- A hatékony munkavégzés nem minden munkahelyen jár jobb fizetéssel vagy több szabadidővel.
- A megélhetés magas költségei és a lakhatási nehézségek megváltoztatták a fiatalabb generációk munkával kapcsolatos elvárásait.
- A munka és a magánélet egyensúlyának védelme nem feltétlenül jelent lustaságot, de az alacsony teljesítmény hosszú távon a munkavállalónak és a munkahelynek is hátrányos.
Délután negyed három van. Egy irodában ülünk, a monitoron bonyolultnak tűnő, kimutatásokkal telezsúfolt Excel-táblázat látható, a fejhallgatónkból pedig egy történelmi podcast szól. A főnökünk elhalad az asztalunk mellett, vállon vereget, és mosolyogva megjegyzi, hogy remek munkát végzünk.
Arról persze fogalma sincs, hogy valójában órák óta alig haladunk a feladatainkkal.
Néhány éve még valószínűleg bűntudatot éreztünk volna emiatt. Ma azonban egyre többen teszik fel a kérdést: miért dolgoznánk folyamatosan maximális fordulatszámon, ha a többletteljesítményért nem kapunk sem magasabb fizetést, sem több szabadidőt?
Gyerekkorunktól azt halljuk, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét. A szorgalom elismerést, előrelépést és anyagi biztonságot hoz. A vállalati környezetben azonban nem mindig működik ilyen egyszerűen ez az összefüggés. Ha valaki két óra alatt elvégzi azt, amire másnak egy teljes munkanapra van szüksége, könnyen előfordulhat, hogy jutalom helyett újabb feladatokat kap. A munkaszervezés sok helyen nem a hatékonyságot, hanem a folyamatos elfoglaltság látszatát értékeli.
Ennek hosszú távon komoly ára lehet. A túlterhelés, a munkahelyi stressz és a pihenés hiánya hozzájárulhat a kiégéshez, közben pedig a munkáltató nem feltétlenül érzékeli, mennyire megviseli a dolgozóit a folyamatos teljesítménykényszer.
Miért gondolkodnak másként a fiatalok?
Nem lustaság, hanem határhúzás: ezért nem akarnak már mindenáron bizonyítani a fiatalok
Az idősebb és a fiatalabb munkavállalók között vitás kérdés a munkához való hozzáállás. Az egyik oldalon a kitartást, a lojalitást és a kemény munkát tekintik a siker alapjának, a másikon egyre nagyobb hangsúlyt kap a rugalmasság, a mentális jóllét és a szabadidő.
A különbség azonban nem feltétlenül a munkamorálban keresendő. Az anyagi körülmények jelentősen átalakultak. Sok nagyvárosban a lakhatás, a rezsi és a mindennapi kiadások olyan jelentős terhet jelentenek, hogy a teljes munkaidős állás önmagában nem feltétlenül biztosítja azt az anyagi biztonságot, amit a korábbi generációk a rendszeres munkától vártak.
Ha a túlórázás és a folyamatos rendelkezésre állás sem visz közelebb a saját otthonhoz, a megtakarításokhoz vagy a kiszámíthatóbb élethez, érthető, hogy sokan újragondolják, mennyi energiát érdemes a munkájukba fektetniük.
Ez nem jelenti, hogy minden fiatal elutasítja a kemény munkát, vagy hogy a korábbi generációk számára könnyű volt az élet. Inkább arról van szó, hogy a munkahelyi elköteleződésért cserébe ma sokan kézzelfoghatóbb eredményeket várnak, és kevésbé fogadják el, hogy a munkájuk automatikusan elsőbbséget élvezzen az életük más területeivel szemben.
Quiet quitting mint önvédelem
Az angolul quiet quittingnek nevezett jelenség, vagyis a munkaköri feladatokra korlátozódó teljesítés nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki felmondásra készül. Nem vállal viszont többet annál, ami a munkaköréhez tartozik, és igyekszik határt húzni a munkahelyi elvárások és a magánélet között.
A hozzáállás mögött sokféle ok állhat. Van, aki korábban túlhajtotta magát, és nem szeretné újra átélni a kiégést. Más azt tapasztalta, hogy a többletmunka nem jár együtt magasabb fizetéssel vagy előrelépéssel. Olyanok is vannak, akik egyszerűen nem szeretnék, ha az állásuk határozná meg az önértékelésüket.
Érdemes különbséget tenni a fenntartható munkatempó és a feladatok szándékos elhanyagolása között. Az előbbi a határok kijelöléséről szól, az utóbbi a kollégákra is többletterhet róhat. A cél nem az, hogy ne végezzük el a munkánkat, hanem, hogy ne tekintsük természetesnek a folyamatos túlterhelést.
A munkaviszony alapvetően kölcsönös megállapodás: a munkavállaló tudást, időt és teljesítményt ad, a munkáltató pedig fizetést és a megállapodás szerinti feltételeket biztosítja. A munkahelyi közösség fontos, de ettől még nem kell családként tekintenünk a vállalatra, és nem szükséges korlátlan rendelkezésre állással bizonyítanunk az elkötelezettségünket.
A munka az életünk része, nem az egész életünk
Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne értelme a szorgalomnak, a fejlődésnek vagy annak, hogy büszkék legyünk a munkánkra. Egy jól végzett feladat önmagában is adhat sikerélményt, és a szakmai elköteleződés fontos része lehet az önazonosságunknak.
A kérdés inkább az, hogy milyen árat fizetünk érte, és mit kapunk cserébe. Ha a többletteljesítmény tartósan nem jár elismeréssel, a határok kijelölése racionális válasszá válhat. Ha viszont a munkánk valóban lehetőséget teremt a fejlődésre, a magasabb jövedelemre vagy egy számunkra fontos cél elérésére, a többletenergia befektetése is értelmet nyer.
A munka és a magánélet egyensúlya nem egyenlő a lustasággal. Annak felismerését jelenti, hogy az időnk és az energiánk véges, és nem minden munkahelyi elvárás érdemel korlátlan áldozatot.
Forrás: Medium Fotó: Unsplash
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
