A Gyerünk, anyukám létrejött tulajdonképpen a saját igényed hívta életre. Mesélsz erről egy kicsit?
Az első kisfiam még csak éppen betöltötte a kétéves kort, amikor ikreink születtek, vagyis egygyerekes családból elég hirtelen háromgyerekes családdá váltunk. És míg az első gyerek után még tiszta sor volt, hogy a nagyszülői segítség mellett szép lassan visszatérhetek a mozgáshoz, három kisgyerekkel már sokkal bonyolultabb lett a logisztika. Ráadásul az ikerpár egyik tagjával heti több alkalommal is fejlesztésre kellett járnunk, ezalatt pedig meg kellett oldanunk a másik két gyerek felügyeletét – a nagyszülők kapacitását szinte kizárólag erre használtuk fel. Azon kaptam magam, hogy ott állok teljesen meglőve, mert már senkinek nem mondhatom, hogy foglalkozzon már a kétéves gyerekkel meg még két újszülöttel, amíg én bemegyek a városba edzeni.
Emellett az ikrek születése után még intenzívebben éreztem azt, ami már az első várandósságom után is megfogalmazódott bennem, hogy amíg egy nő terhes, addig minden figyelem rá összpontosul – mind az egészségügyi ellátórendszer, míg a társadalom részéről –, amikor viszont megszületik a kisbabája, egyszerűen láthatatlanná válik, a fókusz teljes mértékben a gyerekre kerül. Ne értsd félre, nyilván nem sajnálom a figyelmet a saját gyerekeimtől, de ezzel együtt is döbbenetesnek találtam a kontrasztot aközött, ahogyan monitorozzák a várandós nő súlyát, hangulatát és általános egészségét, meg ahogyan a szülés után már csak a gyerekeim fölé hajoló szakemberek hátát látom. A SOTE-n például senkit nem izgatott túlságosan, hogyan jutok fel a 160 centimmel és a frissen vágott hasammal arra a baromi magas ágyra, miközben külföldön élő barátnőimtől azt hallottam, hogy Németországban már a kórházban jön a kismamához az államilag kirendelt gyógytornász segíteni, hogy megtanuljon jól felülni, felállni, megfordulni szülés után…
Mindezek után arra jutottam, hogy az egyetlen, amit tehetek, ha online keresek valami lehetőséget a mozgásra, és találtam is jó pár külföldi tornás videót – ezeknél azonban nagyon hiányzott, hogy egy közösség tagja lehessek. Mivel testnevelés szakos tanárként végeztem és évekig versenyszerűen szertornáztam, egy ponton úgy döntöttem, hogy megpróbálom magam megoldani a helyzetet: elkezdtem kijárni a Margit-szigetre, ott gyakoroltam a magamnak összeállított tornákat. Itt kezdődött minden. Miután sikerült összekaparnom magam, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit csinál az, aki ugyanolyan helyzetben van, mint én, de nincs kellő tudása ahhoz, hogy magának állítson össze edzéseket? Másfél-két évvel később létrejött a Gyerünk, Anyukám, ahol különböző online tornaprogramokat kínálunk – a kismamatornáktól a szülés utáni regeneráción át az alakformáló és erősítő edzésekig.
Azt mondtad, a „sima” online tornákból hiányoltad a közösséget, a Gyerünk, anyukámmal pedig valóban sikerült is közösséget nyújtanod az edzés mellett. Hogyan fejlesztetted ezt a komplex, holisztikus programot?
Azt látom, hogy az azonos élethelyzetek, a közös tapasztalatok és fájdalmak organikusan is képesek kialakítani ezeket a közösségeket. Ez a fajta bajtársiasság, a magány vagy szégyen érzetének feloldása kovácsolja össze a leginkább a nőket, emellett persze tudatosan is törekedtünk arra, hogy kínáljunk olyan plusz lehetőségeket, amiktől a Gyerünk, anyukám több lesz, mint egy rakás „sima” edzős videó. Nálunk bármikor lehet kérdezni az edzőtől, lehet edzés előtt vagy után beszélni a többiekkel, látjuk, hogy vannak más nők is, akik éppen ugyanarra a videóra tornáznak, mint mi. Egy picit egyébként igyekszünk is összeterelni a tagokat aktuális élethelyzet vagy egészségügyi állapot szerint. Szerintem itt nem kellett feltalálni a spanyolviaszt, egyszerűen segítettünk összekötni azokat az embereket az online térben, akik mind úgy érzik, egyedül bukdácsolnak valamiben, miközben valójában mindannyian ugyanabban a helyzetben vannak.
