen oda kell figyelni, amikor hipnózissal kezelnek egy beteget. Az első, hogy a szavak hangulata, holdudvara is sokat számít – idetartozik az is, hogy nem érdemes olyan tagadó állításokkal nyugtatni a beteget, mint „nem kell félni” vagy „nem lesz baj”. Fontos az átkeretezés is, vagyis hogy miként értelmezünk át bizonyos helyzeteket, például az infúzió bekötésénél. Végül ott van a fokozatosság elve, vagyis hogy először a páciens érzelmi valóságába megérkezve „vezessük” el a személyt oda, ahol képes megélni a kényelmet és az ellazulást.
A szakember két személyes történetet is elmesélt a hipnózis erejének demonstrációjához – mindkettő szájsebészeti eset. Perczel olyan páciensekkel dolgozott együtt, akiknél fokozott garatreflexük gyakorlatilag lehetetlenné tette az altatás nélküli fogászati beavatkozásokat. Az egyik férfinál az segített, mikor az orvos megtudta, hogy az illető szabadidejében rally versenyző: így az autóversenyzés élményét és az ott megélt kompetenciaélményt próbálták átvinni a fogászati székbe, ahol alapvetően kontrollvesztettnek érezte magát a férfi. „Az volt a célja, hogy szép fogsorral kérje meg a barátnője kezét, a munkánk során pedig ezt a céltudatosságot úgy használta a fogorvosnál, mint amikor beül a versenyautóba.” Egy másik páciensnél a nagymama lasagnéja jelentette a kulcsot. A finom íz a gondoskodást jelentette a férfinak, így ezt a szájához köthető kellemes élményt használták, hogy „elfogadja” a fogorvos – szintén gondoskodó – érintését.
A hipnózis mára tehát az orvostudomány bevett, sőt, egyik leghatékonyabb eszköze lett. Ahogyan Perczel elmondja, a kis dózisú helyi érzéstelenítéssel és fájdalomcsillapítással kombinált úgynevezett hipnoszedációs módszer minden téren jobban teljesít, mint a hagyományos altatás. Kisebb a fájdalom, a betegek elégedettebbek, hamarabb – Mary-Elizabeth Faymonville kutatásai szerint teljes két héttel korábban – hagyhatják el a kórházat, és kevesebb a betegállományban töltött idő is, ami egyértelmű emberi és gazdasági előnyökkel jár. Ami talán még ennél is megdöbbentőbb, hogy egyes vizsgálatok szerint még az altatás alatt kapott szuggesztió is csökkenti a műtét utáni felépülési időt, még úgy is, hogy a betegek nem emlékeznek a mélyaltatásban „hallott” szavakra.
Ahogyan a szakértők hangsúlyozzák, az általuk vázolt eredmények „csupán” a tudományosan bizonyított és elismert alkalmazási lehetőségeket mutatják meg, de elég valószínű, hogy a hipnózis még több mindenben a segítségünkre lehet. Ha pedig egy kicsit jobban belegondolunk, hogy itt nem misztikus delejezésről vagy a másik agya feletti kontroll megszerzéséről, hanem két ember egymásra hangolódásának elképesztő hatásáról beszélünk, nem csak az orvosi területeken vehetjük hasznát a hipnózisnak.
Fotó: Getty Images