Az orvosok sokáig azt mondták a kismamáknak, hogy terhesség alatt legyenek nyugalomban, ne nagyon sportoljanak – Magyarországon ezt még mindig lehet hallani idősebb szakemberektől. Emiatt sok nő esik ki az aktív életmódból a várandósság alatt és szülés után?
Ez sajnos valóban előfordul, de szerintem sok nő életében már jóval korábban bekövetkezik az a töréspont, ami eltántorítja a mozgástól. Sokan számolnak be arról, hogy középiskolában, esetleg a felsőoktatásban találkoztak utoljára szervezett sporttevékenységekkel, és ott annyira meg is utálták az egészet, hogy a kötelező órák végével már nem kértek belőle. Ez túlnyomó részt a testnevelésórák tantervéből fakad, aminek keretei közt egy csomó olyan felesleges feladatot kell elvégezni, ami sok embernek csak kudarcélményt okoz. A tesiórák a legtöbb ember fejében egyet jelentenek a megaláztatások emlékével és a bénaság élményével, miközben valójában nyilván semennyire sem érdekes, hogy valaki hány másodperc alatt tud felmászni a kötélre, vagy milyen eredménnyel futja le a Cooper-tesztet. Talán épp ezért kevesebb olyan kismama van, aki a várandóssággal hagyja abba a mozgást… Sőt, én azt látom, hogy azok, akik eleve sportos, aktív életet élnek, a terhesség alatt is magabiztosabban, bátrabban mozognak – persze a megfelelő óvintézkedések betartásával. És egyébként sok tagunk van, aki elmondta, hogy sokkal könnyebbnek élte meg azt a terhességét, amikor mozgott, mint amikor nem sportolt közben.
Pedig azt gondolnánk, hogy ma már sokkal inkább előtérben az egészségtudatosság és a fiatalabb generációk már tisztában vannak a rendszeres mozgás fontosságával. Ezek szerint sok nő a szülés utáni esetleges fizikai problémák megjelenésével kezd el sportolni?
Igen, kicsit úgy vagyunk ezzel talán, mint a fogorvossal: gyakran csak akkor megyünk el, amikor már nagyon fáj a fogunk. Mi is sokszor látjuk, hogy a nőket az motiválja a mozgásra, hogy zavarja őket a szülés után rajtuk maradó súlyfelesleg, esetleg változtatni akarnak a lógó fenéken, hasfalon, felkaron, vagy a fájós derekukon, sajgó szeméremcsontjukon szeretnének segíteni. De olyat is látunk, aki a szülés utáni szorongásokat, feszültségeket szeretné enyhíteni a mozgással, vagy ahogyan én is, közösséget keres a sportban.
Szülés után mindenképpen speciálisan, szakképzett segítő felügyelete mellett kell mozogni, vagy ugyanúgy kipróbálhatunk bármilyen új mozgást, hagyományos edzést?
Ha megvolt az alapvető szülés utáni regeneráció, tulajdonképpen el lehet kezdeni bármit mozogni, akik korábban sportoltak, van már megfelelő testtudatuk, gyakorlatuk, azok biztosan ezt is teszik – és ez teljesen rendben is van. Amikor annak idején egyedül nekiálltam a saját szülés utáni regenerációmnak, nekem sem volt még speciális szaktudásom, viszont a sokéves tornász múltam miatt éreztem, ha valami a testemben nem úgy működik, ahogyan kellene, nem jól húzódik, nem olyan érzés. Ha valakinek nincs ilyen tapasztalata, akkor szerintem érdemes lehet szakértővel kezdenie, és felépíteni valamiféle alaptudást a saját testével és a mozgással kapcsolatban. Azt is érdemes látni, hogy a várandóssághoz, szüléshez kapcsolódó egészségügyi problémák gyakran nem közvetlenül szülés után, hanem akár évekkel később jelentkeznek… Lehet, hogy valaki úgy érzi, a szülés után nincs semmi gondja, később azonban – ha nem fordítanak kellő figyelmet a mozgásra – megjelenhet az inkontinencia, a szervek megsüllyedése, gerincproblémák, különböző mozgásszervi panaszok. Ezzel nem akarok senkit sem riogatni, de azért érdemes ezzel is számolni. Én egyébként azt gondolom, hogy ha figyelünk a testünkre, akkor mindig meghallhatjuk a jelzéseit: ha mondjuk belevágunk a futásba, de érezzük, hogy fáj a csípőnk vagy úgy érezzük, mintha ki akarna esni a hüvelyünk, akkor ott biztosan van valami probléma, amit orvosolni kell. Amúgy amennyire én látom, szülés után a nők nagy többségére ugyanazok a kisebb problémák jellemzőek: meggyengült hasizom, megbillent medence, gyengébb gátizom, megváltozott tartás – ezek általában online tornákon is jól menedzselhető, kezelhető állapotok.
Sok anya életéből azért marad ki a mozgás, mert valahogy az utolsó helyre csúszik a listájukon: a kisbabáról való gondoskodás, a háztartás vezetése, a munka és a pihenés után úgy érzik, nem marad idejük vagy energiájuk a mozgásra.
A szülés utáni regenerációs programunk mindig egy négyalkalmas beszélgetéssorozattal indul Roszik Linda pszichológus vezetésével, ahol beszélünk a kisgyerekes anyukák nehézségeiről, dilemmáiról, problémáiról is. Ezekből nagyon szépen kirajzolódnak azok a jellegzetes élethelyzetek és mentális akadályok: sok nő például bűntudatot él meg, ha a kisbabája mellett saját magára is időt fordít. Mert a „szabadidejükben“ inkább takarítaniuk kellene vagy meleg ételt főzni a család többi tagjának. Szerencsére ritkábban látjuk, de sajnos az is előfordul, hogy ezt a család kommunikálja az anya felé, számon kérve őt, hogy miért „ugrabugrál a lányokkal a gép előtt“, ahelyett, hogy mondjuk főzött volna. Vagy volt egy olyan édesanya, aki az esti futós programunk után arra ért haza, hogy hétköznap a gyerekek este tízkor még nem voltak pizsamában, a tévé meg a Nintendo előtt ültek, egyáltalán nem voltak felkészülve a másnapi iskolanapra. Ilyenkor a férj nem feltétlenül mondja ki expliciten, hogy nem szeretné, ha a nő elmenne otthonról, de tudat alatt vagy nagy nagyon is tudatosan szabotálja a dolgot. És persze az is előfordul, hogy valakit az anyagi korlátok tartanak vissza a mozgástól.
Gyakran látjuk, hogy azok a híres nők, akik szülés után hamar visszanyerik az alakjukat – és erről még posztolnak is a közösségi médiában – hatalmas gyűlölethullámot kapnak az arcukba a kommentszekcióban. Mintha sok nő számára kifejezetten provokatív vagy elbátortalanító lenne a túlságosan tökéletes anyatest látványa. Hogyan lehet szerinted motiválni a nőket anélkül, hogy a „túlzott sportosság“ nyomasztóan hatna rájuk?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Szerintem az ember alapvetően igenis szereti, ha sportos, szupermodell külsejű karakterektől kap iránymutatást a mozgásban, hiszen ezek az emberek hitelesek, képviselik azt a vágyott ideált, amit mi magunk is szeretnénk elérni. Emiatt egyébként néha még én is pocsékul érzem magam: nemrég lettem 45 éves, és most egy ideje már megint van rajtam néhány makacs pluszkiló… De abban bízom, hogy talán jó az is, ha hús-vér testeket látnak a nők: olyan testet, amelyik rendszeresen mozog, mégsem tökéletes. Sajnos én azt látom, hogy az emberek szemében az is baj, ha valaki túl jól néz ki szülés után és az is, ha valaki elengedi magát – erre inkább az volna a megoldás, ha egyszerűen leszállnánk a nőkről, és nem azzal foglalkoznánk, hogy kinek „hogy kellene kinéznie”, hanem azzal, hogy egészségesen éljünk.
Egyébként hogy látod, inkább a vágyott külső elérése vagy az egészség motiválja a nőket a mozgásban?
Attól tartok, leginkább a külsőségek miatt – de szerintem nem feltétlenül baj, ha ez adja a belépési pontot. Bár mi egyáltalán nem akarjuk azt kommunikálni az anyukák felé, hogy a szülés utáni első évben az legyen a legfontosabb dolga, hogy visszanyerje az alakját, a legtöbben tényleg azért fordulnak hozzánk, mert zavarják őket a pluszkilók. Idővel aztán ez sokakban átfordul, és már a mentális egészségükért, a kikapcsolódásért, a jobb mobilitásért sportolnak. Volt egy olyan felhasználónk, akinél láttam, hogy szinte mindennap egymás után indítja a tornavideókat, és ráírtam, mert kíváncsi voltam, miért csinál meg ennyit. Elmondta, hogy éppen nagyon nehéz időszakot él meg, és a torna jelenti számára a menedéket – szóval vannak azért más motivációk is.
Amikor szülés után elkezdtem online tornázni, gyakran itt volt velem a kislányom is, és csomószor ő is beállt velem csinálni a feladatokat – úgy láttam, ez nagyon sokat segített neki, hogy a mozgást az élet természetes és fontos részének lássa.
Persze, a példamutatás nagyon fontos dolog, minden gyerek úgy születik, hogy imád mozogni, szereti próbálgatni a teste határait, lehetőségeit és szívesen részt vesz mindenféle mozgásformában. Az is sokkal jobb, ha egy gyerek azt látja, hogy anya otthon tornázik, és nem azt, hogy nem ül le velük vacsorázni, mert már megevett egy kanál rostport étkezés helyett… Részben azért is találtuk ki a kifejezetten gyerekeknek szóló tornavideókat, hogy amíg az anyuka csinálja az edzést, a gyereknek is el lehessen indítani a saját mesejóga videóját – így a szülőnek is hatékonyabb lehet az edzése.
A velünk tornázókon egyébként mindig azt látjuk, hogy aki olyan családból jön, ahol természetes volt, hogy együtt mozogtak, kirándultak, ott sokkal nagyobb az egészségtudatosság is. Az tényleg nagyobb falat, amikor valaki elsőként töri meg a mintát, és a családban először szeretné beépíteni az életébe a rendszeres mozgást – de az biztos, hogy az ő gyerekei már rengeteget profitálnak ebből.
Ráadásul a mozgás a gyerekkel való kapcsolatépítésnek is jó módja lehet. Ha az állóképességünk miatt nem tudunk vele fogócskázni vagy a fájós tagjaink miatt nem tudunk lehajolni, hogy bemásszunk vele valahová, az azért nem valami jó érzés anyaként.
Igen, a kisgyerekes életmódhoz azért kell állóképesség és mobilitás. Kicsi korban a játék és felfedezés vágya révén rengeteg mozgást ösztönösen gyakorolnak a gyerekek: másznak, kúsznak, csimpaszkodnak, ugrálnak – ezek felnőttkorra jóformán teljesen elvesznek. Nekem is óriási felismerés volt, hogy felnőttként már nem szeretek magasabb helyekről leugrani. A gyerekek mellett viszont lehetőségünk van újraélni ezeket az élményeket – lecsúszunk a gyerekkel a csúszdán, mi is kúszunk, bemászunk, ugrálunk. Ha nincs meg a megfelelő mobilitásunk, állóképességünk, akkor lehetséges, hogy a szülő kevésbé biztatja a gyereket a mozgásos programokra, vagy egyszerűen nem tud részt venni ezekben. Pedig a gyerekek tényleg nagyon élvezik, amikor együtt mozoghatnak a szüleikkel.
Magyarországon súlyos problémát jelent az elhízás és a mozgásszegény életmód. Szerinted mi lehet ennek az oka?
Az egyik nagyon markáns ok egészen biztosan az oktatás hiányosságaiban rejlik – beszéltünk már a tesiórák rémes emlékeiről. De fontos lenne az is, hogy legyenek felülről jövő rendelkezések, ösztönzők, jó példák: rengeteg országban látjuk, hogy munka előtt vagy után a cégvezetőtől a beosztottig mindenki használja a cég saját konditermét – hiszen a vállalat vezetői is tudják, hogy jobban járnak, ha a dolgozóik egészségesek és nem esnek ki a munkából. A táplálkozási szokásaink is iszonyatosak Magyarországon: ebben nyilván súlyosan benne van az is, hogy rengeteg ember csak a rossz minőségű, magas kalóriatartalmú, de alacsony tápértékű, cserébe viszont olcsó élelmiszerekhez fér hozzá. Ráadásul a túlfogyasztás is nagyon szerves része a kultúránknak… De sokan az evéshez, mozgáshoz fűződő rossz minták vagy pszichés problémák miatt nem tudnak egészségesebben élni. Arról nem is beszélve, hogy az egészségügyi ellátórendszer nem tud hatékonyan fellépni, ha már meglévő problémákat kellene kezelni, például kivizsgálni és orvosolni esetleges hormonális eltéréseket, egyéb szervi vagy mentális okokat. Nagyon sokáig lehetne sorolni a problémákat, de az biztos, hogy rendszerszintű intézkedésekre lenne szükség ahhoz, hogy megváltozhasson a helyzet.
Fotó: